Életünk során belénk ivódik – persze a modern technika, élen az Internettel, ehhez külön melegágyat is szolgáltat – hogy mindenről nemcsak kigondolhassuk, hanem meg is oszthassuk másokkal a magunk verzióját. Mindannyian értünk az orvosláshoz, a gyerekneveléshez, a focihoz, a joghoz és kiválóan tudunk főzni is. De mi van a párkapcsolatokkal? Nos, azokról tudunk csak mindent igazán, főleg ha nem a sajátunkról van szó.

Par

Niki barátnőm – nevezzük őt most így – nemrégen szakított párjával. Vele beszélgettem a hirtelen jött egyedüllét nehézségeiről és ezek feldolgozásáról.

– Váratlanul ért?

– Mondhatni igen, nem voltam rá felkészülve. Most még elég friss ez az egész, de ha leülepedik, biztosan látni fogom majd azt, amit már korábban is látnom kellett volna. Persze, voltak veszekedéseink, apróbb vitáink, de nem tűntek végzetesnek.

– Ha ennyire hirtelen jött, akkor mit mondott? Mi az oka?

– Nem tud elköteleződni.

– Nem lehet most könnyű neked, hogyan próbálsz meg túljutni rajta?

– Nem csak az a nehéz, hogy meg kell birkóznom a fájdalommal, ugyanilyen problémát jelent, hogy mind a baráti, mind a családi körben sokan rögtön párkapcsolati szakértővé avanzsálják magukat. Ha borzasztóan rossz kapcsolatban élnek, akkor abból merítenek, ha jóban, akkor „bezzegezni” kezdenek. Elmondják a véleményüket, tudom, hogy csupa jó szándékból, de nem vagyok benne biztos, hogy ők fordított helyzetben kíváncsiak lennének-e az enyémre.

– Elemezzük ki ezt a témát, vannak típusok?

– Ó, igen! A legtöbben a közhelyesek. Frázisokat pufogtatnak, az egyik „kedvencem” hogy „amikor egy ajtó becsukódik, mindig kinyílik egy másik.” Ezt kb. tíz embertől hallottam már az elmúlt időszakban. Vigasztalni akarnak, de mégis olyan nevetséges az egész, legalábbis akkor, ha nem fájna, ami történt, biztosan nagyon jót mulatnék ezeken a mondatokon.

Beka

Aztán vannak olyanok, akik utálkozni kezdenek. Én megpróbálom megérteni, hogy mi történt, nem kell helyettem gyűlölni a másikat, majd én eldöntöm, hogy akarom-e utálni, vagy sem.

– Én óva intenék attól is, hogy elmondjuk: „szerintünk amúgy sem illettetek össze, jobb is lesz így”

– Igen, ennek kifejezetten megvan a kockázata. El tudom képzelni, hogy a páros újra összejön. Akkor aztán lesz nemulass annak, aki megpróbált közéjük állni. Láttam már ilyet, egyetértek veled, ez tényleg nagyon veszélyes, akárcsak az ex szidása.

– Mire vágysz leginkább?

– Néha magányra, néha pedig arra, hogy meghallgassanak, anélkül hogy ítélkeznének felettem, vagy a volt párom felett. Néha pedig csak szeretnék bőgni, kisírni magamból a fájdalmat.

Összegezve, aki éppen könnyezi volt kedvesét, nem biztos, hogy a mi okosságainkra kíváncsi. Próbáljunk meg ilyen esetben beszéd helyet beszélgetni, kéretlen párkapcsolati tanácsok helyett, barátként viselkedni. Ne segítsünk haragudni, ne mondjuk el a véleményünket az „úgysem illettetek össze”, vagy a „mit csináltatok rosszul” témában se. Meg kell értenünk, hogy egy ilyen traumát mindenkinek magának kell feldolgoznia, természetesen ehhez nyújthatunk segítséget úgy, hogy meghallgatjuk, átöleljük, és a síráshoz odanyújtjuk vállunkat.