Felhúzott lábakkal ültem a fotelben, amikor megcsörrent a telefonom.

– Szia! – köszönök orrhangon. – Nem hiszem, hogy tudok ma menni, nem vagyok túl jól.

– Hallom a hangodon. Akkor majd pénteken? – kérdezte Tomi.

– Igyekszem addig meggyógyulni.

– Jobbulást kívánok! – mondta, miközben szavaiban hallottam a csodálkozással vegyes megrökönyödést.

Magyaráztam volna el neki két orrfújás között, hogy én aztán soha nem szoktam beteg lenni? Mentegetőznöm kellett volna, hogy nekem milyen erős az immunrendszerem? Minek? Hiszen, amióta a lányom óvodába járt, havonta rukkoltam elő valami betegséggel.

Tompán bámultam a semmibe, felkelni nem bírtam, feküdni fájt. Egyfajta félkómás állapot uralkodott el rajtam, amikor beugrott kilenc évvel korábbi önmagam. Ekkor még – mondjuk úgy – „andiszociális” voltam. Fiatalon, lelkes munkaerőként rohangáltam irodáról irodára. Kezemben aktákat szorongattam, a bennük lévő ügyiratokat feltétlenül át kellett beszélnem Józsival. Mentem hát hozzá, cipőm sarka szaporán, de ütemesen kopogott a téglalap alakú járólapon. A visszhangzó zörej abbamaradt, amikor megálltam irodája előtt, ami üresen tátongott.

– Merre van? – biccentettem fejemmel a kongó helyiség ajtaja felé.

– Beteg – mondta Erzsike, a mindig felkészült titkárnő.

– Már megint? – kérdeztem csodálkozva.

– Szegény Józsi! Amióta óvodás a lánya, újra megkapja az összes gyerekbetegséget. Múlt héten náthás volt, most meg hasmenése van – mondta Ági. Szája szögletében mosoly bujkált.

– Hát, de most komolyan! – szóltam lemondóan. – Ha az ókori Spártában születik, már régen lependerítették volna a Taigetoszról.

Dehogy akartam én ítélkezni, vagy bármi negatívat mondani, csak úgy kicsúszott a számon. A csajok nevettek, én is. Szegény Józsit utána többen csak Taigetosznak hívták a háta mögött.

Beteg

Kis elmélkedésem után visszatértem a jelenbe. Habár úgy éreztem, mintha a homlokomat belülről valaki egyfolytában taszigálná, felső ajkam már rojtos volt a papír zsebkendő dörzsölésétől, mégis megnyomtam telefonomon a hívás gombot.

– Szia! – köszönt rekedten a férjem. – Szerintem ma korábban megyek haza. Nagyon rosszul vagyok, mintha már lázam is lenne. Én pedig megszólalni is alig bírtam, de most nem a náthától, hanem a röhögéstől.

– Mi történt? Valami baj van?

– Emlékszel Józsira? – kérdeztem, és már a könnyeimmel küszködtem.

– Persze, mi történt vele?

– Nem tudom, hogy történt-e vele valami mostanság, de megkereshetnénk.

– Minek? – kérdezte a férjem. Hangja most már kissé türelmetlenül csengett.

– Leugorhatnánk együtt, tudod, a Taigetoszról.

 

dr. Kaveczki Andrea