A megsárgult festékű ajtó előtt megemeltem a kezem, de kopogás helyett csak hozzáérintettem a kézfejem, aztán leejtettem magam elé, mintha egy nagy kő húzta volna le. Néhány mély levegő után újra próbálkoztam, hallottam saját ziláló lélegzetem, miközben szívem a torkomban dobogott. A néma folyosón minden mozdulat hangosnak tűnt, a halk kopogás dübörgésként hatott.

– Tessék!

Először csak a fejemet dugtam be a résnyire nyitott ajtón, de aztán beléptem közéjük. Az irodában három arc nézett fel rám. Láttam a szemüket. Kék és barna, a hajuk szőke, rövid vagy barna, göndör, mindegyik más és más… Egyben azonban egyformák voltak: idegenek, akikről semmit nem tudtam, idegenek, akikkel eztán több időt töltök, mint a családommal. Tekintetükben láttam az érdeklődést, vagy éppen ellenkezőleg, az érdektelenséget, hiszen számukra én is csak egy idegen voltam, „a jogász”. A magassarkúban égett a talpam. A nagylábujjam bizsergése jelezte a vérellátás akadozását. Hiányozni kezdett a túrabakancsom és a jó öreg futócipőm. A selyem bökött, és hirtelen még a melltartó is szorított, zavart az arcomba lógó hajtincs, amit szívem szerint azonnal összecsomóztam volna hátul.

No_be_1

– Van előírás arra, hogyan öltözzünk? – tettem fel a kérdést néhány perccel később, amikor már a nyomtatványokkal küzdöttem.

A rövid hajú nő csodálkozva nézett rám. Talán valami olyat kérdeztem, amit nem kellett volna.

– Nincs ilyen – szólt kurtán, de aztán megtoldotta – Annyit mondtak, hogy a megfelelő higiéniát mindenki tartsa szem előtt.

– Magyarul: ne legyünk büdösek! – szólalt meg a másik.

– Nagyszerű. Ezt még én is tudom teljesíteni – mondtam, és szerettem volna, ha azok ott szintén mosolyognak, de nem tették. Látszott, hogy komolyan veszik magukat, és pont ez volt az, amit én nem szerettem volna. Nem akartam komoly és megfontolt lenni, nehezemre esett megjátszani magam. Affektálva ejteni a szavakat, a magyar kifejezések helyett idegent használni, hogy lássák, milyen bőséges szókinccsel bírok. Szerettem volna azt mondani, hogy ez egy „fos”, ha tényleg az, nem pedig kínos helyzetnek titulálni.

Körbevezettek. Még több ismeretlen, és még többször hangzott el, hogy „a jogász”. Tényleg, hiszen az én vagyok. Csak furcsa volt hallani. Hiszen én már Enikő és Boti anyukája vagyok! Nem! Ezt most félre kellett tennem, a jelenre koncentráltam. Végül leültettek egy irodában, elég pici. Igyekeztek megnyugtatni, hogy majd lesz változás. Nem tudom! Talán valami tértágító bűbájjal, amit Harry Potter ad majd kölcsön néhány napra, de végül is nem számít, hiszen ez egy munkahely, nem kell szépnek lennie.

Az „informatikus” összerakott nekem egy gépet, aztán monitor vibrálásáról fél óra után könnyezni és égni kezdett a szemem. Teljesen elvakított a fénye, tudtam, délutánra a fejem is meg fog fájdulni. Nem a 6 négyzetméter zavart, tényleg nem, hanem maga a tény, hogy be voltam zárva. Hiányzott a levegő, a napfény. Keresni akartam valami okot, hogy kimenjek, de nem volt, nem is lehetett. Az órára pillantottam… Máskor ilyenkor sétálni indulunk a kilátóhoz. Szívjuk a friss levegőt, másszuk a dombokat. Áh, mindegy! Újra elindultam a paragrafusjelek útvesztőiben, szinte rám szakadt a sok betű. Olyan fekete és fehér volt az egész. Sehol egy kisvakond, vagy VUK és még csak Süsü se vigyorgott rám a két fogával. Itt felek, besorolások, kivételek, eltérések, módosítások és hivatkozások voltak. Mélyről feltörő fogalmak, amik az évek során valamikor a múltban belém ivódtak, viszont egy időre eltemettem őket. Ha egészen őszinte akarok lenni, jól megvoltam nélkülük.

No_be

Mikor újra égni kezdett a szemem eszembe jutott, hogy talán állítani kellene a monitor fényerősségén. Miközben a gombokkal babráltam, őrülten hiányozni kezdett a zöld szőnyegünk, még az a rohadt folt is, ahol a zsírkrétát kenték bele, és sehogy sem tudtam kiszedni. Olyan idegen volt a kék linóleum, nemcsak azért mert ronda, és én ilyet soha nem tennék fel. Idegen volt az asztal, minden idegen. Tényleg nem a 6 négyzetméter zavart, csak az életterem, az otthonom hiányzott. Vártam, hogy felállhassak, hogy végre halljam a fiam mélyről feltörő üvöltését: „anyaaa”, hogy aztán odalapítsa puha arcát az enyémhez. Alig vártam, hogy megcsodálhassam lányom legújabb rajzát, de ehelyett csak a 6 négyzetméter maradt. Ismét elmélyedtem a fekete-fehér lapok között, és ekkor beugrott a megoldás, összeálltak a gondolatok, igen, ez erre hivatkozik, innen pedig ez következik. Működött még az agyam, forogtak a kerekek. Csak a 6 négyzetméter ne lett volna, és végre szívhattam volna egy kis levegőt.

Mégis, ahogy ott álltam a tömött levegőjű szobában, újjászülettem. Nem először, és nem is utoljára. Felfogtam, hogy az ember nem csak az anyaméhből való távozással születik, hanem mindig, minden alkalommal, amikor alkalmazkodik. Ezek a születések néha apró, néha pedig mérföldkőnyi mozzanatai az életünknek. Megszülettem, aztán felnőttem. Amikor megszülettek a gyerekeim, akkor lettem anyává. És most, itt ezen a hat négyzetméteren újra megszületett bennem a „dolgozó nő”’. Hat év után újra a munkaerőpiacon voltam, elkeltem. Tiltakoztam, ágáltam, féltem, tele kétséggel, rettegéssel léptem át biztonságos otthonom falait, de mégis ott álltam, és lassan eltűnt a zöld szőnyeg, eltűnt a kisvakond, és előkerültek azok a mondatok, szavak, amelyek egykor meghatározták mindennapjaim.

Tudtam, hogy amikor kilépek az ajtón, akkor az anya születik majd bennem újjá. Mert anya vagyok, feleség vagyok, testvér és gyermek. De „jogász” is vagyok és kolléga is. Mind én vagyok, és minden nap, minden reggel és délután megszületek, újjászületek.