Legszebb öröm a káröröm – szokták mondani. Leginkább azért, mert úgy hiányzik belőle az irigység, mint tablettás borból a „Tokaj szőlővesszejin” termett kései aszú. Így vagyok ezzel én is, amikor más gyereke kezd velőtrázó ordításba a bolt vagy az utca kellős közepén. Az első döbbenet után hihetetlen boldogság árad szét bennem. Vajon mi okozza ezt a felemelő érzést? Miért olyan jó látni, amikor a másé hisztizik?

hiszti_1

– Nyilvánvaló, hogy egyfajta visszaigazolást jelent minden szülő részére. Meggyőződünk arról hogy a miénk sem rosszabb, és a másé sem jobb. Mert hiába mondjuk, hogy nem érdekel a másé, igenis számít. Ha az enyém hisztizik, akkor tegye a másiké is, nehogy már neki jobb legyen!

– Szintén megnyugtató lehet, hogy most nem nekünk kell cselekednünk. Ilyenkor kritikus tekintettel figyeljük a kínos helyzetbe került anyuka vagy apuka reakcióját. Utána persze elmondhatjuk, hogy mit nem csinált jól, és mi hasonló helyzetben biztosan másképpen cselekedtünk volna. (Pedig nem!) Ilyen ez! A szülői lét napi drámája. A probléma mindösszesen annyi, hogy amikor elindulunk otthonról, még nem tudjuk, a színdarabnak csupán nézői leszünk, avagy nekünk jut a főszerep?

– A helyzet megkoronázása az lehet, amikor a mi gyerekünk fensőbbséges önuralommal szemléli visító társát. Nem számít, hogy tíz hónapos, vagy öt éves, ez a tekintet valahogy megvan bennük. És persze ilyenkor az sem számít, hogy ezelőtt fél vagy egy órával éppen ő törölte saját tengelye körül a hátán pörögve olyan fényesre a padlót, mintha szilikonnal spray-vel nyalták volna végig háromszor.

hiszti

– Végül nézzük, hogy van e választásunk?

Ha igazán rendesek akarunk lenni, és szorult belénk némi szolidaritás, akkor együtt érzően megnyugtathatjuk az ideg összeroppanás szélén álló szülőt, hogy szokott ám a miénk is hisztizni.

Ám ha éppen nagyon nehéz napunk volt, csak csóváljuk meg a fejünket, majd álszent módon, megbotránkozó arccal jelentsük ki: „az én gyerekem ilyet soha nem tenne!” Ez utóbbihoz azonban olyan mértékű szemforgatásra van szükségünk, hogy valószínűleg soha nem tudnánk elszámolni lelkiismeretünkkel.