Mindig vágytam egy tűsarkú cipőre, de hagytam magam lebeszélni róla, mert az általános vélemény az volt, hogy úgysem bír el, vagy elesek benne, és eszembe jutott-e valaha, hogyan fogok kinézni kiterült békaként a fő utca közepén. Ezzel persze egyáltalán nem azt érték el, hogy elmenjen a kedvem a vásárlásról, sokkal inkább nőtt bennem a vágy, a „csakazértis” megmutatom érzése. Még, hogy kiterült béka! – dühöngtem magamban.

Aztán egy esküvői meghívó megoldotta a problémát, gondoltam, ha már valamit vennem kell a lábamra, miért ne tűsarok legyen?! Vacsora közben kijelentettem kis családomnak, hogy úgy döntöttem, addig nem halok meg, amíg nem lesz egy tűsarkú a lábamon! Ez, pedig két hét múlva fog bekövetkezni… aláírnád előtte az ellenőrzőm anya? – kérdezte a fiam, és kajánul rám vigyorgott. Gyilkos pillantásomra csak annyit reagált, hogy magába fojtotta a nevetést, minek következtében csak úgy rázkódott a válla. Lányom – nő lévén – már sokkal toleránsabb volt, és csak annyit kérdezett. Biztos vagy benne, hogy tűsarkat szeretnél? Tökéletesen! – feleltem. A párom nem szólt semmit, csak jelentőségteljesen nézett rám.

Másnap harciasan nyakamba vettem a várost, és tűsaroknézésre indultam, nos… elég vékonyak, állapítottam meg. Mégis csak a páromnak lenne igaza? Beóvakodtam az egyik cipőboltba, és alapos szemlét tartottam a tűsarkak felett, végül egy eladó vette a bátorságot és megközelített. Mutatott egy pár valóban gyönyörű, tűzpiros, tűsarkú cipőt. Hosszú orrával, arányos formájával azonnal meghódított. Felpróbáltam, kényelmes volt, és jól is állt! Nagyon!

Cipo_piros

Otthon, – gyakorlásképpen -, tűsarkakon tálaltam fel az aznapi vacsorát, fiam tálcára pakolta a részét és bevonult a szobájába, mondván, ha netán le találnék, billeni a „tornyokról” ő nem kíván ennek tanúja lenni. Lányom óvatosan segíteni szeretett volna, ezért néha úgy érezte, meg kell támasztania engem, minek következtében a vacsora egy része, férjem ölében landolt. Ő, hatalmas indián üvöltéssel talpon termett, eltartotta magától a gőzölgő nadrágot és kissé fejhangon ugyan, de drámaian közölte velem, hogy lemondhatok a további gyermekáldásról, és ezzel elvonult a fürdőszoba irányába.

Az esküvő napján, viszonylag nyugodtan indultunk útnak, én nagyon sikkesen (bár nagyrészt párom karján támaszkodva) ballagtam a házasságkötő terem felé, de mire vége lett a szertartásnak, már mintha nem volt annyira kényelmes a cipő. Éjszaka, roptuk a táncot rendületlenül… egészen addig, amíg már kezdtem úgy érezni, hogy a lábam helyén két érzéketlen fadarab van. Valljam be, hogy azonnal meghalok?! SOHA! Inkább gondoltam egy merészet és az éjszaka legpörgősebb rock and roll száma közben, lekaptam lábamról a cipőt. Felemeltem magasan a fejem fölé, és mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, roptuk tovább. Páromat ugyan nem sikerült megtévesztenem, láttam; tudja, honnan fúj a szél, de a hölgyek többsége követte feminista „megmozdulásom”, s hamarosan tűsarkak sokasága repdesett a zene ütemére fent a levegőben.

A lagzi, pedig az első mezítlábas lakodalom néven vonult be kis városunk történelmébe… azóta is emlegeti mindenki azt az éjszakát.