Gazsó Baráth Klára nívódíjas festőművésznővel beszélgettem a festészetről, az életről, a művészetről. Tájkép festészete olyan különleges. A holland aranykort idézi mikor még Jan Dirksz Bith szemén át láttuk a világot. Klára művészete más, mint amivel nap mint nap találkozhatunk. Mintha egy ablakon át átléphetnénk egy piedesztálra állított mai valóságba 16. századi pillantásokon át. A képek történeteket mesélnek fákról, amik látták a történelmet, emberekről, akik a poros utakon sétáltak. Szinte halljuk a széllel közeledő hangokat mintha ott lennénk köztük és megvitatnánk velük mindennapi problémáinkat. Mindezt úgy, hogy nincsenek emberek a képein, mégis érezzük jelenlétüket, érzéseiket. Sok kérdés merült fel bennem amire Klári nagyon kedvesen válaszolt nem sajnálva sem időt, sem energiát.

Mikor és miért kezdtél festeni?

6 évvel ezelőtt kezdtem el festeni. Hogy miért? Magam sem tudom megmagyarázni, de jött egy olyan érzésem, hogy valami hiányzik az életemből. Aztán rájöttem, az önkifejezés. Sok évvel ezelőtt kerámia készítést tanultam egy nagyon kreatív mestertől, Kőrősi Sándor díszlettervező és kerámia művésztől. Az alapok elsajátítása után önálló munkába kezdtem, és egyedi használati, valamint dísztárgyakat terveztem, készítettem. Nagy reményekkel kezdtem el dolgozni, de hamar bebizonyosodott, hogy a nívós, egyedi kézműves munkára kevés a kereslet. Ez a kilencvenes évek elején volt, amikor tömegcikkekkel árasztották el a boltok polcait, és nem volt igény ránk, kézművesekre. Ezután hosszú évekig lekötött a gyermekeim nevelése, és a vállalkozásunk irányítása. Aztán kirepültek a lányok, önállók lettek, és űrt hagytak maguk után. Ekkor kezdődött. Autodidakta módon kezdtem festeni. Az első megpróbáltatások után, ami a teljesen kezdő időszakot jellemzi, jöttek a sikerélmények, és a festészet szerelem lett számomra. Egyszerűen szenvedéllyé vált, és meg kell, hogy mondjam, a mai napig az maradt, ha lehet, még fokozódott bennem az alkotás iránti vágyam. Ez nem menne másként, mint a családom és barátaim támogatásával, amit az első lépésektől kezdve megkapok. Nagyon hálás vagyok azért, hogy a kezdetektől fogva biztatnak, segítenek, elismernek és lelkesen támogatnak. Férjem mindenben mellettem áll, elkísér a kiállításokra, biztosítja a technikai hátteret, segít megoldani minden problémát, ami az alkotás során felmerül.

Miért választottad a festészetet, mint művészeti ágat?

Nem volt tudatos választás. Valahol ez meg lehetett írva, mert a festék illatát is imádom gyermekkorom óta. Mindig is vonzottak a szép festmények, tájképek, és amikor alkotás közben kibontakozik előttem az a táj, amit én belül látok, az hihetetlen örömmel tud eltölteni! Olyan, mint egy varázslat. Egy üres vászon előtt állok, és már látom azt, ami még ott sincs. Egyszer csak formát ölt, elkezd élni a táj, olyan, mintha a része lennék, benne sétálnék. Fantasztikus érzés, nem tudom megunni! Talán ezért az érzésért kezdtem el festeni.

A tájképekben látlak kiteljesülni. Ez az, amiben igazán meg találtad önmagad vagy szereted kipróbálni magad különböző stílusokban?

Szeretném kipróbálni magam más stílusokban is természetesen, sőt már próbálkoztam is, de valahogy mindig visszatérek a tájképekhez. Olyan, mintha csak kirándulnék egyet, de hazatérnék.

A tájképeid beszélnek a nézőkhöz, régies stílusúak, ami ma már ritkaság. A történetek, amiket elmesélnek a saját életedből meríted vagy inkább álomképeket és vágyakat tükröznek vissza?

Én romantikus realistának tartom magam, mert a realizmusból legfeljebb a realista módon ábrázolt álomvilágba tudok átlépni. Egy idillikus képet látok magamban, talán ez egy belső vágy kifejeződé-e ebben a sarkaiból kifordult világban, de engem ennek a megjelenítése megnyugtat, feltölt, és ahogy látom a reakciókat, másokat is. A valósággal szembesülve nap mint nap kellő inger ér, amit kompenzálnom kell, hogy egyensúlyban maradjak. Ez egy gyógymód, úgy is mondhatjuk. Viszont így megoszthatom másokkal is ezt a terápiát, tehát nem marad öncélú az alkotás.

Mit gondolsz arról, hogy a táj ábrázolásának fontos feladata megörökíteni a minket körülvevő világot a jövő számára?

Ha az én tájaim öröklődnének át valami véletlen folytán a jövő nemzedékeinek, mindenki azt hinné, hogy ebben a korszakban minden a legnagyobb rendben volt, viszont kihaltak már az emberek, hiszen egyik képemen sem látni alakokat. Ez nem véletlen, de erről majd később beszélek. Tréfát félretéve valóban fontos feladata van a tájképfestészetnek, de azt tudnunk kell, ha egy festményt szemlélünk, hogy minden alkotást a művész szemén, érzelmein át láthatunk csak, ez nem fotó, bármennyire is realisztikus az ábrázolás módja. Benne van az alkotó aktuális lelkiállapota, legmélyebb belső érzelmei, a téma iránti elfogultsága és még megannyi szubjektív érzés.

Mik a terveid, hol látod magad tíz év múlva?

Annyi tervem van, hogy el sem tudom képzelni, mi lesz tíz év múlva. Egy biztos, fejlődni, tanulni, gyakorolni szeretnék. Hiszen technikailag is végtelen lehetőséget biztosít a festészet, témában is kifogyhatatlan az elénk táruló világ. Azt hiszem, csak a fantázia és a képzettség, vagy annak hiánya tud határt szabni az alkotónak. Ezeket a határokat szeretném feszegetni a következő tíz évben.

Nívódíjas művész vagy. Milyen érzés volt megkapni ezt a díjat? Milyen gondolatokat, érzéseket keltett benned?

Az első önálló kiállításomon kaptam meg a David Arts Alkotói Nívódíjat. Kiderült, hogy Putnoki A. Dávid, a David Arts képzőművészeti klub vezetője, és a díj alapítója már egy ideje figyeli a tevékenységemet, és méltónak tartott arra, hogy egy önálló kiállítást szervezzen nekem. Nem is álmodtam, hogy a kiállításom megnyitóján egy Nívódíjat ad át nekem. Rendkívül megható, megtisztelő élmény volt, hogy családom, legjobb barátaim, ismerőseim körében vehettem át.

Mi a legnagyobb álmod művészként?

Mivel maximalista vagyok, ez teher és áldás is egyszerre, szeretnék olyan szinten festeni, amitől még én is meghatódom. Szeretnék úgy alkotni, hogy ha bármikor rápillantok egy képemre, akár több év múlva is, ugyan az a tökéletesség érzés járjon át, mint a kép születésénél. Ez az álmom, ismerve magam, lehet, hogy csak álom marad, de minden erőmmel azon dolgozok, hogy ez az álom egyszer valóra váljon.

Azt hallani mindenhol, hogy a képzőművészet hanyatlik. Mit gondolsz erről?

Ezt nem is értem, hogy miért? Más sincs, mint téma és kitűnő kortárs művészek. Jobban belegondolva a kereslettel, az igényekkel lehet a gond. Egy művész csak akkor képes igazán létezni, ha el tudja adni a munkáit. Hiszen ez valahol egy termék és mégsem az. Ne úgy gondoljunk rá, mint egy tányérkészletre mikor termékről beszélünk hiszen minden művész a szívéből alkot. Viszont, mint minden ezek a felszerelések is pénzbe kerülnek. A vásznak, a festékek, a ceruzák s a többi. Sok tehetséget láttam elveszni, mert nem voltak már képesek finanszírozni mindazt amire az alkotáshoz szükségük volt. Viszont, ha képesek lettek volna néhány alkotást eladni ez másként alakul. Talán itt van elrejtve az egyik kulcsa a művészet jövőjének. Amint az egyediség újra felértékelődik talán nagyobb lesz a kereslet a képzőművészetre is. Hiszen nem felejthetjük el, hogy amikor egy művésztől vásárolunk meg egy alkotást nem csak egy tárgyat veszünk meg, hanem a lelke egy darabját.

Ha a művészvilágban megváltoztathatnál valamit mi lenne az?

Megpróbálnám visszaállítani az „amatőr” kifejezés becsületét, valódi értékét, mert szinte már csak pejoratív értelemben használjuk, ami elég szomorú tény. Azt mondják a bölcsek, hogy a változást mindig magunkon kell kezdeni, belőlünk kell, hogy kiinduljon. Nos, ezen munkálkodom már most is, hiszen én is amatőr festőművész vagyok. Igyekszem bebizonyítani, hogy a szónak pozitív töltetű az eredeti jelentése.

Ki a kedvenc festőd?

Nagyon sok kedvencem van. Úgy vagyok ezzel, mint a zenével, „mindenevő” vagyok, mindenből a jót szeretem. Azok a legkedvesebbek számomra, akiknek a látásmódjával azonosulni tudok, rájuk tudok hangolódni és be tudom építeni a művészetük egy részét a saját elképzeléseimbe. Mindenkitől tanulok valami értékeset. Ötvözet vagyok. Remélem, jó értelemben.

Mi az, ami inspirál?

Szeretek festményeket, fotókat nézegetni, azokból ötletet meríteni. Lányaim és a húgom csodálatosan fotóznak, az ő munkáik is hatással vannak rám. Más szemmel látják a világot. Olyan részleteket tudnak kiragadni a valóságból, ami lenyűgöz engem, mert rádöbbenek, hogy én észre sem vettem. Önmagamat is komolyan tudom inspirálni azzal a mélyen bennem lakozó versenyszellemmel, amivel saját magam szeretném túlszárnyalni. Ez mindig is így volt, sportoló koromban is önmagamat akartam legyőzni. Megszakadásig képes vagyok dolgozni azon, hogy átugorjam a saját árnyékomat. Viszont ez visz előre. Egy biztos, én vagyok a magam legszigorúbb kritikusa.

A lelkedben születik meg először egy festmény vagy az ecset siklása a vásznon és a pillanatnyi érzések alakítják a festményeidet?

Először látnom kell ott belül lélekben, gondolatban a képet, bele kell szeretnem a témába. Ha már látom, el merem kezdeni a munkát. Persze menet közben is alakítják a festményt az érzések, benyomások, de általában a fő motívum marad. Néha félre kell tennem egy készülő festményt, mert az elképzelésemnek határt szab a technikai tudásom. Ilyenkor anyagot gyűjtök a tanuláshoz, új technikai megoldásokkal kísérletezem, gyakorlom azokat és várok, hogy tudássá érlelődjön, amit bármikor rutinosan használhatok. Remélem, elérem egyszer azt a szintet, hogy a belső kép meg tud jelenni a vásznon teljes valójában. Ez az én álmom igazából. De addig még hosszú az út. Bízom benne, hogy be tudom majd járni ezt az utat. Ehhez kívánj nekem erőt és kitartást!  Köszönöm.

Döbrössi Adrienn