Select Page

Szerző: Kaveczki Andrea

A „Varangykirály” legendája

Egyszer, amint éppen a nagyvárosba igyekeztem, összefutottam egy régi ismerősömmel, Tomival. Már tíz éve is volt annak, hogy utoljára találkoztunk, de szalmaszőke haja, kerek, mosolygós arca mit sem változott. – Szia! – köszönt örömteli hangon. – Mi van veled? – Minden rendben – mondtam, és megöleltem, mint ahogy a rég nem látott barátokat szokás. Habár jó ideje nem találkoztunk, egyből élénk beszélgetésbe elegyedtünk. Néhány mondattal hamar kimerítettük a jelent: munka, egyetem és a szokásos… Témánk gyorsan közös emlékeinkre terelődött, pontosabban arra a tíz napra, amit együtt töltöttünk, akkor… Akkor nagyon régen, Szlovákiában. – Emlékszel a békára? – kérdezte. –...

Tovább olvasom

Mit főzzek ma?

Belesütöttem én már pogácsába vizsgadrukkot, munkahelyi stresszt és ezernyi más bánatom. Ha nekiláttam a konyhában tüsténkedni, a paradicsomnak virág alakja volt, a tészta pedig csillagot formázott. Akkoriban nem kellett naponta ételt tennem az asztalra, így ha nem volt kedvem, nem főztem. Láttam ugyanakkor azt, amikor gyakorló háziasszonyok már reggel nyolckor azon görcsöltek, hogy mit eszik majd a család este. Nem akartam körmöt rágó, idegeskedő feleség, illetve anya lenni, aki céltalanul mászkál a boltban kocsiját tologatva, ami teljesen üres, avagy éppen fordítva, megvette már az egész boltot, hogy végül összedobjon egy palacsintát. Amikor másért is felelős lettem, ebbéli félelmeim megvalósulni...

Tovább olvasom

Hogy lettem „Taigetosz-pozitív”

Felhúzott lábakkal ültem a fotelben, amikor megcsörrent a telefonom. – Szia! – köszönök orrhangon. – Nem hiszem, hogy tudok ma menni, nem vagyok túl jól. – Hallom a hangodon. Akkor majd pénteken? – kérdezte Tomi. – Igyekszem addig meggyógyulni. – Jobbulást kívánok! – mondta, miközben szavaiban hallottam a csodálkozással vegyes megrökönyödést. Magyaráztam volna el neki két orrfújás között, hogy én aztán soha nem szoktam beteg lenni? Mentegetőznöm kellett volna, hogy nekem milyen erős az immunrendszerem? Minek? Hiszen, amióta a lányom óvodába járt, havonta rukkoltam elő valami betegséggel. Tompán bámultam a semmibe, felkelni nem bírtam, feküdni fájt. Egyfajta félkómás állapot...

Tovább olvasom

Közel a negyvenhez

Tizenkettőre foglaltam időpontot az okmányirodába, de hiába kezdtem el időben készülődni, már elharangozták a delet, amikor kitárult előttem a járási hivatal fotocellás ajtaja. Fogalmam sincs, mitől voltam ideges, hiszen csak a jogosítványom járt le, mégis olyan kiszolgáltatottnak éreztem magam, mintha egy hónap kórházi kezelésre vonulnék be.  – Tessék! Miben segíthetek? – térített magamhoz váratlanul egy női hang. – Tizenkettőre van időpontom, lejárt a jogosítványom – habár igyekeztem határozottan beszélni, a szürke járólap és a meghatározhatatlan színű műanyag táblák mind-mind azt sugallták, hogy én itt idegen vagyok. – Akkor számot sem kell húznia – mondta. – Menjen csak be! A...

Tovább olvasom

Kérjen értesítést az új cikkekről!

Iratkozzon fel bejegyzés értesítőre.

Sikeres feliratkozás a bejegyzés értesítőre.