Az alábbi interjúban Pataki Éva író, forgatókönyvíró, filmrendező, dramaturgot faggatom két olyan emberről, akik szívemhez közel állnak, habár személyesen soha egyikkel sem találkoztam. Törőcsik Mari és Mészáros Márta. Két zseni, két olyan talentum, akikre méltán vagyunk büszkék.

Éva mindkettőt személyesen ismeri olyannyira, hogy a két nagyság megnyílt előtte, s hajlandó volt vallani pályáról, a színház- és filmművészet múltjáról, jelenéről, halhatatlan emlékű pályatársakról, kalandokról. És hajlandó volt mesélni súlyosabb és örök érvényű dolgokról: női sorsokról, háborúról, túlélésről. A két kimagasló alkotót hallgatva pedig csak bámulhatunk, hogyan férhet bele az életbe ennyi minden. A három nő ott ült a sziporkázó, ám egyre halványuló északi fényben, ketten meséltek, beszélgettek, míg a harmadik figyelt és lejegyezte a gondolatokat az utókornak. Ebből született meg az Aurora Boreális – Északi Fény című beszélgetőkönyv.

Éva, sok minden kiderül a könyvből mind Törőcsik Mariról, mind Mészáros Mártáról. Mégis az az első kérdésem, milyen emberek ők?

Pataki Éva: Elementárisak. Azzal kezdem, ami a közös bennük: nagyon erősek, nagyon tehetségesek és szabadok. Talán ilyennek születtek, talán megedzette őket a nehéz gyerekkor, a háború. Most, sikereik csúcsán, egzisztenciális biztonságban élve is van mivel küzdeni: öregség, betegségek, de nem hagyják magukat. S mindezt remek humorral, öniróniával szemlélik, semmi önsajnálat, semmi nosztalgia nincs bennük, csak határtalan életszeretet, küzdeni tudás. Mindketten tudták és tudják értékelni és élvezni az életet: a tájat, az évszakok változását, egy jó vacsorát, pohár bort, barátokat. De mindkettőjük legfőbb szenvedélye a munka, ez így van évtizedek óta. Márta szokta mondani Mariról, hogy bár sok nagy szerelme volt, de igazi szerelmi életet mindig is a kamerával élt. És ez Mártára is igaz, bár ő nem a kamera előtt, hanem a kamera mögött szokott állni. Mártát jóval közelebbről ismerem, hiszen több, mint harminc éve dolgozunk együtt, több mint tíz játékfilmben voltam a forgatókönyvírója. Azt hiszem, ő oldottabb, lezserebb, jobban kiadja a dühét, fájdalmait. Mari több titkot rejt, befelé gyötrődik, ha bántja valami, nehezebben oldódik. De ami a lényeg, mindketten csodálatos művészek és igazi nők.

Pataki_Be_több

Milyen volt együtt dolgozni két ekkora nagysággal? Nem frusztrálta ez Önt, a színészeket, a stábot?

É.: Mint már mondtam, Mártával évtizedek óta vagyunk munkatársak és barátok, már akkor ismert, amikor a fiam született, aki immár kétgyerekes családapa. Nemeskürty István, a Budapest filmstúdió legendás vezetője találta ki, hogy én írjak Mártának. Ő igazi producer volt, alkotókat hozott össze, csapatokat szervezett. Márta akkoriban kezdett neki a Napló trilógia második részének (Napló szerelmeimnek), épp nem volt forgatókönyvírója, és engem rögtön bedobtak a mélyvízbe. Az volt a varázslat, hogy Márta az első pillanattól fogva egyrangú partnerként kezelt, egyáltalán nem éreztette velem, hogy csak egy kezdő gyakornok vagyok, míg ő már híres filmrendező. Ő alapvetően ilyen demokratikus lény, ugyanazon a hangon beszél a sarki virágárussal, mint egy Nobel-díjas íróval. Ezzel a magatartással a legjobbat hozza ki a kollégáiból, a stábtagokból, mert mindenki igyekszik megfelelni az előlegezett bizalomnak. A stábok mindig imádni szokták, mert közvetlen, őszinte, a forgatásokat élvezi, nem szorong, így nincs hiszti, idegbaj, de van sok pletyka, röhögés. De ha forog a kamera, nagyon koncentrál, akkor nincs pardon. Maritól jobban tartottunk, ő nehezebben oldódik, zárkózottabb és nagyon profi, a legkisebb slendriánság is felháborítja. Ugyanakkor ő végtelen alázattal és odaadással dolgozik, sokszor ámulva figyeltük, miket művel. És egy-egy bemondással ő is képes megnevettetni egy egész stábot.

Valójában mikor és miért fogalmazódott meg Önben, hogy könyvet írjon velük, róluk?

É.: A forgatáson én általában a közelükben voltam, és ámultan figyeltem, ahogy ugratják egymást, beszélgetnek, gondolkodnak, vagy csak pletykálnak, mert úgy éreztem, egyfajta mesterkurzust hallgatok. Már akkor felmerült bennem, hogy jó lenne bekapcsolni egy magnót, de a forgatás azért ehhez túl zűrös helyzet. Amikor vége lett a forgatásnak, és Márta elkezdte vágni a filmet, akkor kezdtem fűzni őket, hogy folytassák a beszélgetéseket – ezúttal nyugodtabb körülmények között. Talán azért álltak rá, mert mindkettőjüknek hiányzott a film, a forgatás, így Mártával Mari lakására jártunk, én kérdezgettem őket, ők – persze – mindenfelé elkalandoztak, de azért valahogy mégis körbejárták a témákat.

A könyvet olvasva az az érzésem, hogy ez a két nő, bár meggyötörte őket az élet, mégis megmaradtak embernek, művésznek, akik nem siránkoznak sorsuk felett, hanem teszik a dolgukat. Mit gondol Ön, aki ismeri őket közelebbről, hogyan, vagy milyen erő az, ami segítette ebben őket?

É.: Megmondom őszintén, a könyvvel, illetve a könyv alapjául szolgáló beszélgetésekkel az is volt a célom, hogy erre rájöjjek. Megértsem, mi a titkuk, hogy csinálják. Mártát évtizedek óta figyelem, és egyfolytában csodálkozom, honnan van energiája egy hosszú munkanap után tíz személyre kacsasültet készíteni vagy egy piacon órákig zoknikra vadászni az unokáinak. Azt hiszem, ő kétszer állt sorba, amikor az életenergiát osztották. Ő azt szokta mondani, hogy mivel a szüleit korán megölték, neki helyettük is kell élnie. Marit kevésbé ismerem, róla nem merek nyilatkozni, de bizonyára szerepet játszik az emberszeretete és a tündöklő tehetsége. Azt remélem, hogy azért a könyvből valamelyest fény derül ezekre a titkokra.

Pataki_be_több_1

Ön is részt vett Mészáros Márta új filmjének létrejöttében. A történet a szerelem, a háború mellett „Megszállási gyerekek-ről” is szól. Kik voltak ezek a gyerekek és miért érezték úgy, hogy ezt a történetet meg kell mutatni a ma emberének?

É.: Mártánál ültem éppen, amikor olvasta a BBC History című lapban a rövid tudósítást Barbara Stelzl-Marx osztrák történész kutatásairól, ami rögtön felkeltette a figyelmét. A cikk beszámolt arról, hogy Barbara a háború utáni négyhatalmi megszállást, azon belül a szovjet zóna, az Ausztriában tartózkodó szovjet hadsereg mindennapjait kutatva találkozott a „háborús gyerekekkel”, azokkal a ma már hatvan körüli emberekkel, akik úgy nőttek fel, hogy nem tudták, ki az apjuk. Sokszor a nevelőapát hitték apjuknak, de mindig érezték, hogy otthon valami nem stimmel. Azok az osztrák nők, akik orosz katonától, az ellenségtől szültek „ruszki gyereket”, ezt irtózatos szégyenként élték meg, és igyekeztek eltitkolni. De a múlt felhasadt, Barbara talált olyanokat, akik kinyomozták valódi szüleiket, történetüket, és Ausztriában elkezdtek erről nyíltan beszélni. Márta egyből ráérzett, hogy ez az ő témája: háború, hazugság, titok, szülés, család. Mivel Magyarországon erről nincs szakirodalom, dokumentum, a titkok máig lappanganak, Ausztriában kezdtünk kutatni. Ebből született a Láthatatlan generáció című kétrészes dokumentumfilm, amelyben interjúkat készítettünk a sorsukat felvállaló háborús gyerekekkel. Majd lassan elkezdett kialakulni a történet. A forgatókönyvírásban részt vett Jancsó Zoltán, Márta fia is. Nagyon bonyolult és nehéz történet volt, bizonyos fokig úgy raktuk össze, mint egy krimit, évekig írtuk. Első perctől úgy gondoltuk, hogy ez nem egy történelmi film, ez egy mai film, mivel ma is tele vagyunk hazugságokkal, elhallgatásokkal, és ezek társadalmi szinten is, és a családokban is mérgezők.

Éva, Ön most min dolgozik?

É.: Egy nagyon érdekes dokumentumfilmen a Korda testvérekről. Korda Sándor magyar filmrendező és producer alapította meg a professzionális filmgyártást Magyarországon a múlt század tízes éveiben, majd Angliában is, Oscar-díjakat nyert, lovaggá ütötték, Sir Alex Korda néven lett világhírű. Egész életében szoros együttműködésben dolgozott két öccsével, a festő Vincenttel, aki a díszlettervezésért hagyta ott párizsi műtermét és Zoltánnal, aki szintén híres rendező lett. Ők is azok közé a fehérterror elől elmenekülő magyarok közé tartoznak, akik később Nobel-díjakat, hírnevet szereztek hazánknak. A történetük olyan, mint egy mese, az alföldi pusztán születtek, a falunál is kisebb Pusztatúrpásztón, nekivágtak a nagyvilágnak és meghódították. Történetükön keresztül szeretnék foglalkozni az emigráció kérdésével is, ami, sajnos, ismét aktuális. A forgatáson már túl vagyunk, most kezdem a vágást. De pihenni, feltöltődni is szeretnék, mivel sűrű volt ez az év, idén mutatták be Tordai Terivel és Horváth Lilivel a Nőkből is megárt című darabomat a Bethlen színházban, megjelent az első regényem átdolgozott kiadása, a Még egy nő, az Aurora Borealis beszélgetőkönyv és elkészült a film. Legszívesebben csak ülnék és bámulnék magam elé egy havas hegyen vagy egy távoli tengerparton, de mivel erre nem sok esély kínálkozik, legalább a Városligetben…