A haj, amit, addig, amíg van nem becsülünk sokra, olyan természetes, hogy velünk van, mint az, hogy lélegzünk, hogy felöltözünk, hogy élünk. Lehet barna, fekete, vörös vagy szőke, velünk van éjjel s nappal. De mi történik akkor, ha a haj a kemoterápiának köszönhetően csomókban hullani kezd? Vagy mi történik akkor, ha a hajunk az egyetlen, amit fel tudunk ajánlani istenünknek?

A regény, amit olvastam Laetitia Colombani francia színésznő, rendező, forgatókönyvíró első könyve, ami rögtön olyan emberi mélységekhez nyúl, ahonnét a legtöbben azt gondolják: nincs visszaút. A regény három különböző kontinensen élő, három teljességgel különböző nő sorsát tárja elénk. Három nő, három élet, három kontinens, csak a szabadság utáni vágy nem változik. A három nő, Smita, Giulia és Sarah nem ismeri egymást és soha nem is találkoznak, sorsuk mégis összefonja őket úgy, hogy nem is tudnak róla, ám egymás nélkül mégsem létezhetnének. A három nő életét az egyik legérzékenyebb és legfontosabb emberi tulajdon, a külsőt és belsőt, életet és egzisztenciát is láthatatlanul meghatározó haj köti össze. Anélkül, hogy ismernék egymást.

Smita az érinthetetlenek kasztjába tartozik Indiában. Arról álmodozik, hogy a lánya elkerüli előre megszabott, nyomorúságos sorsát, és iskolába fog járni. Giulia Szíciliában a családja parókakészítő műhelyében dolgozik, ahol egy nap apja betegsége miatt minden felelősség rászakad. Sarah elismert ügyvéd Kanadában, fontos kinevezés előtt áll, amikor megtudja, hogy súlyos beteg. Életüket az a hajfonat köti össze, mely Indiából indul útjára, hogy Olaszországon át, eljusson Kanadába Montreálba és ott váljon ismét azzá, ami volt; egy nő ékévé.

Smita, Giulia és Sarah nemet mondanak a nekik szánt sorsra, és harcolni kezdenek – magukért. A vibráló érzékenységgel megírt regény három női sors története. Három történet a reményről és a szolidaritásról. Hihetetlen erő árad ebből a három nőből, olyan erő, ami képes kiforgatni négy sarkából a világot, mint, ahogy ez a három nő is fenekestől felfordítja a saját életét, hogy a romokon újat építsen. Erre csak a nők képesek.

Mi itt az Alkotónők szerkesztőségében egymás kezéből kapkodtuk ki a könyvet, s közben hol sírtunk, hol nevettünk, s még napokig arról beszéltünk, mi képesek lettünk volna, vagy képesek lennénk-e ilyen horderejű döntésekre?

Kedves olvasók! Olvassák el a könyvet, s ha kedvük van osszák meg velünk gondolataikat, s mi az arra érdemeseket közzé tesszük.