Nem tartom magam mérhetetlenül emancipáltnak, a gender társadalomban sem hiszek, de bizonyos értelemben – a saját elméletem szerint – mégiscsak modern nő vagyok. Ember vagyok, de szeretem a tudatot, hogy ezen belül nő. Szeretem, mert jó nőnek lenni, anyának, feleségnek, és jó volt húgocskának, anya és apa kicsi lányának is lenni. Számomra a nők felszabadultsága abban áll, hogy igenis dönthetünk arról, hogy anyák akarunk lenni, karriert csinálunk, esetleg mindkettőt egymás után, vagy egyiket a másik mellett.

Mindez talán azért működik nálam ilyen kiegyensúlyozottan, mert már gyerekként sem vágták soha a fejemhez, hogy „mert Te csak egy lány vagy”. Sőt, büszke lehettem arra, hogy lány vagyok, és „érek én annyit, mint egy fiú gyerek”. Mikor újjászülettem, mint édesanya, örültem, hogy itthon maradhatok a gyerekekkel, ameddig csak lehet. Örültem a lehetőségnek, hogy én lehettem az, aki napközben gondoskodhat róluk. Nem éreztem tőle kevesebbnek, alárendeltnek magamat. Nem gondoltam arra, hogy én most pelenkát cserélgetek, bébiételt főzök, pedig hely de nagyon várnak az aktáim. Egyszerűen csak boldog voltam. Talán azért, mert tisztában voltam azzal, hogy ha úgy döntünk, akkor én is képes lennék a „családfenntartói” szerepre, vagy egyszerűen csak azért, mert azt kaptam, hogy csodás vagyok, jól csinálom, olyat teszek, amire más nem lenne képes (pedig dehogynem!)

Dolgozo_no

Nemrégiben azonban megértettem a női egyenjogúság élharcosait. Pontosabban az értelemben eddig sem volt hiány, hiszen felfogtam én ésszel, de most átéltem, ha nem is a komplexust, de a zaklatott lelkiállapotot, ami miatt nőtársaim napi szinten szót emelnek az egyenjogúság érdekében. A szállodában egy jégkrémet választottam, majd a bárpulthoz mentem fizetni.

– Rögtön a legdrágábbat, ugye? – évődött a pincérfiú.

– Apa pénztárcájából könnyű fizetni! – toldotta meg egy középkorú csóka, aki mutatóujjával egy korsó sör habját csillapította. Éreztem ahogy szétesnek az arcvonásaim. Egyszerre voltam döbbent és dühös. Talán még a vérnyomásom is felment, de ha mégsem, a pulzusom kétségtelenül megemelkedett.

– Elég régen volt már, hogy apám pénztárcájából fizettem! – vágtam oda csípőből, mert hát azért engem sem kell félteni.

– Nem akartam én megsérteni – fűzte tovább a bajt – a párommal is szoktam viccelődni, hogy az én pénztárcámból könnyű fizetni.

– Én a férjeméből sem szoktam fizetni, tudja, van saját keresetem.

Persze tovább magyarázkodott, a helyzeten azonban ez már mit sem javított. A pincérfiú arcára ráült az elképedés. Láttam, ahogy lefagy, nem tudta, hogy merjen – e szólni, vagy inkább jobb, ha hallgat. Segítségként rámosolyogtam és megérdeklődtem, hogy mennyit fizetek?

Pénztárca

Nos, kedves „Vén Fószer”! (ha már a beskatulyázásnál tartunk…) nincs szükségem férfire, sem a pénzére, hogy tudjak venni egy jégkrémet! Nem fizetek sem a férjem, sem apám pénztárcájából (érdekesen nézne ki drága férjem a szép rózsaszínű bőrcsíkkal díszített fekete bukszámmal.) és továbbra is fenntartom, hogy nő vagyok, szeretek nő lenni, szeretek anya lenni és feleség is, de ettől még képes vagyok biztosítani a saját megélhetésem, sőt hozzájárulni a családunk boldogulásához, de ha mégsem, vagyis nem abban a formában, mert éppen otthon voltam a gyerekekkel, akkor is „dolgoztam”. Ugyanis – főleg a jelenleg elszállt bérviszonyok mellett – elég magas bért ér az a napi sok óra, amit a háztartásra és gyerekeinkre fordított munkánkkal egyébként kereshetnénk. Talán többet is, mint egy „Vén Fószer” fizetése.