Tizenkettőre foglaltam időpontot az okmányirodába, de hiába kezdtem el időben készülődni, már elharangozták a delet, amikor kitárult előttem a járási hivatal fotocellás ajtaja. Fogalmam sincs, mitől voltam ideges, hiszen csak a jogosítványom járt le, mégis olyan kiszolgáltatottnak éreztem magam, mintha egy hónap kórházi kezelésre vonulnék be.

 – Tessék! Miben segíthetek? – térített magamhoz váratlanul egy női hang.

– Tizenkettőre van időpontom, lejárt a jogosítványom – habár igyekeztem határozottan beszélni, a szürke járólap és a meghatározhatatlan színű műanyag táblák mind-mind azt sugallták, hogy én itt idegen vagyok.

– Akkor számot sem kell húznia – mondta. – Menjen csak be! A második pultnál foglaljon helyet.

A nő láthatta, hogy még mindig bizonytalan vagyok, így kilépett a fal mélyedésébe elrejtett kis asztal mögül, és bekísért. Leültetett az említett helyre, ahol nem volt rajtam kívül senki, még ügyintéző se. Csendesen, talán kissé szerencsétlenül üldögéltem, közben előkerestem az irataim. Örömmel konstatáltam, hogy mindenem megvan, amikor hirtelen valaki megkocogtatta a vállam.

– Én még itt ügyet intézek! – mondta egy középkorú hölgy.

Habogtam valamit, hogy ne haragudjon, időpontra jöttem, de szavaim olyannyira összefüggéstelenek voltak, hogy még én magam se tudtam követni. Megsemmisülten ültem át a többiek közé, a sorba.

Okmany_beAhogy távolról szemléltem egykori ülőhelyemet, felfedeztem az ügyintézők neveit rejtő táblákat. Ni csak, az egyikük eggyel járt felettem, még általánosban. A népszerű lány kategóriába tartozott. Megpróbáltam felidézni az arcát, de hiába, az elmúlt évek megkoptatták emlékeimet. Amikor megjelent a kis asztal mögött, örömmel, azaz ha egészen pontosan és őszintén akarok fogalmazni, akkor azt mondom: kárörömmel töltött el a látvány. Ha korábban nem látom a nevét, csak szembejön velem az utcán, biztosan nem ismertem volna fel. Az idő bizony fogott rajta. Éppenséggel nem nézett ki rosszul, de bőre petyhüdtsége, valamint apró szemrácai elárulták, hogy nem húsz éves már. Néhány arcvonása még emlékeztetett huszonöt évvel ezelőtti önmagára, de ettől eltekintve pontosan annyinak nézett ki, amennyi. Egy nőt láttam, közel a negyvenhez. Elégtétellel figyeltem eztán a ténykedését. Magabiztosnak látszott, természetesen mozgott, nincs is ezen mit csodálkozni, hiszen otthon volt. Mikor végzett az ügyfelével, vette a táskáját, az ásványvízét, ebédelni indult. Helyére egy idősebb úr érkezett. Nem az a kapkodó idegbeteg fajta, inkább az idő úgyis megoldja típus. Leült és a papírok között kezdett kotorászni, majd bemondott egy ügyfélszámot. Fel is állt a mellettem ülő fiatal srác. Persze rögtön leesett a tantusz:

– De hisz nekem délre volt időpontom! – mondtam némileg felháborodva.

Az ügyintéző sűrű bocsánatkérések közepette elmagyarázta a srácnak, hogy akinek időpontja van, elsőbbséget élvez, és várakozás nélkül intézheti az ügyeit.

Mikor ismét odaültem korábbi helyemre, tőlem is elnézést kért. Nem is figyelte a listát, pedig ott van rajta a nevem. Azért van, mert kellett volna számot húznom. Hivatkozhattam én a hölgyre, aki azt mondta nem kell, ők nem tudják jól, mert minden nap más ül ott. Meg különben is, így nem lesz jó a statisztika.

– Áhá, már mindent értek, kibújt a szög a zsákból, a statisztika az más, az fontos!

Végül átadtam az irataim és az egészségügyi alkalmasságot igazoló papírt. Gondosan elolvasott mindent, majd háromszor mondta el, hogy az orvosi igazolás szerint, korlátozás nélkül vezethetek. Nem értettem, hogy mitől olyan nagy szám, milyen segédeszközt szánna nekem, hiszen én még fiatal vagyok, de ő csak pötyögött a gépbe, majd egyszer csak közölte, mehetünk is fényképezni. Odaléptem a fülke falán lógó tükörhöz, öt ujjammal rendezgettem a hajam. Közben a kintről beszűrődő fény megvilágította arcom. Bőrömön szabálytalan alakzatban, természetellenesen sötét foltokat hagyott az alapozó, tenyeremmel még utoljára igyekeztem elsimítani vonásaim, aztán beültem a kabinba.

– Középre nézzen! – adta ki az utasítást.

Okmany_be_1A technika viszont másképpen gondolta, nézhettem én bármerre, a gép megmakacsolta magát. Nem „fókuszált” be, valószínűleg „túl sötét volt a hajam”. Mint a mélyről előtörő láva, úgy tolultak agyamba apám szavai: – Mi van? Nem fog meg a film? Ezt követően legalább negyed órát ültem merev arccal, középre nézve. Végül már több ügyintéző is segédkezett, egyikük a reluxát tekergette, a másik egyéb technikai tanácsokkal látta el az én ügyintézőmet, hogyan is kellene közelíteni a kamerát, mire végre felvillant a vaku. Néhány másodperc múlva a monitoron megjelent egy vadidegen nő. Haja alig látszott, szeme körül hatalmas karikák éktelenkedtek, szinte arca közepéig ért a sötét félkör, melyet apró ráncok barázdáltak. Kék szeme úgy világított, mintha éppen egy horrorfilmből lépett volna elő.

– Jó lesz? – kérdezte az ügyintéző.

Szavai a pillanat tört része alatt térítettek magamhoz. – De hiszen az a nő én vagyok, és bizony nem az alapozó foltjai jelentik a legnagyobb problémát.

Nem volt ez olyan rossz kép, csak éppenséggel pont azt mutatta, amit látott, egy nőt, közel a negyvenhez.

 

dr. Kaveczki Andrea