Ma reggel, ismét csak nem tudtam aludni, fogom a nagy bögre kávém és a laptopom, végig böngészem az újságok, magazinok híreit, átnézem a postám, és hagytam, hogy a gondolatok csak úgy, szabadon kóboroljanak a fejemben. Ma reggelre beborult, hallom az ereszen, ahogy esik. Az időjárás teljes erejével azon van, hogy bebizonyítsa nekünk, itt az ősz. Ősz, amikor kezdődnek a hosszú sötét délutánok, esték, melyeket csupán az ilyen-olyan sorozatok, szappanoperák enyhítenek. Pedig enyhíthetné más is, mondjuk a családunk, a barátaink. Rohanunk, dolgozunk, és ha felhív egy barát, hogy látni akar, akkor az a válasz; bocs, most nem alkalmas. Idegesek, türelmetlenek vagyunk magunkkal és másokkal. Elveszett az életünkből minden, ami a szépre, jóra taníthatna, ami szépet, jót adhatna. Maradt a kíméletlen hajsza pénz, az anyagi javak után.

Penz

Hogy miért? Nos, a legnyilvánvalóbb ok, hogy szeretnél te is jobban élni, néha kicsit kimozdulni. Nincs nagy igényed, de egyszer jó lenne egy menőbb étteremben megvacsorázni. De mire oda érsz, hogy összeszeded rá a pénz, biztosan közbejön valami, ami fontosabb. Vacsora elhalasztva! Ez egy ördögi kör, mert mindig szükséged van valamire, s ahogy nő a megszerzett javak összege, vele egyenes arányba nő a megkívánt dolgok száma. Ezek a dolgok pedig, pénzbe kerülnek. S ha valami pénzbe kerül, akkor bizony azt a pénzt, valahonnan elő kell teremteni. Ha nem akarsz lopni, csalni, hazudni, akkor bizony dolgozni kell. Ha dolgozni kell, akkor a nap minimum 16 órája azzal telik. Ha pedig azzal telik, örülsz, hogy végre leülhetsz, még meghallgatod gyerekeid, férjed, anyád, anyósod egyéb hirtelen a közelben lévő rokonod gondjait, közben pedig, már a másnapon töröd a fejed, vajon elég lesz a 24 óra, és a zsebedben lévő pénz mindarra, ami másnap rád vár.

Reggel, amikor felkelsz, kezedbe kerül az aznapi sajtó, ahol az egyik szalagcím az, hogyan tudnál spórolni. Az illető újságíró (Név nélkül! Vajon miért fél kiírni a nevét, vállalván ezzel, amit leírt?!) pontosan tíz pontban felsorolja, hogyan tudnánk még jobban, még többet spórolni. Szinte végig sem olvasod, dühösen hajítod a sarokba, mert tudod; az átlagember, ahogy bennünket a „nagyok” neveznek, körülbelül tizennégy – tizenhat órát dolgozik egy nap, hogy valami úton, módon eltartsa a családját. Ma már az „átlagember” úgy megy el egy – egy kirakat előtt, hogy csak félszemmel csak fél szemmel mer belenézni, mert az árak valahol a csillagokban rejtőznek. Az „átlagember” csak kapkodja a fejét, hogy egy – egy budai villa mekkora, milyen óriási pénzeket emésztett fel, és az „átlagember” zsebében kinyílik a bicska, hallván mennyi juttatásban, ilyen – olyan külön pénzben, testőrben, szolgálati autóban, szolgálati mobiltelefonban, miegyébben részesülnek a nem átlagok. Elsápad egy – egy végkielégítés összegének hallatán, mert még csak elképzelni sem tudja az összeget, ami másnak a zsebét gazdagítja, sok esetben a semmiért! Dühösen hallgatja a televízió bemondót (aki pedig nem tehet semmiről!), hogy valaki összeadta ezeket a juttatásokat és hogy ezek megszüntetése majdnem fedné az államadósságot. Értesd: ki LEHETNE fizetni, a tartozásunkat!!!!

Penz_1

Az „átlagember” ilyenkor mélyen elgondolkodik; vajon mitől van az, hogy ezt „odafön” senki nem látja? Miért akarják „valakik” tönkre tenni ezt a gyönyörű országot, miért és főleg kinek lesz az jó, ha Isten ’ments, de polgárháború lesz, mert már annyi a teher, hogy egyszerűen képtelenség tovább tűrni. Miért van az, hogy egyes emberek nyáron nyaralni mennek családostul (4-5 gyerekkel) külföldre milliókért, télen ugyanők síelni ismét csak határon kívülre, miközben az „átlagember” még a Magyar Tenger partjára sem jut el. Vagy, ha igen, keményen meggondolja; ma egy főt kukoricával merjen-e többet enni.

És akkor visszatérve az eredeti gondolatomra, úgy látom e két téma közötti összefüggés is a pénz. Mert, amíg azt hajszolod, nem marad időd másra, másokra, talán még önmagadra sem. De azon is el kellene gondolkoznunk, hogy talán kár is erőlködni, hiszen, ha ilyen ütemben teszik / tesszük tönkre az országot, akkor lassan úgyis csőlakó lesz mindenki. Ha pedig azok leszünk, akkor már lesz időnk arra, hogy a másik csőben lakót meghallgassuk. Vagyis javaslom, mondjuk ezt az ismerőseinknek, barátainknak; most nem alkalmas, de majd egymás melletti csőben lakunk… jó?!