Van, amikor nincs tovább, mert az élet úgy hozza, hogy az addig biztosnak hitt munka, kapcsolat, karrier, felépített élet romokban hever. Mit lehet ilyenkor tenni? Mit tehet egy nő, aki szembesül azzal, hogy addigi értékes élete egy szempillantás alatt eltűnt, s maradt a bizonytalanság, a káosz, amire vagyok én jó érzése. Ilyenkor kell újratervezni. Ha van erő, támogatás hozzá… De van-e? Jakab Gyöngyi hosszú évek óta áll az olyan emberek mellett, az olyan nők mellett, akik valamiért elvesztették önmagukat.

Gyöngyi, te magad is újratervezted az életed. Mi volt a legrosszabb, amivel szembe kellett nézned? Volt, aki segített?

Többször is újraterveztem az életemet, igen. Kényszerből és saját elhatározásból is. Amikor süllyedt a családi hajónk, egészen biztosan tudtam, hogy most lépnem kell, mert, ha maradok, tragikus vége is lehet… A három lányunknak pedig az a legfontosabb, hogy mindkét szülője éljen, ha külön, hát külön, ez a kisebbik rossz. A legelviselhetetlenebb az volt, amikor tőlem független dologgal szembesültem. Amikor megtudtam, hogy milliós adósságba keveredtem, mert a házastársak együtt viszik el a mínuszt is, vagyis, a tartozás fele az én hátamon. Na, erre nem volt ráhatásom,(vagy csak ezt hittem), talán ezért volt olyan ijesztő. Az összes többit tudtam kezelni, aztán évek multán ezt is. A gyerekeimmel való szeretett kapcsolat pedig folyamatosan adta az energiát, ez volt a legfontosabb, ez éltetett, ez segített. Apróbb dolgokban pedig mindig kértem és kaptam segítséget, igen, egy barátnőtől, a nővéreimtől, de még idegenektől is. Így utólag visszanézve sem tudtam volna mást tenni…

Gyongyi_portre

Férjem is megtalálta a párját, én is, folytatjuk az életünket, ez már rendben. Olyannyira normális a kapcsolatunk, hogy nyárra meghívtak minket hozzájuk, Erdélybe, mert a lányok is ott lesznek a családjaikkal, a közös unokáinkkal. A második nagy újratervezés, saját elhatározás volt, amikor az életem párja munkát kapott itt kint, Angliában. Az ötvenedik szülinapomra, repülőjegyet kértem, s kikísértem, egy hétre való cuccal… Aztán maradtam, külső okok miatt is, de az én döntésem volt. A főiskolán akkor még tanítottam, párom ötlete volt, hogy próbáljam meg távoktatásban. Kérvényeztem, sikerült, ma egyedül tanítom a saját tematikámat, az önismeretet online. Megalkudtunk, amivel lehet, labdázok és gügyögök skypon a hat unokámmal, viberezünk a lányaimmal, online mentorálom a klienseimet, egyetlen magyarként tanultam az egyetemen, kerestem és válogattam a munkák között… de a legrosszabb itt is az volt, amire nem tudtam hatással lenni, vagyis ezt hittem először, pl. nem tudtam képezni magam, nem tudtam töltődni szakmailag, és nem volt barátunk sem. Ma már nem sajnálom, ha egy jó képzésre hazarepülök, ez befektetés, és a hátizsákomban sem váltóruhát cipelek, hanem az imádott könyveimet, mert ők (is) a töltőim. Szóval a „ember-hiány” volt a legrosszabb, de hamar változtattam ezen is. Nem szeretek, nem jól lenni… Ma már, van hogy huszonhárman ülünk a nappalinkban, Nőtudat körön, vagy Identityzünk (önismereti, pszichológiai társasjáték)hatan. Közben kis kávé, tea, süti, lepetye, minden, amitől jobban érezhetjük magunkat.

Gyongyi_be_4

Mennyi ideig tartott újraépíteni magad?

Most megfogtál! Újraépíteni magam? Ezen még így nem gondolkodtam el, de lássuk csak. Ez egy folyamat. Vége van valaminek, kicsit belehalsz, és már másnaptól kezdődik az építkezés. Hááát főnix vagyok, vagy mi a szösz. A túlélési ösztönünk működik, tesszük a dolgunkat, így vagyunk szocializálódva. A munka, a kötelességek visznek egy darabig. Aztán, amikor már tud az ember lánya gondolkodni is, akkor pedig dönteni kell folyamatosan, és a dolgok haladnak, a világ nem áll le, csak azért, mert mi kicsit nem vagyunk a helyzet magaslatán. Mikor mondhatom, hogy kész lettem? Sikernek könyvelem el, hogy megtaláltam, kihámoztam magamból azt a munkát, amit akkor is csinálok, ha senki, semmit nem fizet érte. Tudom, mi az életfeladatom. De visszatérve a megélhetésre, még mindig több lábon állok, bár, ahogy a világ halad, a 21.században ez trendi dolog is… A szerető, megbízható társamat is megtaláltam, de elsőre azt sem adták csak úgy ingyé’… Szóval menet közben újjáépültem, talán, valahol félúton, de hogy mikor készültem el?

Mi volt benne a legnagyobb kihívás?

Mármint a váltásban? Egyedül folytatni azt, amit addig ketten, vagyis az életet. Ez kihívás volt, és a mai napig hiányzik az a társ, akivel együtt dolgozhatnék. A párom az egyik legnagyobb inspirálóm, de nem egyfajta munkát végzünk… Ez kihívás? Magam irányában igen, mert folyamatosan dolgozom azért, hogy jóban legyek önmagammal, magam főnöke vagyok, kemény, de rá tudom venni magam sok mindenre már, így „barátság van” (a Jakab és a Gyöngyi között, és ez olyan szabadsággal jár, amit sokan irigyelnek, (de másolható – adom a receptet!), én meg élvezem. Értékeim között ez az egyik elsődleges, így mindig is törekedtem erre, ez nagyon fontos nekem, ez (is) éltet.

Gyongyi_be_2

Sokan fordulnak hozzád hasonló gondokkal?

Elég sok nőnek, így rajtuk keresztül a családoknak is segítek igen, de nem konkrétan az újrakezdés témában. Van átfedés, itt a külföldi lét ezt hozza, de az alap a mérgező szülők által megpakolt batyunk, az önbizalomhiány, az elismerés utáni vágy, és a megfelelési kényszer. Aztán sorban azok az életkészségek, amikre sajnos nem jutott idő az általános oktatásban, mint például párkapcsolati nehézségek, kulturális különbségek, anyaság- ez is alap, nőiség, hogy aztán a pénzkezelés mennyire nincs rendben, az is egy külön téma.

Mindenkinek lehet segíteni?

Én azt hiszem, igen. Aki kér, az talál… és valamennyire nyitott már az elfogadásra is. Annak nem lehet segíteni, aki nem akarja, aki nem is kéri. Tehát a kéretlen segítség törölve. Másrészt a szeretet, energiaadás csodákra képes, egy támogató, bizalmi légkör megteremtése, feltétele az elfogadásnak. Hihetetlen megnyílások és kitárulkozások vannak. És a nőket, ugyanúgy, mint a gyerekeket „csak” szeretni kell, ezáltal ők is jobbá válnak, jobban szeretnek otthon a családjaikban. És ez mindenkinek jó. Nekem ez az életfeladatom, ez a sikerem.

Vannak, akik nem tudnak, vagy nem akarnak szakemberhez fordulni, mert van bennük egy rosszul értelmezett tartózkodás a „kitárulkozástól”. Milyen tanácsot adnál nekik? Önerőből, hogyan kezdjenek neki az újjáépítésnek?

Erre az a válaszom, ha fáj a fogad, lehet úgy reagálni rá, hogy nem nyitod ki a szádat, mert… félsz a fájdalomtól, nem áldozol rá, nem tárulkozol ki… Gyógyszerrel el lehet lenni egy darabig, de érdemes? Lehet próbálkozni önerőből, egy találó könyv, egy jókor jött film, egy személy, aki mégiscsak segít, áttétesen, és az egyén úgymond, megvilágosodik… De vannak letapadások, beidegződések, és elfojtások… Ezeknek a feldolgozása idő, folyamat és szakértelem. Egy külső szem, a visszajelzés, a kontroll nagyon fontos. Mert félre is lehet menni, és még nagyobb bajt okozni tudatlanul, saját magunknak, vagy/és a körülöttünk élőknek. Ha az arcunk mitesszeres, kozmetikushoz fordulunk, bár lehet otthon nyomogatni… Ha fáj a derekunk, érdemes megnézetni szakorvossal, mint sem még rátenni egy rossz gyakorlattal… Ha a lelkünkkel van baj, vagy „csak” szaranyának érezzük magunkat, nem vagyunk képesek a boldogságra, na, ezek miatt érdemes szakemberhez fordulni. Vegetálás és szenvedés helyett inkább válasszuk a virágzó életet! Félre szégyen, bátran belemenni, még ha félsz is picit, megengedett… az egy felnőttes dolog, hogy segítséget kérünk. Én emellett kampányolok, mert én is, és sokan mások is így tettek. Egy jó edzővel, nem maradsz átlagos!

Gyongyi_be

Bármi, amit fontosnak érzel, gondolsz…

Megtanultam viszketni ott, ahol vakaródzni is tudok. Jelenleg Angliában élek, az idegenség, másság és különbözőség összes hátrányával, s ebből hozom ki a legtöbbet, a számomra legideálisabbat. Először Nőtudat köröket szerveztem, néhány önismereti játékkal, feladattal, hogy egymásra találjunk, a hasonló gondolkodású nőkkel. Ma már workshopokat és személyes coachingot tartok, a lakásunkban. Coventryben létrehoztunk egy magyar tanodát, 93 gyerekkel, már két unokámmal, s míg ők játszanak, tanulnak, táncolnak, addig az anyákkal „kerekasztalozunk”, önismereti témákkal, mint life coach. Most Birminghamba is alakul, kaptam is meghívást. Boldogság és repülök ettől az érzéstől, hogy itt is beérik a munkám gyümölcse, mert nem adtam fel, még akkor sem, amikor pedig takarítóként kezdtem az új életet. Ha a szemed előtt lobog a célod, akkor tudsz hajtani, küzdeni, mint az a szamár, aki előtt egy répát lobogtatnak… Megéri, hidd el! A te saját boldogságodért neked kell megdolgozni, azt sem adják, csak úgy ingyér’!

Munkám másik felét az online vállalkozásom teszi ki, a www.notudat.hu-n megtaláljátok a tavalyi évem gyümölcsét, a LelkiErő kártyácskákat. Most éppen dolgozom a könyvemen, az idei évem terve ez, de már publikus, így nagyobb a nyomás… Én is félek persze, mert még soha nem írtam igazi könyvet, (kiadott novellát igen, és e-bookokat), de csinálom, mert ezt találtam ki és már régi vágyam, akkor minek halogassam tovább, nem igaz? 😉 Önbecsülésünk egyik nagy összetevője, ha lerakunk valamit az asztalra. Így növekedünk.

Csak arra tudom biztatni az újratervező nőtársaimat, hogy ha titokban is, de dédelgessék álmaikat, mert meg lehet valósítani őket sorban, kitartással, gyakorlással, és akár mímeléssel, ha éppen nem jön a kedv, ez is egy jól bevált technika. De akkor is csinálni kell, hogy ne essünk ki a ritmusból, naponta tenni valamicskét. És persze kukába dobni a nagy maximalizmusunkat, mert az nem minket és a céljainkat segíti, nem a növekedést, hanem éppen gátat szab, abban, hogy merjünk. És csak arra jó, hogy kiérdemeljünk egy vélt elismerést, megfeleljünk még inkább másoknak vagy saját magunknak. Egyszerűnek hangzó dolgok ezek, de aranyat érnek, ha követjük őket. S adjunk bátran vágyakat, meglévő szárnyainknak!

Belevaló repülést Nőtársaim!

Nem is fejezhetnénk be stílusosabban. Annyit tennék még hozzá, hogy akit érdekel Gyöngyi és a munkája, vagy, akinek esetleg szüksége lenne az Ő remek tanácsaira, gondolataira, az alábbi elérhetőségeken megtalálja őt.

Nőismereti tréner, power coach

www.notudat.hu

https://www.facebook.com/notudat/

Gy_alairas