November 25-e a nők elleni erőszak megszüntetésének világnapja. Habár már 1981 óta emeljük fel szavunkat e tekintetben, még mindig nem kap elég figyelmet és hangot a téma. Idén a #meetoo kampány közepette azért sokkal aktuálisabb lett, mint a korábbi években, de összességében véve nem lehet eleget foglalkozni vele.

Ha egy kicsit utánanézünk a számoknak, akkor azt találjuk, hogy ma Magyarországon minden ötödik nőt rendszeresen bántalmaz a férje vagy a partnere, vagy élt már élete során bántalmazó kapcsolatban. Ezen túlmenően a családon belüli erőszak hetente legalább 1 nő életét követeli. Amikor felmerül a szó arról, hogy a férfiakat is éri bántalmazás a nők részéről – ami tény – érdemes megnézni, hogy a statisztikai adatok alapján, a családon belüli erőszakot 95 százalékban férfiak követik el és a nők (vagy gyerekek) ellen irányul. Ebből adódóan, a családon belüli erőszakot is a nők elleni férfierőszakként definiálja a NANE (Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen) Egyesület.

eroszak_2

A nők elleni erőszakot az ENSZ a következőképpen határozta meg: „A nők elleni erőszak bármely olyan, a nőket nemük miatt érő erőszakos tett, mely testi, szexuális vagy lelki sérülést okoz vagy okozhat nőknek, beleértve az effajta tettekkel való fenyegetést, valamint a kényszerítést és a szabadságtól való önkényes megfosztást, történjen az a közéletben vagy a magánszférában. Beleértendő, de nem korlátozandó a testi, szexuális és lelki erőszakra, melyet az áldozat a családon belül szenved el, ide értve a bántalmazást, a lánygyermekkel való szexuális visszaélést, […] a házasságon belüli nemi erőszakot […]” (Deklaráció a Nők Elleni Erőszak Megszüntetéséről, 1993.)

A nemi erőszak a nőket érhető erőszak egyik legmeghatározóbb formája, amely a testi megszégyenítésen túl maradandó lelki károkat is okoz. Az áldozathibáztatás jelensége, amikor is felmerül az áldozat felelőssége, vagyis a viselkedése, mint az erőszakot kiváltó ok, ezt a hatást még inkább felerősíti, holott ez soha nem lehet az áldozat hibája. Határozottan téves az a felfogás, miszerint egy fizikai, lelki vagy szexuális erőszakot elszenvedő nő „kiérdemelten” esett áldozatául az elkövetőnek. Ezek az esetek többnyire nem is a szexualitásról vagy a „büntetésről” szólnak, sokkal inkább a férfi (vélt) hatalmának érvényre juttatásáról. Ugyanakkor a társadalom felelőssége elvitathatatlan, nem csak az esetek, elkövetők, vagy áldozatok megítélésében, hanem a jelenség mibenlétével kapcsolatban is. Ugyanis a jelenség egy társadalmi gyökerű probléma, a nemi alárendeltség párkapcsolati kivetülése. Az, hogy a férfiak mit engednek és engedhetnek meg maguknak, a szocializációjuk során ivódik beléjük, amely viselkedésbeli íratlan szabályok a társadalom által meghatározottak. Ezeken lehet és kell is változtatnunk, hiszen csak így lehet az egyezményekben, jogalkotásban megnyilvánuló tiltásoknak eleget tennünk, ha mi egyénileg is beletesszük a saját részünket.

eroszak1

Az állam szerepe itt kiemelten fontos, hiszen az elkövetők nem maradhatnak büntetlenül. Ezt viszont csakis egy hatékony és szakszerű állami fellépés szavatolhatja, ami az áldozatok biztonságát is garantálja. Az, hogy ez mennyiben valósul meg, már kérdéses. A döntéshozók hozzáállását jól tükrözi az Isztambuli Egyezmény ratifikációja körüli herce-hurca. Az egyezményt 2011-ben az Európa Tanács alkotta meg, pontosan a fentebb említett okok miatt. Ezzel nemzetközi szinten is elismerést nyert a nők elleni erőszak minden formájának visszaszorítása. Magyarország 2014-ben aláírta az egyezményt, viszont azóta sem ratifikálta. A kormány álláspontja szerint ez a hagyományos családmodellt támadja, ennélfogva kérdéses a ratifikáció valamikori végrehajtása.

Az Európai Bizottság tízmillió eurót fordít a nemi alapú erőszak megelőzésére és az áldozatok támogatására 2017-ben.

Kunert Annamária

A szerző a Magyar Szakszervezeti Szövetség Ifjúsági Tagozatának vezető-helyettese.