A kertemben élő feketerigók ébresztenek, még nincs öt óra. Hajnal van ismét, kel a nap vérvörös fénye elterül az ég alján. Magamra kapom a köntöst, kezembe a bögre kávé s megyek ki a kertbe. Imádom a hajnalt, különös – szeretném hinni, hogy okos -, gondolatok szállnak meg ilyenkor reggel.

Ma például, azon morfondírozom szabd-e nevelni a más gyerekét? Ismerőseim körében van egy házaspár két égetően rossz kölyökkel. Tegnap, egy közös ismerősünk mesélte, hogy vigyázott a két rosszcsontra, nem először. A kisebbik, az alig négy éves Gergő önmaga kitesz hat másikat. Hogy csúnyán beszél azt már ismerősöm „megszokta” igyekszik elengedni a füle mellett, bár a nagyobbik fiú, Marci ezt nem nagyon hagyja, mert hangosan kommentálja öccse szavait; „A Geri megint csúnyát mondott.”. A gyermek most is hasonló módon tette próbára ismerősöm, aki, mint mondta többször kedvesen, elmagyarázta neki, hogy ez nem illik. De nem volt foganatja a kérésnek. Ismerősöm tűrte ezt a viselkedést, vigasztalva magát azzal, hogy majd csak elmúlik, és különben is hamar lejár az idő, amit velük tölt. Tegnap mégis elszakadt nála a cérna. Gergő nem csak csúnyán beszélt, de kiabált, toporzékolt, rázta a fejét, egyáltalán úgy viselkedett, mint aki nem normális. Ismerősön, aki amúgy már felnevelt két gyereket, s soha nem találkozott még ilyesmivel, pofon ütötte. Meg is szeppentek… mind a ketten. Ismerősöm azért, mert rögtön arra gondolt, van-e joga a más gyerekét nevelni, mi több meg ütni, a gyermek, azért mert bizony még soha nem találkozott az „atyai pofon” áldásos hatásával. Mindenesetre ezek után, a gyermek csendben maradt, és tudott viselkedni.

Ismerősöm, miután az anyuka megérkezett a csemetéiért, azonnal bevallotta mit követett el. Az anyuka nem volt mérges, mi több köszönte szépen a beavatkozást. Viszont hozzá tette, reméli, ez nem fordul elő többször, és vigyázzon, hogy mások gyermekét ne nevelje.

gyerek_be

Ismerősön eljött hozzám is, elmondta az esetet, ő a véleményemet, én meg az Ő türelmét kértem. Muszáj gondolkoznom, válaszoltam. Az első reakcióm az lett volna, hogy jól tette. Felneveltem én is két gyereket, de még kamaszkorukban sem volt velük semmi baj, természetesen nem voltak angyalok, de általában meg tudtuk beszélni, ha valami nem tetszett nekünk, szülőknek. Ettől függetlenül volt, hogy elcsattant egy – egy pofon. Természetesen nem vagyok híve a gyermek verésének, de jó időben elhelyezett atyai pofon még nem ártott meg senkinek. No de a más gyermeke?! Ismerősöm helyzetét nehezíti, hogy sajnos a gyerekek anyukája még a főnöke is!

Nem igazán tudom mit is mondjak ma az ismerősömnek? Ismerem a gyerekeket, tudom, hogy nagyon neveletlenek, hogy nem nagyon tudnak viselkedni. Tudom, hogy ez a szülőket is irritálja, mert többször fültanúja voltam, hogy kellemetlenül érzik magukat, amikor a gyerekek társaságban nem tudnak viselkedni. S itt valóban azt értem, hogy ordít, toporzékol, nyafog, stb. De ez legyen a szülők gondja. Mi legyen ismerősömmel, akit amúgy rendesen furdal a lelkiismeret.

Végül abban maradtam magammal, hogy az ember nem bújhat ki a bőréből. Ha Ő úgy ítélte meg helye van a pofonnak, még ha az szinte ösztönből jött is, akkor az úgy van jól. Remélhetőleg ez nem vet majd árnyékot a közte s főnöke között fennálló viszonyra. Vajon igazam van ezzel a véleménnyel?