Egyszer, amint éppen a nagyvárosba igyekeztem, összefutottam egy régi ismerősömmel, Tomival. Már tíz éve is volt annak, hogy utoljára találkoztunk, de szalmaszőke haja, kerek, mosolygós arca mit sem változott.

– Szia! – köszönt örömteli hangon. – Mi van veled?

– Minden rendben – mondtam, és megöleltem, mint ahogy a rég nem látott barátokat szokás.

Habár jó ideje nem találkoztunk, egyből élénk beszélgetésbe elegyedtünk. Néhány mondattal hamar kimerítettük a jelent: munka, egyetem és a szokásos… Témánk gyorsan közös emlékeinkre terelődött, pontosabban arra a tíz napra, amit együtt töltöttünk, akkor… Akkor nagyon régen, Szlovákiában.

– Emlékszel a békára? – kérdezte.

– Hát persze! – mondtam, és egyből lüktetni kezdett halántékomon az ér, mint mindig, ha hirtelen inger ér. A pulzusszámom az egekbe szökött, és egy egészen rövid pillanatig szorongás tört rám. Nem „félek” én semmilyen állattól, hiszen vidéki lány vagyok, de a béka az más, azóta…

Beka_be

Amikor álltam dermedten a zuhanyzóban, egy szál törölközőben, a fülke bejárójában pedig egy barna varangy mosolygott rám. Ahogy az ijedségtől kiabálni kezdtem, hidegvérű uraság úgy fújta magát egyre nagyobbra, én pedig úgy kaptam egyre nagyobb sokkot. Persze, ő is megrémült, tudom én. Akkor azonban nem gondoltam erre, csak az járt a fejemben, hogy olyan védtelen vagyok, miközben a varangyról hallott összes rémtörténet végigsöpört az agyamon.

– Mi az, hideg a víz? – kérdezte Sára a szomszéd tus alól.

– Egy béka! – visítottam, mikor már végre szavakat tudtam alkotni.

Sára átjött, de ahogy meglátta a békámat, fejvesztve menekült ki a fürdőből.

– Hozok segítséget! – kiabált vissza az ajtóból.

Minden másodperc végtelennek tűnt, mire néhány bátor lány bejött a helyiségbe, aztán mindegyik sikoltozva el is rohant. Ilyen ronda, nagy varangyot ők sem láttak még.

Végül nem maradt más, mint a rettenthetetlen fiúk segítsége, Tomival az élen…

– Hogy vittétek ki onnan? Az a része a történetnek nekem már teljesen kiesik.

– Egy lapátra tettük, aztán átdobtuk a kerítésen.

– Te voltál a hős! – mondtam hálásan, ami nem csoda, hiszen megmentettek attól az ocsmány dögtől.

– Igen, így volt – mondta, majd kezeit összefonta maga előtt. Furcsa módon hangjában bizonytalanságot fedeztem fel.

– Tudod, máig nem értem, hogyan került oda az a nyomorult jószág.

Ekkor Tomi leengedte karjait, arcán kaján vigyor terült el. – Nem volt ám könnyű beterelni. – mondta nagyra nyílt szemekkel. – Az ajtón volt a legnehezebb, mert azon sehogy sem akart bemenni. Gabival fél órán át kergettük, mire végre sikerült. Gondoltuk, majd valamelyik csajnak jó lesz. Hab a tortán, hogy aznap éppen te mentél elsőként fürdeni.

El kellett telnie néhány szempillantásnak, mire szavainak értelme eljutott a tudatomig. Ekkor kapkodni kezdtem a levegőt, kezem ökölbe szorult, azt hiszem kedvem lett volna felpofozni.

– Fel tudod fogni, hogy én azóta is rettegek a békáktól? – kérdeztem elvékonyodott hangon, és még a könnyeim is majdnem kicsordultak.

– Ne legyél már mérges! – mondta továbbra is vigyorogva. – A tábor legjobb sztorija volt.

Sok minden kavargott bennem, végül aztán nem mondtam semmit, csak faképnél hagytam. Ha jól számolok, azóta újabb évtized telt el…

A minap odahaza jártam és néhány fénykép került a kezembe: régi nyárról, vidám táborokról és osztálykirándulásokról, gyerekarcú kamaszokról… Kedves Tomi! Azt hiszem, már nem haragszom, de a békákkal a mai napig hadilábon állok.