A jelen soha nem állandó, éppen ezért érdekes és talán kicsit megfoghatatlan fogalom. Egyik pillanatban még „most” van, ám mire levegőt veszünk, mindez már a múlt. Mielőtt azonban túlságosan mélyen vizsgálnánk ezt a kérdést, szakadjunk is el tőle, valójában ugyanis nem a jelen filozófiájáról kívánok értekezni, sokkal inkább foglalkoztat, hogy mennyire éljük meg mindennapjainkban a pillanatot?

Jelen béli létünket nagyban nehezíti az okos telefonok széleskörű elterjedése. Egyfolytában jelen vagyunk a közösségi oldalakon, mindent tudunk a másikról, legalábbis úgy hisszük, emellett már nem valós szavakkal, hanem hangulatjelekkel kommunikálunk, a kis szövegablakon keresztül. Nem szeretnék se mellette se ellene állást foglalni, hiszen számtalan hátrányával együtt, előnnyel is jár a folyamatos online állapot. Ami elborzaszt – úgy gondolom nem egyedüliként vagyok ezzel így – amikor két ember nem egymással beszélget, hanem egymás mellett vannak, de közben a telefonjukat simogatják, mert már képtelenek elszakadni a sugárzott valóságtól. Költői a kérdés: ilyenkor ők a jelenben vannak?

telefon

A minap sétára indultunk a gyerekekkel, szokásos utunkat jártuk be, elmentünk a kilátóhoz. Mikor éppen felfelé gyalogoltunk, már alig volt vissza pártíz méter, hogy elérjük a kis domb tetejét, egy autó előzött meg bennünket a keskeny úton. Mint máskor, most is félreálltunk. Amikor újra megpillantottam a fiatal párt, már a kilátó lépcsőjén szaladtak felfelé. A toronyban aztán kattintottak párat, és már mentek is tovább. Beszálltak a kocsiba, és elhajtottak. Miközben körbejárattam tekintetem – életem során immáron vagy ezredszerre – az ismerős vidéken, azon gondolkodtam, hogy nekik ez a táj nem sokat jelentett, hiszen nem adtak magukból, és nem is vittek magukkal semmit. Ismét felmerül egy kérdés: megélték ők a pillanatot?

Tudom, hogy jelenünk nem választható el a múlttól és a jövőtől sem. Mindenkinek, minden embernek megvan a saját története, jelene és jövője, a különbség abban van, hogy melyikből táplálkozik napi szinten. Vannak bizony olyanok, akik azért nem élik meg a jelent, mert az nem felel meg nekik. Tényleg! Mit élvezzünk akkor, amikor elragad a mókuskerék? Reggelente dolgozni megyünk, este fáradtan hazaérünk, és beesünk az ágyba, majd másnap újra kezdődik minden. Ilyenkor van úgy, hogy ábrándozunk, mi lesz, ha majd nyaralni megyünk, vagy végre találkozunk valakivel. Foglalkozunk a jövőnkkel, mert az kell, hiszen cél nélkül értelmetlen az életünk, vagyis jelenünk is.

Ut

Ha a napi robot során éppen nem a nagy álmaink elérésén ábrándozunk, akkor menekülünk a múltba. Emlékezünk, elmeséljük, hogy mi volt régen, hova mentünk, merre kirándultunk, milyen cégünk volt, vagyis azt, hogyan éltünk, amikor éltünk. Így van ez rendjén! Ápolni kell a múltat, nem a hagyományokra gondolok, hanem a saját egyedi történetekre, arra az útra, amit bejártunk, és ami miatt azok lettünk, akik most vagyunk.

Hiszem azonban, hogy talán mégis jobban meg kellene élnünk a jelent, amely tegnap még a jövő volt, és amire esetleg vártunk. Nem elég csak lefotózni, aztán gépen hazavinni, hanem igenis meg kell csodálni, mély levegővel beszívni az erdő, vagy egy épület illatát, és szívünkben elraktározni a pillanatot, mert, ha soha nem éljük meg igazán, akkor nem lesz belőle múlt se, amit alkalomadtán, az éppen unalmas, vagy fárasztó jelenben előrángathatunk.