Hargittai Magdolna Széchenyi-díjas magyar kémikus, kutatóprofesszor, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia tagja. 2011-ben férjével Hargittai Istvánnal, az ugyancsak Széchenyi-díjas magyar kémikus, tudománytörténésszel közösen, átvehette az Az év ismeretterjesztő tudósa kitüntető címet és vele tulajdonosai lettek a (192155) Hargittai nevű kisbolygónak. A professzor asszony munkásságát nemzetközi szinten is elismerik, 2011-ben elnyerte a IUPAC 2011 Distinguished Woman in Chemistry or Chemical Engineering kitüntetést, amelyet addig az egész világon csak 23 kémikus kapott meg.

Beszélgetésünk apropóját az adja, hogy a professzor asszonynak nem rég jelent meg magyarul legújabb könyve a Nők a tudományban – Határok nélkül. A kötet tavaly a tekintélyes Oxford Unuiversity Press kiadásában már megjelent angol nyelven New Yorkban.

Professzor asszony, ma is sokan úgy gondolják, hogy a lányok valami „könnyedebb munkára” hivatottak – bármit is értsenek a könnyedebb jelző alatt. Önt mi vonzotta a kémiához, a kutatáshoz?

Hargitai professzorGimnazista koromban még bizonytalankodtam a régészet és a kémia között, de az utolsó évre az érdeklődésem a kémia felé billent. Az egyetemi évek alatt egyre jobban úgy éreztem, hogy a kutatómunka sokkal jobban vonz, mint egy gyári vegyész munkája, és szerencsére sikerült kutatói állást találnom. Mi vonzott hozzá? A kíváncsiság, az, hogy lehetőségem legyen meghatározni, felismerni olyan jelenségeket, adatokat, amelyeket még senki nem ismert. Ez az érzés, ami minden kutatót vonz és hajt is.

Az Ön könyvében azt írja, hogy voltak tudósnők, akik csak azért kutathattak, mert a férjük már sikeres tudós volt. Változott-e a női kutatók megítélése azóta, hogy Ön a pályára lépett? Egyáltalán Magyarországon és a világban, hogyan viszonyulnak egy női kutatóhoz, annak sikereihez?

Itt szeretnék pár dolgot tisztázni. Igen, voltak tudós nők, akik számára az tette lehetővé a kutatást, hogy a férjük professzor volt egy egyetemen. De ez a 20. század első feléig volt jellemző, amikor nők még valóban nem vagy csak nagyon nehezen tudtak egyetemi állást kapni. A huszadik század folyamán aztán komoly változások történtek, többek között az 1960-as évek nőmozgalmainak a hatására is. Az utóbbi pár évtizek során, talán az 1990-es évektől egyre több helyen komolyan kezdtek odafigyelni a nők helyzetére egyetemeken, kutatóintézetekben.

Feltűnt, hogy majdnem mindenütt a nők nem csak sokkal kevesebben voltak a természettudományos szakmák magasabb szintjein, mint a férfiak, hanem az is, hogy sok más megkülönböztetés is érte őket: alacsonyabb fizetés, nehezebb előremenetel, kisebb laboratóriumi hely és még sorolhatnám. Ma már a legtöbb országban ezt a problémát komolyan veszik és próbálják orvosolni, ami persze nem mindenütt megy egyformán gyorsan.

Érte Önt valaha hátrányos megkülönböztetés, azért mert nő? Ha igen, hogyan sikerült megbirkóznia vele, ha nem, az minek volt köszönhető?

Hargitai_professzor_02Lehet, hogy különlegesen szerencsés vagyok, de soha nem éreztem, hogy másképp kezeltek volna, mint a férfi kollegáimat. Természetesen, az feltűnt, hogy a szakmám nemzetközi konferenciáin mindig sokkal kevesebb nő vett részt, mint férfi, különösen a meghívott előadók és a szekcióelnökök között. Ez persze annak a következménye, hogy a magasabb pozíciókban még ma is sokkal kevesebb a nő, mint a férfi. Így például az Európai Únióban általában az egyetemi tanároknak csak 10%-a nő a természettudományos területeken (mint a fizika, kémia és biológia), de még ha a humán területeket is figyelembe vesszük, akkor is csak körülbelül 20%.

Valójában mi vezette akkor, amikor úgy döntött könyvet ír a tudós társadalom nőtagjairól? Mondhatjuk, hogy ez valamiféle tisztelgés a nagy elődök, a nagy kortársak iránt? Vagy csak fel akarta hívni a figyelmet azokra a nőkre, akik e területen kevesebb figyelemben részesülnek?

Nők a tudományban borítóképAz elsődleges célom a könyvvel az, hogy felhívjam a természettudományos és műszaki kutatói pályák iránt érdeklődő fiatal nők figyelmét arra, hogy nem szabad elriadni tőlük, ha azt hallják, hogy ezek a pályák nem elég „nőiesek”, ezek férfiaknak valók. Meg akartam mutatni a sok sikeres tudós nő életének bemutatásával, hogy minden nehézség ellenére, a nők igenis meg tudják állni a helyüket ezeken a pályákon, valamint azt is, hogy milyen érdekesek, izgalmasak és mennyi örömmel járnak.

A kötetben körülbelül hetven tudósnő életével, munkásságával ismerkedhetünk meg. Miért pont őket választotta? Szerepet játszott ebben az elért eredményük, netán a személyes szimpátia, az együtt dolgozás….?

Kiválasztásukban az egyetlen szempont a szakmai kiválóság volt. Azt is fontosnak tartottam, hogy lehetőleg minél több tudományterületet képviseljenek az interjúalanyaim. Vannak köztük fizikusok, kémikusok, orvosbiológusok, a biológia különböző vonatkozásaival foglalkozók, matematikusok, csillagászok, mérnökök. Ugyancsak szempont volt az, hogy minél több ország kutatóival beszélgethessek, kiváncsi voltam arra, hogy mennyire hasonlóak vagy éppen különbözőek a körülményeik és a lehetőségeik. Négy kontinens tizenhét országából valók az interjúalanyaim. Így például beszéltem sikeres indiai, török és japán tudós nőkkel is.

Milyen a könyv visszajelzése? Hogyan látja; betöltötte vagy várhatóan betölti könyv a küldetését?

A könyv angol kiadása tavasszal, a magyar kiadás csak november végén jelent meg, ezért még kicsit korai erre válaszolni. Mindenesetre, az Egyesült Államokból is megkerestek telefonon és írtak a könyvről, valamint az elmúlt összel, felkérésre, több amerikai egyetemen és kutatóintézetben is tartottam a témáról előadást. Itthon is van érdeklődés, jelent meg könyvismertetés a Népszabadságban, beszéltem róla több rádióban, ön is megkeresett. A téma fontos és aktuális.

Köszönöm a beszélgetést.

Orbán Erika