Ma reggel, ismét csak nem tudtam aludni, fogom a nagy bögre kávém és a laptopom, végig böngészem az újságok, magazinok híreit, átnézem a postám, és hagyom, hogy a gondolatok csak úgy, szabadon kóboroljanak a fejemben. Már világosak a reggelek, ma reggelre beborult, hallom az ereszen, hogy már esik is. Az időjárás teljes erejével azon van, hogy bebizonyítsa nekünk, nem is tavasz van, sokkal inkább ősz. Ősz, amikor kezdődnek a hosszú sötét délutánok, esték, melyeket csupán az ilyen-olyan sorozatok, szappanoperák enyhítenek. Pedig enyhíthetné más is, mondjuk a családunk, a barátaink. Rohanunk, dolgozunk, és ha felhív egy barát, hogy látni akar, akkor az a válasz; bocs, most nem alkalmas. Idegesek, türelmetlenek vagyunk magunkkal és másokkal. Elveszett az életünkből minden, ami a szépre, jóra taníthatna, ami szépet, jót adhatna. Maradt a kíméletlen hajsza pénz, az anyagi javak után. Aminek, nem feltétlenül a te harácsoló természeted az oka.

Money_fo

Pénz – pénz – pénz…

A legnyilvánvalóbb ok az, hogy szeretnél te is jobban élni, néha kicsit kimozdulni. Nincs nagy igényed, de egyszer jó lenne egy menőbb étteremben megvacsorázni. De mire oda érsz, hogy összeszeded rá a pénz, biztosan közbejön valami, ami fontosabb. Vacsora elhalasztva! Ez egy ördögi kör, mert mindig szükséged van valamire, s ahogy nő a megszerzett javak összege, vele egyenes arányba nő a megkívánt dolgok száma. Ezek a dolgok pedig, pénzbe kerülnek. S ha valami pénzbe kerül, akkor bizony azt a pénzt, valahonnan elő kell teremteni. Ha nem akarsz lopni, csalni, hazudni, akkor bizony dolgozni kell. Ha dolgozni kell, akkor a nap minimum 16 órája azzal telik. Ha pedig azzal telik, örülsz, hogy végre leülhetsz, még meghallgatod gyerekeid, férjed, anyád, anyósod egyéb hirtelen a közelben lévő rokonod gondjait, közben pedig, már a másnapon töröd a fejed, vajon elég lesz a 24 óra, és a zsebedben lévő pénz mindarra, ami másnap rád vár.

Reggel, amikor felkelsz, a kezedbe kerül az aznapi sajtó, ahol az egyik szalagcím az, hogyan tudnál spórolni. Az illető újságíró (Név nélkül! Vajon miért fél kiírni a nevét, vállalván ezzel, amit leírt?!) pontosan tíz pontban felsorolja, hogyan tudnánk még jobban, még többet spórolni. Szinte végig sem olvasod, dühösen hajítod a sarokba, mert tudod; az átlagember, ahogy bennünket a „nagyok” neveznek, körülbelül tizennégy – tizenhat órát dolgozik egy nap, hogy valami úton, módon eltartsa a családját. Ma már az „átlagember” úgy megy el egy – egy kirakat előtt, hogy csak félszemmel csak fél szemmel mer belenézni, mert az árak valahol a csillagokban rejtőznek. Az „átlagember” csak kapkodja a fejét, hogy egy – egy budai villa mekkora, milyen óriási pénzeket emésztett fel, és az „átlagember” zsebében kinyílik a bicska, hallván mennyi juttatásban, ilyen – olyan külön pénzben, testőrben, szolgálati autóban, szolgálati mobiltelefonban, miegyébben részesülnek a nem átlagok. Elsápad egy – egy végkielégítés összegének hallatán, mert még csak elképzelni sem tudja az összeget, ami másnak a zsebét gazdagítja, sok esetben a semmiért! Dühösen hallgatja a televízió bemondót (aki pedig nem tehet semmiről!), hogy valaki összeadta ezeket a juttatásokat és, hogy ezek megszüntetése majdnem fedné az államadóságot. Értesd: ki LEHETNE fizetni, a tartozásunkat!!!!

Cso_lakas

A jövő lakása?!

Az „átlagember” ilyenkor mélyen elgondolkodik; vajon mitől van az, hogy ezt „odafön” senki nem látja? Miért akarják „valakik” tönkre tenni ezt a gyönyörű országot, miért és főleg kinek lesz az jó, ha Isten ’ments, de polgárháború lesz, mert már annyi a teher, hogy egyszerűen képtelenség tovább tűrni. Miért van az, hogy egyes emberek nyáron nyaralni mennek családostul (4-5 gyerekkel) külföldre milliókért, télen ugyanők síelni ismét csak határon kívülre, miközben az „átlagember” még a Magyar tenger partjára sem jut el. Vagy, ha igen, keményen meggondolja; ma egy főt kukoricával merjen-e többet enni.

És akkor visszatérve az eredeti gondolatomra, úgy látom e két téma közötti összefüggés is a pénz. Mert, amíg azt hajszolod, nem marad időd másra, másokra, talán még önmagadra sem. De azon is el kellene gondolkoznunk, hogy talán kár is erőlködni, hiszen, ha ilyen ütemben teszik / tesszük tönkre az országot, akkor lassan úgyis csőlakó lesz mindenki. Ha pedig azok leszünk, akkor már lesz időnk arra, hogy a másik csőben lakót meghallgassuk. Vagyis javaslom, mondjuk ezt az ismerőseinknek, barátainknak; most nem alkalmas, de majd egymás melletti csőben lakunk… jó?!