Kedvenc kávéházamban csend van és meleg, lassan összejönnek azok az emberek, akik

be- bejárogatnak ilyenkor délután. Megkapom a tejes kávém, s éppen elmerülnék a napi sajtó szövevényében, amikor két középkorú hölgy libben be, s a mellettem lévő sarokban álló kanapéra telepszenek. Barátnők. Első pillantásra látszik. Csacsognak, nevetgélnek, jókedvűek. Nem akartam hallgatózni, de a tér kicsisége miatt ez elkerülhetetlen volt. Közre adom hát, amit hallottam, mégpedig egyikőjük szemszögéből

A sarokban ülünk. Nagyon remekül elhelyezkedtünk, mindketten rálátunk az ajtóra, mely ki- és becsukódik. Ilyenkor a huzat meglebbenti a kis kerek asztal terítőjét… a szomszédét. Mert mi itt a sarokba, mellettünk az óriási pálmafával remekül elvagyunk a kanapén. Olyan kényelmesen ücsörgünk rajta, mintha csak otthon lennénk.

KávéházDől belőlünk a szó, se pont, se vessző, csak mondjuk, mintha évek óta nem láttuk volna egymást. A magam részéről, ahogy szoktam (aki ismer, az tudja) azonnal lehengerlem, s a közepébe vágva mesélem, hogy mi történt a munkahelyemen. Felmondott, meghalt, elment, nyakamban az összes meló, alig boldogulok, hulla vagyok, mire haza érek. Megőrjít a pénztelenség, szinte csak számlát hoz a postás, ugat éjjel a szomszéd kutyája, nem tudok aludni. A gyerekek? – szúrja közbe. Nos, ők jól vannak, szerencsére. Két remekbeszabott huszonéves. A párod? Dolgozik ő is, húzza az igát, de szerencsére jól vagyunk. Készülünk egy hosszú hétvégre. Önző módon, csak akkor érzem jól magam, ha én lehetek az első, aki elmondja minden gondját – baját a másiknak. Amikor túl vagyok ezen az egészen, jöhet a másik, akkor már képes vagyok ráfigyelni, teljesen az övé lenni, sóhajtani ott, ahol kell, sajnálkozni, amikor kell, vagy harsányan nevetni, egymás botorságain. Jaj ne is kérdezd. Pályaválasztás… sóhajt nagyot, férj? Pláne ne kérdezz – mondja. Egy pillanatra csend telepszik kanapés külön világunkra. „Angyal szállt a szobába” – monda mindig nagyanyám, ha egy pillanatra mindenki elhallgatott.

Kávéház nőkA nagy hallgatásba, magamba merülők, Atyám! Csak nem ők is…, a kérdőjelek ott repkednek a fejem körül, amikor rám nevet. Ne ijedj meg! Csak kicsit őrült meg. Képzeld – folytatja, azt vette a fejébe, hogy megmenti a házasságunkat. Már – már fuldoklik a nevetéstől, én meg csak bámulok rá. Nem hiszed el, virágokat hoz, meglep egy-egy szerelmes üzenettel, hétvégén ágyba hozza a kávét, állandóan ott tüsténkedik körülöttem. Van valakije, – lehelem. Dehogy! – legyint. Ideje sem lenne rá. Hozza – viszi a gyerekeket, különórára, pályaválasztási tanácsadóba, sőt még úszni is jár. Túl az ötvenen ráébredt, hogy nem tud úszni. Látom magam előtt a férjet, aki egy decens úr, vagyis az volt… eddig. Osztályvezető egy banknál, öltöny, nyakkendő, csillogó cipő, enyhe, ámde nagyon férfias illat, szépen borotvált, őszülő haja takarosan ül a fején… Nem tudom elképzelni, ahogy rohangászik a gyerekekkel. Nem megy. Sehogy!

Kávéház - sütiKirúgták? Vágok bele a közepébe, mert különben honnan lenne munka után ennyi energiája? Vagy nőből van, csak eddig ez nem derült ki? De akkor kitől vannak a gyerekek??? Barátnőm látván, hogy azonnal agyongyötör a kétségbeesés, csak annyit mond; az én hibám. S lehajtott fejjel kevergetni kezdi a kávéját. Mi van? Nem tudlak követni! – jajdulok fel. Találkoztam valakivel. – leheli, szinte bele a csészébe. Ééééés???? Visítani volna kedvem, de tele a kávéház. Barátnőm válla rázkódik, most sír? Vagy nevet? Hol vagyok? Mi ez a bolondokháza? Semmi és. – mondja. Nem akarok tőle semmit, csak Jánost akartam féltékennyé tenni. Ez lett belőle. Úgy bámulok rá, mint borjú az új kapura. Megőrültél? Azt a jóembert? Azt! – dacosan emeli fel a fejét. Utálom a „jó embereket” egy merő unalom velük az élet. Huszonöt éve élünk egymás mellett jóban, rosszban. Egy szavam sem lehetett rá, de olyan unalmas volt! – jajdul fel. Aztán jött ez a másik, még csak nem is tetszett, de nőként kezelt s ez jól esett. Eszembe sem jutott flörtölni vele, csak úgy megtörtént, aztán, amikor János ott volt, akkor kicsit jobban… és ő ezt észrevette. Ez a reakciója? – kérdezem teljesen feleslegesen, mert úgyis tudom a választ. Ez. – mondja.

De akkor most mi van? Most? Mosolyodik el. Most minden más. Olyan, mintha ismét húsz éves lennék. Na és a másik? Milyen másik? – kérdezi. Ja?! Az? Semmi, már el is felejtettem. Időközben eltűnt az életemből. Úristen! Mennem kell. – néz az órájára. Vár a fodrász. Kérdő tekintetemre csak annyit mond; elvégre nekem is haladnom kell vele. Még talál magának egy fiatal fruskát!

E végszóval az egyik hölgy elviharzott. A másik egy darabig nézett utána, majd felhívta a férjét, hogy kicsit később megy haza. Randim van. – mondta, s bájos mosollyal kikapcsolta a készüléket.

Orbán Erika