Egy hete ilyenkor a legújabb bemutatódra készültél a budapesti Turay Ida Színházban. A beszélgetésünk után pedig egy különleges, elsősorban Cserháti Zsuzsa dalaira épülő klubkoncerttel örvendezteted meg a kenesei közönséget. Vagyis az éneklés és a színészet jól megfér egymás mellett az életedben. Melyik szerelem alakult ki hamarabb?

Zenész családból származom, ami alapvetően meghatározta az érdeklődési körömet és a pályaválasztásomat. Apai nagyapám, Fehér Pál európai hírű tenorista volt, édesapám, Fehér András zeneszerző, a Magyar Állami Operaházban dolgozott rendezőként és karnagyként, mellette tanított a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen, vagyis ezer szálon futott a szakmai élete. Édesanyám, Bodor Éva zenei szerkesztőként tevékenykedett. Gyerekkoromban egy jó darabig opera-énekesnőnek készültem: ötévesen mi mást válaszoltam volna a „mi leszel, ha nagy leszel?”-kérdésre, főleg amikor Kincses Veronika vagy éppen Polgár László érdeklődött a terveimről… (mosolyog) Aztán a sors úgy hozta, hogy mégis más irányba indultam. Általános iskolásként a Magyar Rádió Gyermekkórusába jártam, majd a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában érettségiztem zeneelmélet-karvezetés tanszakon. Így kezdődött a zenei pályám…. Később borzasztóan elkezdett érdekelni a dzsessz, meg a színház is, ez utóbbi olyannyira magával ragadt, hogy elvégeztem a Gór Nagy Mária Színitanodát, majd 1995-től a Székesfehérvári Vörösmarty Színház tagja lettem.

Mi vonzott a színészetben?

Leginkább az, hogy ott küzdeni kellett a sikerélményért, az elismerésért. A zene szeretetét ugyebár gyerekként vénásan kaptam, bőven volt kitől örökölnöm a muzikalitásomat, tehát az iskolában számomra egyértelmű volt, hogy a szolfézs nekem meg a legjobban, és hogy karvezetésből is osztályelső vagyok, A színház már korántsem volt ilyen egyértelmű, ott küzdeni és folyamatosan bizonyítani kellett, és kell a mai napig.

Visszatérve a zenei karrieredhez és a mostani koncertedhez: a Cserháti Zsuzsával való szakmai kapcsolatod és a hét évig tartó barátságotok meghatározó időszaka volt a pályádnak. Te mindig is a példaképednek tekintetted őt?

Amióta az eszemet tudom, nagy rajongója voltam Zsuzsának. Anyukám a Magyar Rádióban dolgozott, ahol azért néha felcsendült egy-egy Cserháti-dal. Gyerekként gyakran megfordultam anyu munkahelyén, és a legendás Pagodában rendszeresen találkoztam a hazai könnyűzenei élet jeles képviselőivel. Utólag gondolkodtam el azon, hogy vajon hol volt akkor Cserháti, miért hiányzott abból a közegből. Mert nem emlékeztem, hogy valaha is láttam volna őt a Rádióban. Aztán megtudtam, hogy akkoriban élt abban a bizonyos önkéntes száműzetésben, ahová azért menekült, mert a Hanglemezgyárnál csak vokálénekesként tartottak volna rá igényt. A mellőzöttség éveiben hosszabb ideig a külföldi vendéglátóiparban is dolgozott, és itthon pedig főleg vidéken, illetve csak a rangos éjszakai szórakozóhelyeken lépett fel.

Hogy emlékszel vissza az első találkozásotokra?

1996-ban történt: abban az időben már lehetett hallani a szakmán belül, hogy Zsuzsa tervezi a visszatérését. A székesfehérvári színházban játszottam, akkor mutattuk be a Hair című musicalt. Az előadás dalszövegeit Valla Attila írta, aki egyébként Cserháti Zsuzsa új, „visszatérő” lemezének, a Hamu és Gyémánt-nak a szövegeit is jegyezte. Én pedig kihasználva a szerencsés vagy inkább sorsszerű egybeesést, megkértem Attilát, hogy hívja el Zsuzsát az egyik Hair-előadásra. Az igazat megvallva nem sok reményt fűztem a találkozáshoz, mert akkoriban Zsuzsáról az a hír járta, hogy nem szívesen megy emberek közé, sokszor még a lemezstúdiónak is csak az ajtajáig jutott, mert oda sem mert belépni. Ugyanakkor volt néhány ember az életében, akikkel szemben megnyílt, és Attila az egyike volt ezen kiváltságosoknak. A Zsuzsával való első találkozásunk óta eltelt huszonnégy év, a fehérvári színház is átépült azóta, de nekem a mai napig tisztán megvan az a kép, ahogy Zsuzsa ott ül a kis barna kanapén a büfében. Alig akartam elhinni, hogy eljött, és gondolhatod, mit éreztem, amikor megpillantottam őt (mosolyog). Szóba elegyedtünk és megkértem, hogy tanítson énekelni, mire ő közölte: – Te már úgy énekelsz, ahogy kell! Majd ha megtapos az élet, akkor meglesz hozzá az a plusz, az a többlet is, amit most tőlem kérsz, hogy tanítsam meg neked.

Ezek után hogy folytatódott a közös történetetek?

Zsuzsa megadta a telefonszámát, mondván, ha a tanítványává nem is fogad, azért hívjam csak fel, mert attól beszélgetni még tudunk. Akkoriban már, illetve még rengeteget dolgozott, tele volt fellépéssel. Eleinte elmentem egy-két koncertjére, meglátogattam őt a színpad mögötti backstage-ben vagy az öltözőjében. Meg felhívtam időnként, és olyankor több órát beszéltünk. Akkoriban még nem volt mobiltelefonom, emlékszem, utcai telefonfülkékből hívtam őt, és nem győztem bedobálni a pénzt a készülékbe… Elég faramuci helyzet volt, mégis az egésznek volt egyfajta varázsa… Eleinte hetekbe telt mire rászántam magam, hogy telefonáljak neki, aztán amikor felhívtam, jól letolt, hogy miért csak most jelentkezem. Mindig így indult a beszélgetésünk, aztán persze Zsuzsa „haragja” gyorsan elszállt, és utána mindig jót röhögtünk az egészen. Az évek során egy olyan személlyé avanzsáltam az életében, akit felhívott, akit felengedett a lakásába, mert nekem volt időm, energiám és türelmem arra, hogy végighallgassam. Talán akkor váltam számára igazán fontos kapaszkodóvá, amikor már kevesebbet dolgozott, mert már nem volt annyi munkája, illetve amikor már sorra mondta le a felkéréseket. Akkoriban már nagyon nem volt jól, és egyre inkább azt érezte, hogy a színpadra állás akkora stresszt jelent számára, és olyan sok szorongással jár, hogy lelkileg és fizikailag sem bírja ennek a terhét.

Azt, hogy Cserháti Zsuzsa számára mit jelentett a szakmai kapcsolatból kialakult barátságotok, mindennél jobban mutatja, hogy a legendás énekesnő az utolsó koncertjén téged nevezett meg utódjának. Leginkább mit tanultál tőle az együtt töltött évek során?

Nagyokat beszélgettünk, gyakran ellátott tanácsokkal is, általa jobban megismertem a szakmánk „lelki hátterét”. Rengeteget tanultam és okultam abból, ahogy élt, ahogy hozzáállt az élethez, a zenei pályához, az emberekhez, a kollégákhoz. Ugyanakkor igyekeztem és igyekszem tanulni a rossz döntéseiből és azokból a hibákból is, amiket elkövetett. A barátságunk meghatározta és a mai napig meghatározza a karrierem alakulását, kihatott az énekesi, a színészi munkámra is, és nem utolsósorban emberileg is sokat adott.

Turay Ida Színházban 2016-ban mutattátok be a Hamu és gyémánt című előadást, Titkok és érzések alcímmel, Cserháti-dalokkal, veled a főszerepben. Mikor fogalmazódott meg benned, hogy efféle emléket állíts a példaképednek?

Tizenöt évig érlelődött bennem a gondolat, hogy Zsuzsa emlékét méltóképpen megőrizzem és vigyem tovább. Semmiképpen nem akartam egy újabb emlékkoncertet szervezni, abból volt több is. Valami átfogóbbal szerettem volna emléket állítani neki: egy olyan produkcióval, amelyben olyan titkokat mondhatok el, olyan érzéseket közvetíthetek, amiket egy interjúban nem fogok elmesélni, viszont a színpadon megoszthatom ezeket a közönséggel. Egy olyan előadást képzeltem el, amelyen keresztül megmutathatom, hogy milyen ember volt Cserháti Zsuzsa, mit gondolt az életről, a szakmáról, a zenéről, és természetesen mindezt a dalait énekelve akartam átadni a publikumnak. Darvasi Ilona a Turay Ida Színház alapító igazgatója régebben hallott engem Cserhátit énekelni, és ő vetette fel, hogy létre kellene hozni egy színdarabot a dalok köré. Egy olyan művet szeretett volna színpadra állítani, amely nemcsak az énekesnőről szól, hanem Cserháti Zsuzsát, az embert is közelebb hozza hozzánk. Így született meg a Hamu és Gyémánt című produkció Topolcsányi Laura tollából, Szurdi Miklós rendezésében.

Bár az előadás közel egy éve lekerült a Turay Ida Színház repertoárjától, a pályád egyik fontos állomását jelentette. Ezért is kérem, hogy mesélj róla.

A darab egy fiktív énekesnőről, Fekete Heniről szól, akit Cserháti Zsuzsáról formáltak, és akit felkérnek, hogy csináljon egy Cserháti-emlékkoncertet. Elvállalja ugyan, de igazából nagyon is ódzkodik tőle, és a koncertre készülve ugyanazok a félelmek és szorongások gyötrik, melyekkel egykor Cserháti Zsuzsa is küzdött. Egy fiktív történetbe burkolva mutattuk meg, hogy igenis el lehet jutni odáig, hogy egy ünnepelt énekesnő nem mer felmenni a színpadra. A darabbeli Heni olyannyira retteg a közönség előtti megmérettetéstől, hogy az utolsó pillanatban lemondja a fellépést, majd ezután következik a fordulat. A második felvonásban végül megvalósul a koncert, melynek során minden dal hátterében megelevenedik egy Zsuzsával kapcsolatos történet. Ez az előadás azért állt különösen közel a szívemhez, mert mesélhettem benne Zsuzsa életének szép és szomorú pillanatairól, miközben végig a dalait énekelhettem. Másrészt egyfajta terápiát is jelentett, valóságos élveboncolást.

A Hamu és gyémánt-ban a zongorista szerepét Neumann Balázs dzsessz-zongoraművész „alakította”, aki a kenesei műsorodban is a partnered és kísérőd lesz. Mióta ismeritek egymást?

2007-ben találkoztunk először, amikor Jónás Andrea barátnőmmel egy székesfehérvári showműsorunkhoz, az Álomlányok-hoz kerestünk zongoristát, és Balázs egyszer csak bejött a képbe. Azóta tart a munkakapcsolatunk és a barátságunk, Balázs amellett, hogy elképesztően jó zenész és remek partner, egy rendkívül jószívű és jólelkű ember. Ráadásul, nagy örömömre ő is a szívügyének tartja a „Cserháti-témát”.

Az elmúlt két és fél évtizedben színésznőként zenés és prózai szerepeket egyaránt játszottál, énekesnőként pedig számos popzenei és dzsessz produkcióban vettél részt. Közben karvezetés, ének-zenetanár szakon diplomáztál az ELTE-n. Ha valaki, te igazán sokszínű szakmai élettel büszkélkedhetsz.

Mostanában többször elgondolkodtam azon, pontosabban próbáltam sorra venni, hogy a pályám során mit is tettem le az asztalra.

És mire jutottál?

Mindenekelőtt arra, hogy amikor 1995-ben leszerződtem a székesfehérvári színházhoz, huszonhárom évesen már színháztörténetet írtam, illetve írtunk, ugyanis Fehérváron az volt az első kőszínházi társulat. Úgyhogy végül is megnyugodva dőltem hátra és állapítottam meg, hogy valamit azért mégis csak letettem az asztalra… (nevet) Egyébként nincs okom panaszra. Tavaly a Madách Színház egyik sikerdarabjában, a Once/Egyszer című musicalben kaptam szerepet, és a Turay Ida Színházban is elképesztően jó feladatok találnak meg. Az egyik nagy kedvencemben, a Rocknagyi-ban egy igazi ikont, Tina Turnert alakítom, ami egy csodálatos kihívás számomra. Emellett a zene is folyamatosan jelen van az életemben. Az egyik testvéremmel, Gáborral, aki korábban a Cotton Club Singers-ben énekelt, van egy négytagú dzsessz együttesünk, a Singer Street, így vele is megvalósult egy álom. Az elmúlt években több színházban dolgoztam zenei vezetőként, a Turay-ban most is én vagyok a korrepetítor a zenés daraboknál, és nagyon élvezem, hogy emberekkel foglalkozom.

Erre mondják, hogy a változatosság gyönyörködtet.

Persze, és élvezem is a sokszínűséget, csak a helyzetemből adódóan egy kicsit kívülállónak érzem magam mindenhol. Mert a színházban én vagyok az énekes, az énekesek között pedig a színész, a dzsesszisták úgy tekintenek rám, mint musical-esre, a musical-esek közül többen dzsesszénekesként tartanak számon. Sehová nem tartozom igazán, mégis mindenhol jól érzem magam. Valahogy úgy alakult a pályám, hogy mindig olyan helyeken dolgoztam, ahol segítőkész, támogató kollégák, barátok vettek körül, akik szakmailag inspiráltak, így szinte mindenhol örömömet leltem abban, amivel éppen foglalkoztam. Ráadásul az utóbbi időben minden év tartogatott számomra valami izgalmas dolgot. 

Mint például?

Volt olyan évem, amikor szinte csak a Budapest Jazz Orchestra-val dolgoztam, velük viszont rengeteget, és csak elvétve akadt színházi munkám. A 2017-es esztendő jórészt a televíziós forgatással telt, ugyanis főszerepet játszottam az RTL Klub népszerű sorozatában, az Oltári csajok-ban. Az esélytelenek nyugalmával vettem részt a széria szereplőválogatásán, és legnagyobb meglepetésemre kaptam egy olyan lehetőséget, amelyől még csak nem is álmodtam. A tavalyi évemet pedig a Madách Színház-as bemutató koronázta meg: a Once/Egyszer című előadásban még tangóharmonikázom is… Úgyhogy egy szavam nem lehet! Hozzáteszem, egyáltalán nem vagyok tudatos karrierépítő, annak idején például hét évig otthon maradtam a gyerekeimmel, mert úgy éreztem: az életemnek abban a szakaszában a velük töltött időnek van prioritása. Magánemberként ma már sokkal tudatosabban élek, mint régebben, de a karrierépítésre ez nem vonatkozik. Igazából már nem tervezek előre, és főleg nem tűzök ki elérhetetlen célokat. Nem vágyom konkrét színházi szerepekre, és koncertálmaim sincsenek, mert hiszem, hogy amelyik feladatnak meg kell találnia, az úgyis megtalál.

Főkép: Rocknagyi – Fotó: Turay Ida Színház

Forrás: BK Hírlap

The post Fehér Adrienn: „Amelyik feladatnak meg kell találnia, az úgyis megtalál” appeared first on Alkotónők Webmagazin.

Gombos Krisztián tavaly ősz óta szerepel az RTL Klub népszerű napi sorozatában, és a nézők hamar megkedvelték a Barátok közt talpraesett, jókora igazságérzettel megáldott Szilágyi Oszkárját. A fiatal színész felettébb élvezi a tévés munkáját, ezzel együtt úgy érzi, a szakmai élete akkor teljes, ha a forgatások mellett színházban is dolgozik. Gombi jelenleg a Pinceszínházban játszik, méghozzá egy a szívének különösen kedves előadásban, a Marvin szobája című drámában, úgyhogy erről is örömmel mesélt. No meg a tanításról is, ami már öt éve fontos része az életének. Egy tehetséges, ambiciózus és a korához képest meglepően bölcsen gondolkodó fiatalemberrel beszélgettem.

Olvastam, hogy rendészeti szakközépiskolába jártál, ami azért is érdekes, mert a Barátok közt-ben alakított karakteredet, Oszkárt nemrég vették fel a Rendőrtiszti Főiskolára. Annak idején hogyhogy arra a pályára készültél?

Hatalmas az igazságérzetem, egyszerűen nem bírom elviselni a hazugságot, az ármánykodást, többek között ezért akartam rendőr, illetve nyomozó lenni.

Végül mégis színésznek álltál.

A színészet szinte észrevétlenül kúszott be az életembe. Nem jártam színjátszókörbe, sem külön drámaórákra, valamiféle belső késztetés terelt ebbe az irányba. Már a középiskolai évek alatt volt lehetőségem színpadon játszani, és a legelső szerepésem után olyan érzésekkel távoztam a színházból, amit nehezen tudok körülírni, de az biztos, hogy különös boldogság kerített hatalmába, és tele voltam energiával. Akkor és ott azt éreztem, hogy nekem szükségem van arra a pozitív töltetre, amit a színpadi szereplés élménye adott. Másrészt színészként bárkinek a bőrébe belebújhatok, talán ez az egyik legizgalmasabb ebben a szakmában, és ez is nagyon megfogott benne. Emellett azt gondolom, hogy a jó színész holtig tanul, ami megint csak inspirált, amikor a színjátszás mellett döntöttem.

Miközben versenyszerűen sportoltál.

Tizenkét évig kézilabdáztam és amikor arra került a sor, hogy választanom kellett a sport és a színház között, a döntés komoly dilemmát okozott, Addig ugyanis lényegében a kézilabdáról szólt az életem, aztán egyszer csak bejött a képbe a színház, amiről akkor még nem sokat tudtam, de hihetetlenül izgatott. Tudtam, hogy a kettő együtt nem működik, hiszen a színészet és a versenysport is teljes embert kíván. Nehéz döntést kellett meghoznom, amikor abbahagytam a kézilabdázást, és attól kezdve százszázalékosan a színjátszásra összpontosítottam. Először kisebb színistúdiókban tanultam, aztán elvégeztem a Magyar Film és Média Intézet színész, filmszínész képzését, majd Bánfalvy Ági színészképző iskoláját. Közben kétszer jelentkeztem a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, de nem vettek fel, harmadjára pedig már nem próbálkoztam. Akkoriban már több színházi produkcióban szerepeltem, tehát aktívan dolgoztam a szakmában, és mérlegelnem kellett: ha bejutok az egyetemre, azzal öt évre kiesek a körforgásból, és utána évekbe telhet, mire visszakerülök. Nem akartam félredobni mindazt, amit addig elértem. Ezzel együtt még nem mondtam le arról, hogy diplomás színész legyek…

Több mint egy éve szerepelsz az RTL Klub Barátok közt című sorozatában. Hogy vezetett az utad a Mátyás király térre? 

Négy évvel ezelőtt részt vettem egy szereplőválogatáson, mert nagyon szerettem volna tévésorozatban játszani. Bekerültem az adatbázisba, de aztán három évig semmi nem történt ez ügyben. Már szinte teljesen elengedtem ezt a vágyamat, amikor is felhívtak a produkciótól azzal, hogy lenne egy nekem való karakter, Oszkár, én pedig örömmel álltam az új kihívás elébe. Utólag azt mondom, egyáltalán nem bánom, hogy így alakult. Ha annak idején az első casting után szerepet kapok a sorozatban, nem biztos, hogy megálltam volna a helyem. A Barátok közt-ben igen feszített tempóban dolgozunk, minden egyes jelenetnél nagyon ott kell lenni fejben, koncentrációban, mindenben. Ha anno első nekifutásra bekerülök a produkcióba, szerintem nem tudtam volna tartani ezt a tempót. Az időközben eltelt három évben érettebb, tapasztaltabb lettem, és szakmailag is sokat fejlődtem.

Egyébként bírod a karakteredet?

Imádom! Sokan kérdezik tőlem, hogy mi ketten miben hasonlítunk. Mindenekelőtt az egy igazán érdekes helyzet, hogy Oszkár rendőrnek készül és annak idején én is annak tanultam. Az a legviccesebb a dologban, hogy az írók nem tudták rólam, hogy az én életemben is volt egy ilyen szál… Egyébként pedig sok közös tulajdonságunk van: pl. az igazságkeresés, a becsületesség, az őszinteség. Oszkár egy mai kamasz, és nyilván neki is vannak lázadó időszakai, de alapvetően egy józan gondolkodású, jólelkű srác. Amit még kimondottan bírok benne, és ebben is eléggé hasonlítunk, azaz, hogy mindig mindent megold. Bármilyen problémával, nehézséggel találja magát szemben, nem ismer lehetetlent, és ügyesen leküzdi az akadályokat.

Tény, hogy talpraesett srác.

Ami viszont komoly nehézséget, próbatételt jelent az életében, az az apjával való kapcsolata. Oszi ugyan beszélőviszonyban van az apjával, aki időről-időre próbál közeledni a fia felé, de a srác elutasítja őt a bűnöző élete, múltja miatt. Nekem is megvan ez a vonal, illetve ez a nehézség a civil életemben, azzal a különbséggel, hogy nálunk bűnözésről nincs szó, viszont mi nem tartjuk a kapcsolatot az édesapámmal. Az apa-fiú kérdés számomra is egy fájó pont, és amikor a sorozatbeli apámmal, Karcsival (Rékasi Károly – a szerk.) forgatok, akit egyébként nagyon kedvelek és akitől rengeteget tanulok, sajnos van miből merítenem: a szóban forgó a jelenetekben sokszor a saját tapasztalataimból építkezem.

A forgatások mellett színházban is játszol, például a Pinceszínházban, ahol május óta nagy sikerrel fut a Marvin szobája című dráma, Kovács Gábor Attila rendezésében. Ti ketten hogyan találtatok egymásra?

Mivel Gábor a Barátok közt egyik írója, a tévéstúdióból már ismertük egymást. Mígnem egyszer felhívott azzal a hírrel, hogy színpadra állítja ezt a darabot, és rám gondolt Hank szerepét illetően, Kérdezte, hogy lenne-e kedvem hozzá. Nekem egyből megtetszett az ötlet, és azt válaszoltam: ha össze tudjuk egyeztetni a próbákat a forgatással, akkor örömmel vállalom a feladatot.

Az előadásban egy problémás fiút játszol. Hogy viszonyultál a karakteredhez?

Hamar megkedveltem a srácot! Hank egyáltalán nem rossz gyerek, csak az anyja rosszul nevelte, nem kapott tőle elég szeretetet, figyelmet. A fiú és az édesanyja között nincs meg a kellő tisztelet, nem alakult ki közöttük a bensőséges anya-fia viszony, emiatt sem tudnak megfelelően kommunikálni egymással, és a srác emiatt dühös és cinikus. A szerep megformálásánál az volt az egyik legfőbb célom/feladatom, hogy megmutassam: Hank nem azért viselkedik úgy, ahogy, mert egy flegma, nemtörődöm fickó, hanem mert tényleg dühös, hiszen nem tudja szeretni és tisztelni az anyját, nem tud kötődni hozzá… A kettejük közötti feszült kapcsolat eleinte komoly kihívást jelentett számomra, mert én soha nem beszéltem úgy, olyan stílusban az édesanyámmal, mint ahogy Hanks beszél az övével. Egyáltalán nem volt könnyű belehelyezkednem az ő feszültséggel és konfliktusokkal teli viszonyukba, de a próbák során sok segítséget, tanácsot kaptam Börcsök Enikőtől, aki az édesanyámat alakítja, meg Takács Katitól is, aki az ő nagynénjét játssza az előadásban.

Ők ketten leginkább miben segítettek?

Mindkettőjükkel sokat beszélgettem, illetve, néha csak annyit tettem, hogy beültem a nézőtérre, és néztem, ahogy próbálnak, ahogy újabb és újabb ötletekkel, építő gondolatokkal, javaslatokkal állnak elő, mert abból is rengeteget lehet(ett) tanulni. A próbák nagyon jó hangulatban teltek, sokszor a könnyünk folyt a nevetéstől, mert a darab tele van abszurd helyzetekkel, de közben meg lelket tépázó, szívet szaggató részek is szép számmal akadnak benne. Például, volt egy jelenet, amelyiktől eleinte különösen tartottam.

Elárulod, melyiktől?

Amikor a Disneyland-i családi kiruccanáson Hank meg az anyukája egy kis időre kettesben maradnak, és szóba kerül a fiú édesapja. Számomra ez azért is egy nehéz szituáció, mert az édesapámmal való viszonyom, mondjuk úgy, eléggé mély árokban van, és az ominózus jelenet fájó emlékeket tép fel. Ezért is rettegtem tőle sokáig. Aztán eljött a premier napja, amikor is először játszottam ki igazán magamból a fájdalmakat: a színpadon valóságos dührohamot kaptam, lufit durrantottam, elkezdtem sírni, tehát hihetetlen katyvasz volt a fejemben és a lelkemben, de a bemutató után Börcsi megdicsért: azt mondta, hogy igazán jó voltam abban a bizonyos jelenetben.

Fontos számodra, hogy a televíziós munkád mellett a színház is folyamatosan jelen legyen az életedben?

Mindenféleképpen szükségem van rá, és nem csak azért, mert az ott lehet igazán megtanulni a szakmát. Számomra a színház nemcsak azt jelenti, hogy adok valamit a közönségnek, tanítok valamit az embereknek, vagy hogy szórakoztatom őket, hanem azt a helyet is jelenti, ahol rendbe tudom tenni magamat. A hétköznapok során megannyi stressz gyülemlik fel bennem, de amikor felmegyek a színpadra, egyszerre eltűnik minden felesleges feszültség belőlem. Kitisztul az agyam, megnyugszik a lelkem, elmúlik minden fájdalom… Ha nem lenne színházi munkám, nem hiszem, hogy jól érezném magam. Persze itt van a sorozat, szeretem azt is, a Barátok közt-ben is remek kollégákkal dolgozom, de a színház teljesen más közeg. Sokkal meghittebb, és az „élősége” miatt másfajta katarzis-élménnyel szolgál, mint egy film, vagy egy televíziós produkció. Arról nem beszélve, hogy a színházban minden aznapra szól. Minden előadás egyszeri és megismételhetetlen, ahogy mondani szokták, a színház a pillanat művészete.

A Marvin szobája mellett vannak most más színházi munkáid?

Jelenleg a HeArt Társulattal próbálok. Ez egy független, fiatal művészekből álló alkotócsoport, akikkel épp egy új premierre készülünk: január 12-én mutatjuk be a Légy-ott a tetthelyen című vígjátékot a Három Hollóban. A mostani évadra több bemutatót nem vállaltam, mert így sem könnyű összeegyeztetni az előadásokat a forgatásokkal. És ehhez jön még a tanítás. Egy modell- és színészképzőben tartok színészmesterség-, karakterformálás- és ösztönös színjáték-kurzusokat, ahol a résztvevőket különféle castingokra készítjük fel. Megtanítjuk nekik, hogy hogy beszéljenek, hogy jelenjenek meg, hogy játsszanak el egy jelenetet.

Tetszik, hogy fiatal korod ellenére ilyen felelősségteljes feladatot vállaltál. Hogy talált rád ez a lehetőség?

Öt évvel ezelőtt az egyik kollégámnak váratlanul közbejött valami, és az illető megkért, hogy ugorjak be helyette megtartani az órát. Így kezdődött… Mára pedig ez is nagy szerelem lett. Az elmúlt öt évben több száz tanítvány megfordult a kezem között, és eddig egyetlenegy diákom sem mondta azt, hogy ne élvezte volna az óráimat, hogy ne vált volna hasznára az, amit ott tanult, vagy hogy ne kapott volna olyan tudást, biztatást, útravalót, ami később nagyon is hasznára vált az életben. Jó érzéssel tölt el, hogy van értelme annak, amit ott csinálok. Néha magam is meglepődöm, hogy mennyi mindent ki lehet hozni a fiatalokból egy pár hetes kurzus alatt is, és ez borzasztóan motivál. Engem a tanítás tökéletesen kikapcsol és feltölt. Akkor és ott teljesen kizárom a külvilágot, és csak a diákokra koncentrálok. Ezért is imádom!

The post Gombos Krisztián: „Valamiféle belső késztetés terelt a színészet felé” appeared first on Alkotónők Webmagazin.

Közeledik a színházi szezon vége. Milyen évadot zársz?

Tartalmasat és mozgalmasat! Különösen az évad második fele telt pörgősen, merthogy egymást érték a premierek. A Turay Ida Színházban februárban mutattuk be a Férj nélkül tökéletes! című Neil Simon-vígjátékot Juhász Róza rendezésében, amit azért is szerettem, mert jólesett végre egy mimózát játszani (mosolyog)… A márciusban műsorra tűzött Rocknagyit Szurdi Miklós állította színpadra, majd áprilisban következett A férfiak a fejükre estek! folytatása, A nők (is) a fejükre estek!: a zenés vígjátékot, csakúgy mint az első részt, Sztárek Andrea vitte színre. Az említetteken kívül játszom még az Édes bosszú, az Égben maradt repülő, a Francia szobalány és a Janika című előadásokban is.

Maradjunk egy kicsit a legutóbbi bemutatódnál. A két éve futó A férfiak… nagy sikerére alapozva érthető, hogy az alkotók tovább gondolták az egyébként is roppant aktuális történetet: az első rész ugyanis három olyan középkorú asszonyról szól, akit a férje egy fiatalabb nő kedvéért hagyott el…

A második rész két évvel később játszódik, és ugyanolyan mulatságos meg szórakoztató, mint az első, azzal a különbséggel, hogy a folytatásban a szerzők elénk, nők elé tartják azt a bizonyos görbe tükröt. Ami a három gráciát illeti, a csapat nem változott: Petrát ezúttal is Détár Enikő játssza, Dianát Sztárek Andrea, én pedig Nikit alakítom. Mindannyian nagyon szeretjük ezt az előadást, én pedig remek ötletnek tartom, hogy igenis, kacagjuk ki a nők hülyeségeit is! (nevet).

A történet szerint Niki egy nála jóval fiatalabb férfiba szeret bele, amivel egyrészt kivívja a hozzá közel állók nemtetszését, másrészt magát is nehéz helyzetbe sodorja, merthogy nem igazán meri felvállalni az érzelmeit, és emiatt gyötrődik rendesen.

Épp ezért hosszú ideig komoly konfliktusban álltam a karakteremmel. Ahogy mondani szoktam, én már rég lekevertem volna neki egy nyaklevest, amiért folyton „nyekereg”, miközben fülig szerelmes a srácba. Én úgy gondolom, hogy ha tetszik neki a fiú, akkor igenis szeresse őt, függetlenül attól, hogy másoknak mi a véleménye a románcról. Nem értem, hogy Niki miért hagyja magát lebeszélni erről a kapcsolatról, illetve annak a lehetőségéről. Hasonló esetben én biztosan nem hagynám, hanem mindenképpen adnék egy esélyt neki. Aztán ha mégsem működik a dolog, akkor legfeljebb beismerném, hogy igaza volt az ellenzőknek, de akkor is kipróbálnám. Szóval, én sokkal több esélyt adok magamnak a boldogságra, mint Niki, és amúgy másokkal szemben is jóval megengedőbb, elfogadóbb vagyok, mint az emberek többsége. Nem ítélkezem csak azért, mert egy párkapcsolat eltér a szabályosnak, illetve normálisnak vélttől. Egyébként is, semmire nincs se biztosíték, se recept… Számomra a boldogság a lényeg, az egymásra hangolódás, és az, hogy működik-e a kémia a két ember között.

2015-ben csatlakoztál a Turay Ida Színház társulatához. Milyen érzésekkel gondolsz vissza az elmúlt négy évadra?

Kezdettől fogva sok feladatot, szép szerepeket kaptam és kapok, amiért igazán hálás vagyok. Nagyon jól érzem magam a csapatban, mert egy igazán összetartó társaság, jó kis közösség a miénk. Szeretetteljes légkörben dolgozunk, odafigyelünk egymásra és segítünk egymásnak, ha kell. Nyilván nálunk is akadnak nehézségek, de azokat együtt, közös erővel le lehet küzdeni.

A középiskola elvégzése után az ELTE bölcsészkarának magyar-francia szakára jártál, majd az egyetemi évek alatt jelentkeztél a Gór-Nagy Mária Színitanodába, ahova felvettek, méghozzá a Színművészeti Főiskolával egy időben. Te mégis a Tanodát választottad, de egyáltalán, a bölcsészkaron miért kezdtél el a színészi pálya felé kacsintgatni?

Az egészről Balázs Ági kolléganőm tehet (nevet), akivel együtt kezdtük az egyetemet, majd egy évvel később Ágit felvették a színművészetire. Bennem pedig tizenkilenc évesen fogalmazódott meg a gondolat, hogy én is színész szeretnék lenni. Illetve valószínűleg már korábban ott bujkált bennem ez a vágy, csak egészen addig nem volt elég bátorságom ahhoz, hogy ezt kimondjam. Onnantól kezdve viszont ötször felvételiztem a színműre, és ötödszörre vettek fel, ami után végül mégiscsak is a Tanodát választottam…

Mi lett a bölcsészkarral?

Végül nem végeztem el, pontosabban, minden szigorlatomat megszereztem, de nem diplomáztam le, mert közbejött a Família Kft., és mire véget ért a sorozat, addigra kifutottam az időből, és nem engedélyezték, hogy leállamvizsgázzak. Később elvégeztem a Kodolányi János Főiskolát, ahol andragógiát szakra jártam, és nagyon élveztem, már csak azért is, mert rengeteg hasznos dolgot tanultam.

Ha magyar-francia szakos tanár nem is lettél, azért jó ideje van lehetőséged-alkalmad kamatoztatni a pedagógiai vénádat.

Annak idején a Família Kft. befejezése után és a székesfehérvári társulatban töltött éveket követően is színészileg egy csendesebb időszak következett a pályámon. Akkor csöppent az életembe a tanítás, és most már több mint tíz éve szervezek gyerekeknek színjátszó és dráma foglalkozásokat.  Jelenleg egy soroksári iskolában próbálok 9-13 éves diákokkal. A következő tanévben egy mesemusicalt készülünk színre vinni, és decemberben az iskolai karácsonyi ünnepségen fogjuk bemutatni a produkciót. Jó látni, hogy a gyerekek milyen lelkesek, hogy milyen sok örömet ad nekik ez a szakkör, és közben megannyi sikerélménnyel is szolgál. Úgyhogy bármilyen fáradt is vagyok, egyetlen foglalkozást sem hagyhatok ki, mert a tanítványaim mindig alig várják a találkozást, és számítanak rám. Legutóbb a délutáni csúcsforgalom miatt késtem bő tíz percet az óráról, hozzáteszem, rögtön elvittem a srácokat egy „kompenzációs” fagyizásra (mosolyog), ahol is az egyik kislány azt mondta: „Azt hittem, hogy ma nem jössz, és ezen nagyon elszomorodtam, mert nekem ez a szakkör a hét fénypontja.” Az ilyen és ehhez hasonló visszajelzések hihetetlenül inspirálnak. A gyerekek szeretete és ragaszkodása a legstrapásabb időszakban is új lendületet ad, és megsokszorozza az energiámat.

Sosem bántad meg, hogy annak idején végül nemet mondtál a színművészetire?

Most, hogy újból beültem az iskolapadba és ráadásul a színiegyetemre járok, nincs mit megbánnom (mosolyog).

Merthogy 2017-ben jelentkeztél a Színház- és Filmművészeti Egyetem drámainstruktor-színjátékos képzésére.

Végtelenül hálás vagyok a sorsnak, hogy megadatott nekem ez a lehetőség, mert azt azért nem tagadom, hogy volt bennem némi hiányérzet ezzel kapcsolatban: bizonyos értelemben lezáratlannak éreztem ezt a vonalat az életemben. Azzal együtt is, hogy a közönség részéről folyamatosan pozitív visszajelzéseket, reakciókat kaptam: a Famíliában megszerettek a nézők, és aztán kíváncsiak voltak rám a színpadon is: a színházba is bejöttek értem-miattam, és ez hatalmas ajándék! Ugyanakkor az utóbbi időben különösen sokat foglalkoztatott az a kérdés, hogy vajon hol tartok most a szakmában. Az, hogy felvettek az egyetemre, számomra egyfajta megerősítésként is szolgált, mondván, hogy volt értelme mögöttem lévő huszonöt évnek, és hogy a pályám ezek szerint mégiscsak jó irányba halad. Ez az egyetemi képzés fontos állomása a szakmai életemnek, és úgy érzem, hogy az az osztályvezető tanárunkra, Kiss Csabára nagy szüksége volt a színészetemnek. Másrészt valamilyen módon „csekkolni” szeretném azt, hogy hol tartok a pályámon, hogy miben lehetnek még hiányosságaim, illetve, hogy mi az, amiben érdemes lenne jobban elmélyednem ahhoz, hogy szakmailag fejlődhessek, és hogy színésznőként minél több oldalamat megmutathassam. Hab a tortán, hogy amióta az egyetemre járok, a filmszakos hallgatók kvázi felfedeztek maguknak: ebben a félévben már három vizsgafilmben szerepeltem, ami számomra nagyon sokat jelent. Mert bár a pályám során rengeteget televízióztam, és tényleg büszke vagyok arra, hogy hány sorozatepizód van mögöttem, de azért a film az egészen más…

Szavaidból ítélve nagyon „bejött” neked ez a képzés.

Valóban, hihetetlenül élvezem minden percét. Felfrissülök és feltöltődöm tőle!

A jövő évadban milyen munkák várnak rád?

A Turay Ida Színházban két új bemutatóban játszom, a Girls – Swing: A tánc az életünk! című musicalben, valamint az Osztrigás Mici-ben. A következő szezonban nem lesz több premierem, amit nem is bánok, mert az egyetemen jövőre fogok diplomázni, és egy monodrámát kell létrehozni, az lesz a diplomamunkám. A szakdolgozatot a nyár folyamán megírom, legalábbis most így tervezem. Közben dolgozni is fogok, mert több előadásunkkal a nyári hónapokban is járjuk az országot, de mindenképpen szeretnék nekiveselkedni az írásnak.

The post Xantus Barbara: „Igenis, kacagjuk ki a nők hülyeségeit is!” appeared first on Alkotónők Webmagazin.

A mostani szezonod igencsak mozgalmasan telt, és még nincs vége az évadnak.

Valóban, októberben már új darabot próbáltam: az Orlai Produkciós Iroda november közepén mutatta be a Férjek és feleségek című komédiát a Belvárosi Színházban. Ezután következett a Drága örökösök: közel négy hónapon át, március végéig forgattuk a sorozatot. Közben februárban várt rám még egy premier az „Orlainál”: egy kortárs dráma, a Hurok, amelyben két szerepet játszom.

Még javában zajlott a forgatás, amikor az egyik sorozatbeli kollégáddal, Hajdu Steve-vel készítettem interjút. Ő azt mondta, hogy a tévés munkája teljes embert kíván, úgyhogy az idei évadban nem vállalt új színházi szerepet.

A napi sorozat forgatása tényleg teljes ember kíván, de nemrég pont arról beszélgettünk néhány kolléganőmmel, hogy a nők valahogy jobban bírják a gyűrődést: kitartóbbak, szívósabbak vagyunk, mint a férfiak… (mosolyog). Ami persze nem jelenti azt, hogy nem fáradtam el az elmúlt hónapokban, ugyanakkor az állandó „készenléti állapot” rengeteg energiát is adott, és újra meg újra feltöltött.

Amikor elkezdtétek forgatni az „örökösöket”, lehetett sejteni, hogy a sorozat ilyen népes rajongótáborra tesz majd szert?  

Nem igazán volt tapasztalatom abban, hogy egy napi széria sikere igazából mitől függ, vagy hogy min múlik, de amikor annak idején megkaptam a szövegkönyveket, és elkezdtem olvasni a történetet, azt rögtön éreztem, hogy nagyon jól vezetik a sztorit, és én magam is kíváncsian vártam, hogy mi történik a szereplőkkel… Úgyhogy ebből kiindulva azért reménykedtem, reménykedtünk abban, hogy a sorozat „betalál” majd a közönségnél, és hogy a nézők szeretni fogják, de az, hogy a széria ilyen közkedvelt lett, felülmúlta minden várakozásomat.

Ráadásul a te karaktered olyannyira népszerű, hogy mostanra már több Szappanos Mónika Fan Klub alakult, sőt, lett egy rajongói oldalad is a Facebook-on. Pedig egy nagyszájú, határozott, karakán nőt alakítasz a sorozatban.

Aki általában nagyon erősnek és keménynek mutatja magát, miközben megannyi frusztrációval küzd. Nyilván Mónikának is van gyenge pontja, és talán nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy nagy elfojtások és gyerekkori lelki traumák állnak a sokszor valóban ellenszenves viselkedésének a háttérében.

Szavaidból ítélve, te is bírod a figurát.

Nagyon szeretem! Egyrészt mert közel áll hozzám, másrészt negatív karaktert játszani mindig hálás feladat egy színész számára. Arról nem beszélve, hogy Mónika nem egy megátalkodottan gonosz nő: például, remek humora van, ami kimondottan pozitív vonása, és lágyítja valamelyest a látszólag megingathatatlan keménységét. Az, hogy egy édesanyáról van szó, aki egyedül nevelte fel a gyerekét, szintén a javára írandó, úgyhogy jóval árnyaltabb és bonyolultabb ez a szerep, mint amilyennek első látásra tűnt. Ráadásul ahogy telik az idő, egyre több mindenben igazat adok neki, mert egyre többször (meg)értem, hogy mit és miért csinál.

Hogy érezted magad a csapatban?

Nagyszerűen! A forgatás a feszített tempó ellenére is igazán jó hangulatban telt, a kollégák többségét ismertem, de szinte senkivel nem dolgoztam még együtt. Például, Bede-Fazekas Szabolccsal, aki az első férjem volt, annak idején a nyíregyházi színháznál hozott össze a sors. Hajdu Steve-vel az Új Színház stúdiójában találkoztam, még Székely Gábor igazgatása idején, Németh Kristófot és Kovács Lehelt a Színház- és Filmművészeti Főiskoláról ismerem, de egyikőjükkel sem dolgoztam még együtt. Csarnóy Zsuzsival és Lengyel Ferivel is ez volt az első közös munkánk, annak ellenére, hogy régóta ismerjük egymást. A pletykás Margitot alakító Fekete Györgyivel viszont anno egy társulatban játszottunk az egri színházban, úgyhogy sokat álltunk egy színpadon, és azóta is nagyon jó barátságban vagyunk.

A forgatás befejezése után nem nagyon pihentél, mi több, egy különleges feladatot vállaltál, ugyanis most éppen egy monodrámát próbálsz. Régi álmod vált valóra azzal, hogy most kipróbálod magad egy egyszemélyes produkcióban?

Egyáltalán nem vágytam rá, ez idáig nem igazán foglalkoztatott ez a műfaj. Orlai Tibor producer vetette fel az ötletet, nekem pedig megtetszett a lehetőség, mert izgatott egy ilyen komoly megmérettetés. A 23 perc című monodrámát Dennis Kelly angol szerző írta, és Londonban óriási sikerrel mutatták be. Az előadást Keszég László rendezi, a premiert pedig nyáron tartjuk. Számomra ez is egy új kihívás, ami egészen másfajta koncentrációt igényel, mint az eddigi munkáim.

Két évvel ezelőtt csatlakoztál Orlai Tibor akkor megalakult újszerű színházi alkotóközösségéhez. Azóta pedig már a sokadik bemutatódon vagy túl…

Elmondhatatlanul boldog vagyok, hogy a tagja lehetek ennek a kiváló társulatnak-társulásnak. Engem borzasztóan motivál az, hogy jó emberekkel dolgozhatok együtt, és hogy érdekes előadásokban, igazán színészközpontú előadásokban vehetek részt. Ráadásul a csapatból többen Máté Gábor tanítványai vagyunk, és az, hogy egy helyről jöttünk, ugyanazoktól a mesterektől tanultuk a szakmát és ennélfogva nagyon egy nyelvet beszélünk, komoly összetartó erő, és az alkotómunkában is meghatározó tényező.

2017-ben jöttél el a Vígszínháztól. Nehéz döntés volt?

Egy ilyen elhatározás mindig nagy és nehéz döntés. A pályám során többször átéltem már ilyet: annak idején négy év után hagytam ott az Örkény Színházat, majd öt évvel később az egri társulatot, a Vígben pedig hat évadot töltöttem.  Ezzel együtt jó ideig dilemmáztam ezen a kérdésen: a Vígszínház mégiscsak egy nagy múltú, érvényes kőszínház, népes társulattal, amivel igencsak „szemben állt” a szabadúszással járó bizonytalanság és kiszámíthatlanság… Az is felmerült bennem, hogy vajon mikor lehetek majd újra egy kőszínház tagja, lehetek-e/leszek-e egyáltalán, és sokat morfondíroztam azon is, mi lesz, ha az új életforma nem váltja be a hozzá fűzött reményeimet: mihez kezdek közel negyvenévesen, ha mégsem úgy alakulnak a dolgok és nem úgy jönnek a felkérések, ahogy azt elképzeltem? Mégiscsak van egy gyerekem, akiért felelősséggel tartozom… Ilyen és ehhez hasonló gondolatok kavarogtak a fejemben, tényleg sok mindent mérlegeltem.

Aztán mégis a váltás mellett döntöttél.

Sokan úgy vélik, hogy a biztos rossz még mindig jobb, mint a bizonytalan jó, én ezt másképp látom. Én inkább vállalom a bizonytalant, ha látom az esélyét annak, hogy idővel jobbra fordul a helyzet. Egyébként, mindentől függetlenül azt is gondolom, hogy egy színésznek néhány évente váltania kell, és ki kell próbálnia magát új szituációkban, új rendezőkkel, új kollégákkal. Nem egészséges hat-hét évnél többet eltölteni ugyanabban társulatban, legyen szó akármilyen jó színházról. Ahhoz, hogy fejlődhessek, és hogy az előttem álló feladatok kellőképpen inspiráljanak, mindenképpen szükségem volt új impulzusokra. Színészként fontosnak tartom azt is, hogy időről időre új kivívásokkal nézzek szembe, és az „Orlainál” mindez megadatik. Azt gondolom, hogy szakmailag most teljesen a helyemen vagyok, az pedig különösen jó érzés, hogy még mindig meg tudom lepni saját magamat is.

The post „Még mindig meg tudom lepni saját magamat is” appeared first on Alkotónők Webmagazin.

Pár hónapja különösen mozgalmasan telnek a napjaid. A Turay Ida Színházban a mostani szezonban már a harmadik bemutatódra készülsz.

Valóban nem unatkozom (mosolyog). Az évad első fele sokkal lazábban telt, január óta viszont szó szerint egymást érik a munkák.

Jelenleg is gőzerővel próbálsz, ugyanis te állítod színpadra A férfiak a fejükre estek! folytatását. Nagy fába vágtad a fejszéd, hiszen a színház egyik legsikeresebb darabjáról van szó, úgyhogy magasra tettétek a lécet.

Büszkén mondhatom, hogy a „Férfiak”-at már két éve telt házzal játsszuk, a közönség borzasztóan szereti azt az előadást, többek között azért is, mert a témája abszolút aktuális: három olyan középkorú asszonyról szól, akit a férje egy fiatalabb nő kedvéért hagyott el. Enyém az egyik főszerep, vagyis a három becsapott, kijátszott és megalázott, válófélben lévő feleség egyikét játszom az előadásban.

Mit tudhatunk a folytatásáról?

Aki látta az első részt, az tudja, hogy milyen hangulatú színdarabra számíthat. Ugyanakkor A nők (is) a fejükre estek! önálló sztoriként is megállja a helyét. Az új történetben két év telt el a három asszony, Petra, Niki és Diána életében. A csapat nem változott: Petrát ezúttal is Détár Enikő játssza, Nikit Xantus Barbara, én pedig Diánát alakítom. Az előadásban vannak új karakterek, a nagy szerepek mellett kicsik is vannak benne, de ezek egyike sem jelentéktelen: nincs olyan szereplő, akinek ne lenne valamilyen szempontból érdekes a sorsa, tehát mindenkinek van egy története. Ettől sokszínű és ettől is olyan szórakoztató az egész.

A férfi-nő kapcsolat a Férj nélkül tökéletes! című vígjátékban is nagy hangsúlyt kap. No meg a barátság is…

Olive szerepe számomra igazi jutalomjáték, imádom játszani. A csajokkal, Xantus Barbarával, Szántó Szandrával, Topolcsányi Laurával, Nyírő Beával és Kovács Olgával remek hatos fogatot alkottunk, és felettébb élveztük a közös munkát. Neil Simon darabjai egyébként is közel állnak hozzám, kifejezetten szeretem ezt a fajta verbális, kicsit intellektuális humort, ami az ő sajátja. Úgyhogy kellőképpen lubickolok a szerepemben.

Tavaly májusban ragyogó arccal újságoltad, hogy idén megrendezed a Balkán Kobrát, amit már nagyon vársz. Most pedig már bőven túl vagy a bemutatón. Hozzáteszem a „Kobra” azért eléggé kilóg a Turay Ida Színház repertoárjából.

Tény, hogy mi is kíváncsiak voltunk: vajon ez az előadás megtalálja-e a maga közönségét, de azt gondolom, hogy ennyi bátorság bele kell hogy férjen a színház részéről, hogy időnként „kísérletezzen” egy kicsit, és más műfajokban is megmerítkezzen. A darab eredetijéül szolgáló mű Ivan Kusan horvát szerző munkája, amit Galócza címmel 1986-ban a Katona József Színházban bemutattak. Benedek Micu (Benedek Miklós színművész rendező – a szerk.) rendezésében. Később ebből a műből írta Tasnádi István a Balkán Kobrát, amit az elmúlt években a Thália Színházban és Békéscsabán is műsorra tűztek. Ez a verzió a 20. század végén játszódik a Balkánon, amikor az ENSZ-békefenntartók még Horvátországban vannak, és próbálnak rendet teremteni.

Nekem különösen tetszettek benne az igazi balkáni hangulatot teremtő dallamok…

A mi produkciónkban rendkívül fontos szerepet játszik a zene, amelyet Monori András írt, aki a Besh o droM együttes egykori tagjaként kiválóan ismeri a balkáni zenei világot. Az előadás egyik érdekessége, hogy a muzsika a prózai jelenetek alatt is szól a háttérben, amolyan aláfestő zeneként, mint a filmekben. Emellett a színház koreográfusa, Borbély Krisztina közreműködésével a szereplők autentikus balkáni tánclépéseket sajátítottak el, és a színészek kifejezetten élvezik a remek táncokat, pedig minden egyes koreográfia hihetetlenül sok erőt és energiát kíván tőlük. Ők azonban derekasan állják a sarat.

Le sem tagadhatnád, mennyire kedves a szívednek ez a produkció.

Tényleg nagyon szeretem ezt az előadást, mert rengeteg örömöt és szép szakmai pillanatot ad(ott). Fontos állomás a pályámon, mondhatni, mérföldkő. Most először merem azt mondani, hogy lehet, hogy rendező is vagyok, mert eddig mindig úgy fogalmaztam, hogy: egy színész vagyok, aki rendezéssel is foglalkozik.

Ha úgy vesszük, nem kerülhetted el sorsod, merthogy az édesanyád, Angyal Mária színházi rendező volt.

Nyilván egy ilyen szülői háttér sok szempontból meghatározó lehet, és „nyomot hagyhat” az emberben, ezzel együtt nem állt szándékomban anyukám nyomdokaiba lépni. Pedig amíg a mamám élt, gyakran mondogatta, hogy rendeznem kellene, mert úgy gondolta, hogy van érzékem a színházcsináláshoz. Sokszor mentünk együtt színházba és olyankor sosem rejtettem véka alá a véleményemet. Sőt, mindig kielemeztem a látottakat…(mosolyog) Ezzel a „mániámmal” később sem hagytam fel. Húszévesen, főiskolás koromban ugyanezt csináltam: megnéztem egy előadást, és utána máris mondtam a magamét: mitől jó vagy nem jó az adott jelenet? Mi hiányzott az előadásból? Mi lendíthetett volna még a színészi játékon?… Pár évvel ezelőtt Kocsis Juci kolléganőm (Kocsis Judit színművésznő – a szerk.), aki osztálytársam volt a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, eljött megnézni az első rendezéseim egyikét. Előadás után nevetve kérdeztem tőle: – Mondd, Juci, gondoltad volna, hogy én valaha rendezni fogok? Kész őrület ez az egész, nem?! Mire ő: „Ne beszélj hülyeségeket, hiszen annak idején állandóan rendeztél minket a főiskolán, nem emlékszel? Ne mondd, hogy nem emlékszel, mindig elemeztél, véleményeztél, és egyfolytában mondtad, hogy mit és hogy csináljunk…”  Ezzel együtt eszemben sem volt rendezni. Tudod, meséltem már, hogy nálam ez az egész véletlenül jött…

Amire én azt mondtam…

… hogy szerinted nincsenek véletlenek.Valószínűleg tényleg nincsenek (mosolyog). Talán csakugyan nem kerülhettem el a sorsomat!

The post Sztárek Andrea: „Talán csakugyan nem kerülhettem el a sorsomat” appeared first on Alkotónők Webmagazin.

Mikor döntöttétek el, hogy a színészi hivatást választjátok?

Valázsik Péter: Már az általános iskolában sokat foglalkoztam vers- és prózamondással, de a színjátszás csak a középiskolai évek alatt keltette fel az érdeklődésemet. A Szent Margit Gimnáziumban tagja voltam az ottani színjátszó szakkörnek, ahol sok bátorítást, biztatást kaptam. Akkoriban megfogalmazódott meg bennem, hogy színész szeretnék lenni. Érettségi után jelentkeztem a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, de nem vettek fel, így a Gór Nagy Mária Színitanodába vezetett az utam, ahol 2017-ben végeztem. A harmadéves vizsgáinkat a Turay Ida Színházban tartottuk, és az egyik vizsgaelőadásunk után Darvasi Ilona igazgató asszony megkérdezte, van-e már felkérésem valamelyik színháztól. Mondtam, hogy még nincs, mire ő mosolyogva megjegyezte: jó, mert akkor szeretne leszerződtetni a Turay Ida Színházhoz. Én pedig örömmel jöttem… Már az első szezonomban beugrottam két produkcióba, plusz szerepeltem három új előadásban is, és azóta egyre több lehetőséget kapok. Az idei évadban összesen nyolc bemutatóm van.

Fotó: Turay Ida Színház

Lovas Emília: Tápióbicskén nőttem fel, és igazából már gyerekkoromban éreztem, hogy az előadóművészet lesz az én utam… Az általános iskolában rendszeresen indultam mesemondó- és szavalóversenyen, emellett nagyon sok verset írtam. Négyéves koromtól tánciskolába jártam, imádtam a színpadon lenni, ezzel együtt sokáig nem jutott eszembe, hogy színész legyek. Tizenhárom-tizennégy éves koromban egy újságban megláttam, hogy lehet jelentkezni a budapesti Karaván Művészeti Alapítvány táborába. Jelentkeztem, és nagy örömömre felvettek, mi több, én voltam az első vidéki növendékük. Ott ismertem meg Balogh Rodrigó rendezőt, aki 2010-ben beválogatott a Tollfosztás című előadásba. A bemutatón a Thália Színház kamaraszínpadán végérvényesen magával ragadott a színház varázsa: akkor és ott megpecsételődöttt a sorsom… Érettségi után jártam egy évet a Shakespeare Színművészeti Akadémiára, majd felvettek a Pesti Magyar Színiakadémiára, ahol 2015-ben végeztem Őze Áron és Pál András osztályában. A vizsgaelőadásainkat többek között Darvasi Ilona, a Turay Ida Színház igazgatója is megnézte, aki a tanév végén szerződést kínált a társulatába. Nagyon hálás vagyok Ilonának, amiért bizalmat szavazott nekem: a mostani már a negyedik évadom itt, és az első perctől kezdve nagyon jó és szép szerepeket kapok.

December elején mutattátok be a Love story című előadást, amelyben ti játsszátok a két főszerepet. Mit szóltatok ahhoz, hogy megtalált benneteket a ma már klasszikusnak számító, világhírű Szerelmi történet?

P.: Egészen addig csak hallomásból ismertem ezt a szüleim generációja számára amolyan kultfilmnek számító alkotást. Azt tudtam, hogy egy nagyon megható, szép történetről van szó, ezért is örültem a lehetőségnek. Még a próbafolyamat kezdete előtt megnéztem a filmet, hogy nagyjából képbe kerüljek, így indultam neki a felkészülésnek.

Fotó: Turay Ida Színház

E.: Én viszont szándékosan nem néztem meg! Emlékszem a filmre, mert gyerekkoromban láttam részleteket belőle, de most, hogy megkaptam a női főszerepet, nem akartam, hogy az 1970-ben készült mozifilm bármilyen módon befolyásoljon. A szövegkönyv viszont rögtön megfogott: amikor elolvastam, azt éreztem, hogy minden egyes mondata hihetetlenül közel áll hozzám. Bár színészként nyilvánvalóan minden szerepet „magára húz” az ember, ennél azt éreztem, hogy igazából nem nagyon kell játszanom, mert mintha minden egyes mondatot nekem írta volna a szerző, vagy az én életemből vette volna. És itt most nem a betegségre gondolok, mert hála Istennek, nem voltam leukémiás, hanem arra, hogy alapból nagyon hasonlítok Jenny-hez: a viselkedésében, a temperamentumában, a szenvedélyességében, az „ami a szívemen, az a számon”- hozzállásában…

Péter, számodra mi jelentette a legnagyobb kihívást ebben a munkában?

P.: Ez volt az első abszolút főszerepem, tehát számomra már csak ezért is felért a premier egy ünneppel. Nagy boldogsággal töltött el, hogy megkaptam Oliver szerepét, de egyben komoly megmérettetést is jelentett. Ráadásul ez esetben egy zenés szerepről beszélünk, miközben alapvetően prózai színésznek tartom magam. Úgy érzem, jól vettem az akadályokat.

E.: Petivel viccesen megjegyeztük, hogy a Love Story-ban debütáltunk zenés színészként, mert korábban is énekeltünk már színpadon egy-egy számot, de itt kilenc dalt adunk elő.

Fiatal korotok ellenére nehéz témát kellett feldolgoznotok és színpadra vinnetek. Lelkileg hogyan viseltétek a próbaidőszakot?

P.: Számomra az volt a legnehezebb, amire nem nagyon lehet felkészülni, hogy még csak hasonló élethelyzetet sem éltem át, hozzáteszem, hála Istennek. Igazából a rendezőnk, Bozsó Péter rengeteget segített ebben (is), és mindvégig nagyon jól vezetett minket. Péter egyébként három évig az osztályfőnököm volt a színitanodában, úgyhogy vele hamar összehangolódtunk, sőt, félszavakból értettük egymást, de Benkő Péterrel és Győri Péterrel is igazán jól tudtunk együtt dolgozni, ők is sokat segítettek nekünk.

Fotó: Turay Ida Színház

E.: A rendezővel nagyon sokat beszélgettem a karakteremről, és mind a ketten fontosnak tartottuk, hogy miközben nyilván borzasztóan sajnáljuk ezt a fiatal lányt, mégse a szenvedésére helyezzük a hangsúlyt, vagy arra, hogy Jenny-t erős fájdalmak gyötrik. Inkább arra próbáltunk ráerősíteni, ill. azt próbáltuk megmutatni, hogy milyen felfoghatatlan ürességet, milyen hatalmas űrt hagy maga után ez az életvidám, kedves, mindig „csipogó” huszonéves lány… Tény, hogy lelkileg eléggé megterhelő volt az az időszak, a próbafolyamat vége felé kezdtük el érezni Petivel, hogy kicsit feszültebbek vagyunk, mint általában ilyenkor. Azért rendesen „ránk ült” ez a darab! Volt egy-két pont, amikor úgy érezem, nem bírom tovább, kikészülök tőle, főleg azért, mert bár több főszerepet eljátszottam már, sőt, monodrámát is adtam elő, ennél a feladatnál igazán megéreztem azt, hogy a szerepnek tényleg súlya van, és az első mondattól az utolsóig mindennek a helyén kell lennie. Úgyhogy nem volt egyszerű, a Love Story mindkettőnknek komoly próbatételt jelentett, de imádjuk, és annak is örülök, hogy az előadásban Peti a partnerem, akivel amúgy is nagyon jó barátok vagyunk.

P.: Mi ketten nem először dolgoztunk együtt, de már az első közös munkánknál is könnyen egymásra hangolódtunk. Emília egy kifejezetten pörgős, temperamentumos, energikus lány, míg én egy kicsit visszafogottabb természet vagyok, úgyhogy remekül kiegészítjük egymást. Örülök, hogy vele játszhatok ebben a szép történetben. A téma nehéz volt, de szerintem egy nagyon jó előadás született.

Emília, a Love Story bemutatója után két héttel újabb premier várt rád. December közepétől a Hippolyt, a lakáj-ban is láthatunk, Mimi, a lokáltáncosnő szerepében.

E.: A Hippolyt számomra felüdülést jelentett a Love Story nehéz pillanatai után. Mondhatni, lubickolok Mimi szerepében, meg hát Pisti bácsival (Mikó István az előadás rendezője, és Schneider Mátyás megformálója – a szerk.) együtt dolgozni igazán nagy öröm!

Fotó: Turay Ida Színház

Ha jól tudom, az elkövetkező hónapokban is lesz feladatotok bőven.

P.: Még négy bemutatóm lesz az évad végéig, Emíliának pedig három. A legközelebbi, január 26-án a Balkán Kobra című zenés komédia, Sztárek Andrea rendezésében: ebben mindketten játszunk, és alig várjuk! Vagyis egymást érik a próbafolyamatok, az idei szezonban éles váltásban következtek a bemutatók, úgyhogy nincs megállás, de persze ezt egyáltalán nem panaszképpen mondom. Pályakezdő színészként mi mást kívánhatnék?

E.: Maximálisan egyetértek Petivel. Fiatalok vagyunk, és jól bírjuk a strapát. Persze, időnként jól jönne néhány szabadnap, másrészt, mikor vessük bele magunkat teljes gőzzel a munkába, ha nem huszonévesen? Nekem most erről szól az életem. A Turay Ida Színház a második otthonom, jól érzem itt magam, szeretem a társulatot, és az egész közeget. Ha valami, a mi hivatásunk igazán izgalmas és változatos. Gyönyörű ez az élet! Hiszen estéről estére mosolyra fakasztjuk az embereket, vagy éppen könnyeken csalunk a nézők szemébe, és akár megnevettetjük, akár megríkatjuk a közönséget, azzal, amit a színpadon előadunk, hatással vagyunk rájuk, és ez csodálatos érzés.

Kiemelt kép: Turay Ida Színház

Szűcs Anikó

The post „A Love Story mindkettőnknek komoly próbatételt jelentett” appeared first on Alkotónők Webmagazin.

A Magyar Színház 2017 októberében mutatta be Tim Firth: Naptárlányok című színdarabját Tallós Rita rendezésében. A színdarab megtörtént eseményeken alapszik. Egy angliai kisvárosban, Rystoneban a nőegylet egy kényelmes kanapét szeretett volna vásárolni a helyi kórház onkológiai várótermébe. Az ok szinte hétköznapi. Az egyik nő (Annie) férje leukémiában meghalt, a kanapét az ő emlékének szánták. Ehhez azonban pénzre volt szükség, így a középkorú asszonyok merész lépéssel támogatták barátnőjük ötletét: nem kevesebbre vállalkoztak, mint hogy az éves nőegyleti naptárat a szokásos tájképek helyett izgalmasabb, figyelemfelkeltőbb képekből állították össze – a saját aktfotóikból!

A belevaló hölgyek soha nem látott üzleti és világsikert arattak az exkluzív kalendáriummal. A nemes kezdeményezés akkora sikert aratott, hogy az elszánt naptárlányok nem csupán egy megfelelő kanapét tudtak vásárolni a helyi kórháznak, hanem a befolyt összegből egy teljes épületszárnyat, egy komplett onkológiai osztályt építtettek.

Fotó: Zsigmond László és Semsei Eszter

A történetükből hollywoodi film és világszerte játszott színdarab készült. Ezt a színdarabot mutatta be a Magyar Színház 2017. októberében.

A Hevesi Sándor téri teátrum színpadán neves színésznők: Igó Éva, Hegyi Barbara, Tóth Enikő, Udvarias Anna, Bede Fazekas Anna, Benkő Nóra és Soltész Bözse játsszák a köztiszteletben álló angol asszonyokat. Az előadás rendezőjével, Tallós Ritával anno a bemutató előtt beszélgettem.

– Ez egy feminista színdarab, és mint ilyen, napjainkban különösen aktuális – magyarázta Rita. –. Ma, Magyarországon, egy nőnek kötelező feministának lennie, a szó legszebb és legnemesebb értelmében. Ez a darab arról szól, hogy különböző érdeklődésű, hátterű és eltérő világnézetű nők, egymásba kapaszkodva, micsoda erőket tudnak megmozgatni. Különösen igaz ez azokra a nőkre, akik túl az ötvenen, hatvanon is kellően elszántak, energikusak, kreatívak, és nem utolsósorban még mindig vonzóak. Ez utóbbi csak menet közben derül ki számukra, ezek a kisvárosi asszonyok ugyanis már jó ideje feladták a saját életüket a családjukért, úgy gondolják, hogy öregek, és hogy a konvenciók szerint már nem számítanak nőnek. Ez persze nem igaz, sőt! Ráébrednek a saját erejükre, és újra felfedezik a saját nőiségüket. A Naptárlányok több szép, elgondolkodtató üzenettel bír, közben meg egy vígjáték, tele humorral, életigenléssel és szeretettel.

Ám a történet nem áll meg itt. Az előadáshoz ugyanis egy valódi naptár is készült, amelyhez a darab színésznői álltak modellt, a fotókat Semsei Eszter készítette. A különleges kalendárium az előadások alatt a színház előcsarnokában működő Emléktárgyboltban megvásárolható, a naptár bevételét pedig felajánlották a Semmelweis Egyetem Onkológiai Központjának.

– Amikor felvetődött a naptár készítése, a többiekhez hasonlóan remek ötletnek tartottam – mesélte tavaly októberben Tóth Enikő, aki Ruth szerepében remekel az előadásban. – Természetesen megnéztem az eredetit, és lenyűgözőnek, nagyon szerethetőnek és bájosnak találtam. Megható volt az a bátorság, amivel ezek a kisvárosi nők a kamera elé álltak. Az elszántságuk mindannyiunkat kellőképpen inspirált. Az, hogy női fotóssal és stábbal dolgoztunk, nagyban megkönnyítette a helyzetet, mert így teljes bizalommal tudtunk a feladatra koncentrálni.  Remélem, hogy mi is nagyon sok pénzt összegyűjtünk a naptárunkkal! – tette hozzá mosolyogva a színésznő, aki akkor még nem sejthette, hogy egy és egy negyedév alatt, pontosabban a 2018-as év utolsó Naptárlányok előadásáig 721.000.- forint gyűlik majd össze a jótékony célra készített naptár bevételéből. A figyelemre méltó összeget az idei utolsó Naptárlányok előadás előtt, december 29-én este 7 órakor adta át a társulat és Zalán János igazgató Prof. Dr. Dank Magdolnának a Semmelweis Egyetem Onkológiai Központ vezetőjének.

Fotó: Juhász Éva, Zsigmond László és Semsei Eszter

A Naptárlányok egyik meghatározó karakterét, Chris-t alakító Hegyi Barbarát annak idején a próbaidőszak finisében kérdeztem arról: számára leginkább miről szól ez az előadás?

– A szolidaritásról, a női összefogás és összetartás erejéről, a barátságról, és nem utolsósorban az életigenlésről – válaszolta a színésznő. – Ezek az asszonyok kitalálnak valamit azért, hogy egy fontos ügy mellé álljanak, és hogy az ötletükkel másokon segítsenek.

– Ez a történet rávilágít arra, mennyire erős és milyen nagy dolgokra képes egy pici közösség, bárhol a világban – fűzte tovább kolléganője gondolatait Tóth Enikő. – A női energiák összeadódását mi is éreztük a próbákon.  Hamar összekovácsolódott a társaság, és nagy lelkesedéssel vetettük bele magunkat a munkába. A Naptárlányok legfontosabb üzenete, hogy a nagy csoda a sok kicsiből születik. Ehhez képest sokszor kishitűek vagyunk, és azt gondoljuk: „Én semmit nem tudok tenni!” De igenis, tudunk segíteni, csak hinni kell magunkban és abban, amiért, vagy akiért tenni akarunk!  Lehet és kell is bízni az emberekben, mert a nagy többségük jólelkű, együttérző és segítőkész.

Kiemelt kép: Semsei Eszter

The post Több százezer forintos adománnyal segítettek a Naptárlányok appeared first on Alkotónők Webmagazin.

 Alig ért véget a Játékszín sikerdarabjának, a Menopauza című musicalnek a próbaidőszaka, rögtön utána átköltöztél a Rózsavölgyi Szalonba, ahol december 13-án mutattátok be az Amazonok – Három év múlva című előadást. Milyen lett a folytatás?

Aki látta az első részt, az tudja, hogy milyen hangulatú színdarabra számíthat. Az új történetben három év telt el a párizsi „mongúzok” -, ahogyan mi hárman, csajok saját magunkat hívjuk –  életében. Az amazonok csapata nem változott: Annie-t ezúttal is Györgyi Anna játssza, Micky-t Auksz Éva, és pedig Martine-t alakítom. A fiúk, Guillaume (Ozsgyáni Mihály) és Loïc (Héricz Patrik) is megvannak, miközben új szereplőként csatlakozott hozzánk Sztarenki Pál, Pablo szerepében. Nagyon élveztük a próbafolyamatot, annál is inkább, mert a folytatás sem kevésbé vicces, mint az első rész volt, mi több, időnként kellően megindító. Amolyan modern kori Három nővér ez a színmű, csak több benne a vígjátéki helyzet, mint a Csehov-drámában. Egy szellemes, ugyanakkor elgondolkodtató vígjáték, amelynek vannak mélységei, drámai pillanatai, emiatt is megérinti a nézőt. Egy nagyon szép történetnek a szép folytatása… (mosolyog).

Amazonok – Három év múlva (Fotó: Gordon Eszter)

A premier után már várt rád a következő nagyon is kedvedre való feladat.

Valóban, pihenésről szó sem lehetett, mert fel kellett újítanunk az Ofra Haza – A Kelet Madonnája című előadást, amit 2018 májusában, a Zsidó Művészeti Napok (ZsiMü) keretén belül mutattunk be egyetlenegy alkalommal. Hozzáteszem, a mostani próbáknál az azért némi könnyebbséget jelentett, hogy az előadás háromnegyedét a zene teszi ki, és a bemutató óta nagyon sok helyen, sokszor eljátszottuk már ezeket a dalokat. Ha nem is ebben a sorrendben és ha nem is mindegyiket, de szinte mindegyik koncertbe belecsempészünk egy-egy ismertebb szerzeményt a meglehetősen sokszínű Ofra-repertoárból, aminek mindig nagy sikere van. Sőt, felléptem olyan jazz fesztiválon, ahol a szervező kifejezetten koncert formájában kérte ezt a programot.

Ofra Haza a nyolcvanas-kilencvenes években lett Izrael legnagyobb nemzetközi sztárja-énekese. Ti ketten, hogyan találtatok egymásra?

Egy nagyon kedves barátom vetette fel az ötletet, és mivel Ofra Haza azon kevés izraeli énekesek egyike, akik sikeres nemzetközi karriert futottak be, rögtön megtetszett ez az elképzelés, és nagy örömömre Vadas Vera, a ZsiMü fesztiváligazgatója is boldogan fogadta.

Magyarországon mennyire ismerik a fiatalon meghalt világhírű izraeli énekesnő dalait?

Alig-alig, leszámítva, mondjuk, az én generációmból azokat a lelkes zenerajongókat, akik annak idején gyakran nézték az MTV zenecsatornát, ahol találkozhattak Ofra néhány videóklipjével.  Egyébkénte az, hogy valójában mekkora az ő életműve, számomra is csak akkor derült ki, amikor elkezdtem beleásni magam a munkásságába.

Fotó: Szabó L. Dániel

Hogy készültél fel erre a nem mindennapi produkcióra?

Felvettük a kapcsolatot Ofra testvérével, aki készségesen segített mindenben. Sokat beszélgettünk, átnézettük vele a szövegkönyvet, hogy minden információ pontosan szerepeljen benne, mert nagyon kevés anyagot találtunk az énekesnőről. Ezen kívül héberből fordíttattam különböző szövegeket és cikkeket, és ez az egész nagyjából egy fél éves munka volt, merthogy még dalszövegeket is írtam… Ugyanis ezen az esten nemcsak héberül, arabul és angolul énekelek, hanem magyarul is adok elő dalokat, és azokat saját dalszöveggel. Illetve magának a darabnak a szövegkönyvét is én írtam, ebben Zöldi Gergely volt a segítségemre, aki profi dramaturgként rengeteg hasznos, jó tanáccsal ellátott. Az előadás másik szereplője Klem Viktor, aki egyben a produkció rendezője is.

Milyen stílusú/műfajú dalokat hallhatunk az este folyamán?

Van benne népzene, világzene, amerikai sláger, jazz, pop sláger, klasszikus tradicionális zsidó ima… És van nagy ívű himnikus héber dal is, amit a zsidó kultúrát ismerők és kedvelők abszolút preferálnak és nagyon szeretnek. Ezzel kapcsolatban a májusi bemutató után egy megható élményben volt részem: van egy nagyon aranyos idősebb zsidó barátnőm, aki az első sorban ülve hallgatta a tavaszi koncertet, és a műsor után azt mondta: ha előre tudja, hogy ilyen himnikus dalok is szerepelnek a repertoárban, akkor nem az első sorba vásárol jegyet, mert így gyakorlatilag végigsírta az egész programot. Utólag tudtam meg, hogy számára különösen kedves dalok is elhangzottak a műsorban, olyanok, amik őt emlékeztették bizonyos tragikus pillanatokra a gyerekkorából.

Szavaidból ítélve igazán kivételes estére számíthatnak az érdeklődők.

Ezért is voltam hihetetlenül boldog, amikor Lőrinczy György, a Budapesti Operettszínház főigazgatója felajánlotta a lehetőséget, hogy decemberben négyszer is előadhatjuk a Kálmán Imre Teátrumban. Alig várom! A Kelet Madonnája- produkcióban az öttagú zenekarommal lépek fel, mert úgy éreztem, hogy ebben a felállásban tudjuk méltó módon és a lehető leghitelesebben megszólaltatni Ofra legnagyobb slágereit, amelyeken keresztül bepillanthatunk ennek a különleges sorsú énekesnőnek az életébe. Az előadásban azt próbáltuk megmutatni, hogy egy mélyszegénységből érkező lányból hogyan lesz egy rendkívül művelt, tájékozott, több nyelven beszélő világsztár, aki az élete utolsó pillanatáig nagyszerű ember maradt.

Már harmadik éve vezeted a nagy sikerű Jazzrajongók című beszélgetéssorozatodat a Művészetek Palotájában. Ez a lehetőség, hogyan jött?

Volt egy önálló nagykoncertem a MÜPA-ban, aminek kapcsán komoly szakmai barátságokat kötöttem, az ott dolgozók már régóta gondolkodtak egy olyan típusú programban, ahol a beszélgetés mellett/közben zenélünk is, ahol egy picit a jazz körül mozog az egész történet, és ahol olyan művészeket, közéleti személyiségeket látunk vendégül, akik egy bizonyos színvonalat képviselnek abban, amivel foglalkoznak. Mondanom sem kell, hogy amikor felmerült a nevem a sorozat kapcsán, boldogan vállaltam a megtisztelő felkérést. Ez a lehetőség is egy nagy ajándék a számomra. Kezdve azzal, hogy minden hónapban fel kell készülnöm a leendő vendégemből, ami kifejezetten élvezek. Másrészt minden alkalommal nagyon sokat tanulok magamról, a másikról, és nem utolsósorban azokról a dalokról, amiket a beszélgetőtársam választ. A közönség kimondottan szereti ezt a programot, én is imádom, és ha most visszagondolok arra, hogy az elmúlt évadokban kik fogadták el a meghívásomat, akkor tényleg megkönnyezem a névsort. December 20-án egykori főiskolai osztályfőnököm, Szinetár Miklós volt a vendégem.Ha azt mondom, mozgalmasan telik a decembered, finoman fogalmaztam.

Ez a mostani időszak tényleg rettenetesen húzós, de közben meg mindegyik feladatom olyan, amire igazából nem tudtam és nem is akartam nemet mondani. Például, amikor felhív a Budapest Jazz Orchestra azzal a felkéréssel, hogy koncertezzek velük, az egy olyan zenei élmény nekem, amiről nem szeretnék és ha rajtam múlik, nem is fogok lemaradni. Nálam egy ilyen lehetőség prioritást élvez, ahogy a saját zenekarommal való fellépés is. Tehát ezek a munkák, még ha adott esetben rendkívül fárasztóak is, és még ha időnként zombivá is tesznek, borzasztóan feltöltenek.

Nemrég egy újságcikkben így fogalmaztál: „Életem nagy ajándéka, hogy a színészetet és az éneklést együtt csinálhatom.”

Valóban, emiatt is borzzasztó szerencsésnek érzem magam. Másrészt most érzem azt, hogy beérett az elmúlt harminc év munkájának a gyümölcse… Merthogy egyik este a MÜPA-ban beszélgetek, a másikon a Budapesti Operettszínházban lépek fel, a harmadikon a Játékszínben van előadásom, a negyediken a Rózsavölgyi Szalonban játszom, az ötödiken pedig a MOMKultban koncertezem… Ahogy mondani szoktam, az én luxusom az, hogy olyan munkákkal keresem meg a pénzemet, amiknek minden pillanatát tudom vállalni és élvezni is, és szerintem ez ma Magyarországon a lehető legnagyobb luxus. Úgyhogy egy szavam nincs… Nemrég Hernádi Jucival épp erről beszélgettünk: neki is azt fejtegettem, hogy tényleg egy szavam sem lehet, mert az idei évem igazán csodálatosan alakult. Erre Juci, aki ugyebár egy spirituális beállítottságú „lány”, megkérdezte, hogy mikor születtem, én pedig már mondtam is a dátumot: november 29-én, tehát a horoszkópom szerint Nyilas vagyok. Mire ő derűsen közölte: akkor a következő évem is ilyen sikeres és szerencsés lesz. Úgyhogy, ha mégsem lesz ilyen, akkor azt viszont Jucin fogom számon kérni.

Kiemelt kép: Gordon Eszter

The post „Beérett az elmúlt harminc év munkájának a gyümölcse” appeared first on Alkotónők Webmagazin.

Egy ideje már nem csak színésznőként tartanak számon. Amikor a legutóbbi találkozásunkkor mosolyogva újságoltad, hogy „Újabban rendezek is, így hozta az élet.”, rögtön arra gondoltam, lám, ezúttal sem esett messze az alma a fájától, hiszen édesanyád színházi rendező volt.

Nyilván egy ilyen szülői háttér sok szempontból meghatározó lehet, ezzel együtt nem állt szándékomban anyukám nyomdokaiba lépni. Véletlenül kezdtem el rendezni.

Szerintem nincsenek véletlenek.

Valószínűleg tényleg nincsenek (mosolyog)… Amíg anyukám élt, gyakran mondogatta, hogy rendeznem kellene, ugyanis sokszor mentünk együtt színházba és olyankor sosem rejtettem véka alá a véleményemet. Hovatovább mindig kielemeztem a látottakat: mitől jó vagy nem jó az adott jelenet? Mi hiányzott az előadásból? Mi lendíthetett volna még a színészi játékon? Ezek alapján anyukám úgy gondolta, hogy van érzékem a színházcsináláshoz. Ő rendre győzködött, én pedig kitartóan ellenálltam. És milyen a sors! Pont, amikor ő meghalt, akkor kezdtem rendezni. Így édesanyám már nem élhette meg azt a különleges pillanatot, de mégis olyan, mintha átadta volna nekem a stafétát.

Végül hogyhogy beadtad a derekad?

2013 nyarán Szitás Barbara kolléganőm felvetette, hogy rendezzem meg Thuróczy Katalin: Valaha Saint-Michelben című kétszemélyes darabját, vele és Végh Petivel. Természetesen először nemet mondtam az ötletére, egyrészt mert nem éreztem különösebb késztetést arra, hogy rendezőként debütáljak, másrészt az abszurdot, mint műfajt nézőként nem szeretem, ez is visszatartott. Barbara viszont hajthatatlan volt, és addig nem tágított, míg azt nem mondtam, jó, legyen. Csak hogy végre békén hagyjon…Közben meg úgy voltam vele, legalább kipróbálom magam a színpadon innen, és akkor számomra is kiderül, hogy nekem való-e a rendezés, vagy sem.

Ezek szerint neked valónak találtad?

Borzasztóan élveztem a próbafolyamatot! Jól ment a közös munka a kollégákkal. Végh Petivel, akit egyébként is zseniális színésznek tartok, nagyon egy hullámhosszon voltunk, félszavakból értettük egymást. Ráadásul arra is rájöttem, hogy abszurdot rendezni mégis csak jó feladat, mert abba bármi belefér. Az előadás igazán jól sikerült, és a bemutató után Peti biztatóan azt mondta: – Andriska, te rendezzél! És aztán ezt még jó párszor elismételte, ami nekem nagyon fontos volt: jólesett és sokat jelentett, talán bátorságot is adott, hogy merjem folytatni ezt az irányt, hiszen egy hasonlóan gondolkodó, velem sok szempontból rokon lelkű kolléga bátorított. Így kezdődött…

Az Andriskát magyarázzuk meg a kedves olvasónak, nehogy bárki azt higgye, hogy elírtuk a nevet.

Ez a becenevem! Anyukám ugyanis azt tartotta, hogy a világ legszebb neve az Andris, és határozottan kijelentette, ha fia születik, ha lánya, a gyerek mindenképpen Andris lesz. Ez így is történt. Ezért keresztelt Andreára, mert ez az András név női változata, és valóban, a születésemtől fogva Andriskának nevezett. Ez a név úgy rajtam ragadt, hogy idővel a környezetemben mindenki így hívott: az egész színházi szakma, az összes barátom, a pasijaim, még a férjem is így szólított.

KATT!

Visszatérve a szakmai fordulóponthoz: 2013 decembere óta a rendezés is fontos része a szakmai életednek.

Az említett kétszemélyest látta Topolcsányi Laura is, a Turay Ida Színház házi szerzője, aki ezután ajánlott az igazgatónak, Darvasi Ilonának. A Turay-ban azóta is folyamatosan számítanak rám, színészként és rendezőként egyaránt.

Ahogy az egyre dinamikusabban fejlődő Spirit Színházban is, ahol április végén mutattátok be a legújabb rendezésed. Hogy vezetett az utad a Spiritbe?

A színház 2015-ben tűzte műsorára W. Somerset Maugham: Csodálatos vagy, Júlia! című darabját. A mű színpadi változatát Verebes István készítette a Színház című regény alapján, megjegyzem, az az egyik legkedvesebb könyvem… A főszerepet Détár Enikő kapta, Enci pedig engem kért rendezőnek. Így kerültem a Spiritbe, majd az első ottani munkám után különféle okok miatt két év kihagyás következett. Mígnem 2017 tavaszán Perjés János, a színház igazgatója megkeresett azzal, hogy rendezzem meg a Jövőre veled, ugyanitt 2-t Gubík Ágival és vele a két főszerepben. Én pedig boldogan mondtam igent a felkérésre. Tavaly ennek a premierjével indította a színház az első Spirit Nyári Játékokat. Az előadás azóta is műsoron van, és mindannyiunk örömére nagy sikerrel fut. A színészek lubickolnak benne, és a visszajelzések alapján a közönség is nagyon szereti.

Legutóbb egy chilei író, Egon Wolff drámáját állítottad színpadra. A bemutatóján nem tudtam részt venni, így a második előadást néztem meg, és meg kell mondjam, a Papírvirágok még másnap is „bennem volt”, elgondolkodtatott, valahogy nem eresztett a történet.

Örülök, hogy tetszett, és úgy tűnik, hogy sokan „rákattantak”. A premier utáni napon többen „rám írtak”, hogy a szokásosnál mélyebb nyomott hagyott bennük, nem tudták rögtön elengedni.

A magyar színházakban korábban nem sok színpadi feldolgozás született ebből az 1970-es években Latin-Amerikában nagy népszerűségnek örvendő drámából.

Ezért is örültem a lehetőségnek. A darabot egyébként a női főszerepet játszó Perjési Hilda ajánlotta Perjés János figyelmébe. Bencét pedig én hoztam, miután János felkért rendezőnek.

Aki nem tudná, Szalay Bencéről beszélünk, aki negyedéves hallgató a Színház- és Filmművészeti Egyetem színész szakán, Börcsök Enikő és Zsótér Sándor osztályában. A közönség a moziból ismerheti a fiatal színészt: ő játszotta A Viszkis címszerepét. Ti ketten most először dolgoztatok együtt. Hogy ment a közös munka?

Jó volt, könnyű volt együtt dolgozni, mert Bence egy nagyon gátlástalan – a szónak a jó értelmében -, és nagyon instrukció-érzékeny fiatalember, meg amúgy is egy roppant szerethető lény.

Ahogy a színház ajánlója írja, „A történetben két kibékíthetetlenül ellentétes világ találkozik: egy magányos, emlékeinek élő asszony lakásába enged egy csavargót, aki fokozatosan saját képére formálja a csendes polgári otthont, és annak lakóját is.” Számodra leginkább miről szól ez a színdarab?

Szól társadalmi különbségekről, vágyakról, túlélésről, szánalomról, de mindenekelőtt a rettenetes, már-már elviselhetetlen magányról. A történet szerint a nő, Eva életébe belép egy jóval fiatalabb, társadalmi rangban alatta lévő férfi, aki mégis azt csinál az asszonnyal, amit akar. Ő pedig hagyja, hogy az idegen a saját képére formálja őt, mert annyira magányos, hogy szinte bármibe belemegy, csak hogy ne legyen egyedül. A fiatal csavargó, Sneci egy meglehetősen ellentmondásos személyiség, akinek a jelleme fokozatosan bontakozik ki, így eleinte nem sejtjük, hogy egy teljesen kiszámíthatatlan, ugyanakkor rendkívül ügyesen manipuláló figurával állunk szemben. Aki nyilván sokkal erősebb személyiség, mint az asszony, ezért is tudja jobban irányítani a másik embert, maximálisan kihasználva a nő mérhetetlen szeretetéhségét, és a fojtó magányosság(á)ból való kétségbeesett kitörni akarását. Elgondolkodtató, komoly mű a Papírvirágok, közben pedig egy pszichothriller, úgyhogy a műfaj sajátosságainak megfelelően feszült pillanatokból és váratlan helyzetekből is akad bőven mindkét felvonásban. Miközben a néző kíváncsian várja: vajon miként fog végződni a történet?

Június második felében újabb Spirites bemutatód lesz, a változatosság kedvéért most ismét színészként gyűröd a próbafolyamatot, ebben az évadban már másodszor.

Január végen mutattuk be Dürrenmatt szatirikus komédiáját: A fizikusok-ban egy remek feladatot kaptam, Dr. Mathilde von Zahnd ideggyógyászt játszom, és imádom a szerepemet, meg az egész előadást! (mosolyog) Most pedig már a Szilánkok című drámát próbálom, ami megint csak egy izgalmas munka. Egyrészt egy világpremierről van szó, tehát Enrico Luttmann darabját a világon először a Spirit Színház mutatja be, ami már önmagában említést érdemel. A június 18-ai premiert pedig már a Spirit Nyári Játékok keretében tartjuk. A Szilánkok egy nagyon szép, igazán megható történet a másságról, a szülői elfogadásról, illetve elutasításról, az előítéletekről. A darabot Rozgonyi Ádám állítja színpadra. Ami a továbbiakat illeti, a jövő évadban két rendezés már biztosan vár rám a Spiritben.

Eddig csak érintőlegesen beszéltünk a Turay Ida Színházról, ahol szintén több rendezésed fut, és ahol jelenleg öt előadásban játszol.

A Turayban rendezem jövőre a Balkán Kobrát, amit nagyon várok, emellett megtalált egy új kihívás: felkértek, hogy írjam meg másodmagammal a színház jelenleg legsikeresebb darabja, A férfiak a fejükre estek! folytatását. Igazából nem először csinálok ilyet: régebben írtam forgatókönyveket, színdarabot is, persze, csak a fióknak, de akkor is jólesik ez a fajta alkotói tevékenység. Mindenesetre, ha elkészül a „Férfiak….” folytatása, a darab színpadra állítása is rám vár, plusz játszom is majd az előadásban, úgyhogy mozgalmas és igen színes szezon elé nézek.

A színészet vagy a rendezés áll közelebb a szívedhez?

A színészet, ez nem kérdés.

Ehhez képest elég sokat rendezel.

Sokat, és időnként azt gondolom, hogy talán már túlságosan is sokat (nevet). Egyébként én abszolút „színészből” rendezek, emiatt is szeretnek velem dolgozni a kollégák, mert soha nem erőltetem rájuk az akaratomat. Ha azt látom, hogy valami, ami kérek a színésztől, nem esik jól az illetőnek, vagy nem áll jól neki, akkor nem ragaszkodom görcsösen az elképzelésemhez, hanem simán azt mondom: felejtsük el az adott ötletet, és csináljuk máshogy. Merthogy magamból indulok ki, és én mindig azt vallom: amit nem tudunk, azt nem kell megmutatni, azt mutassuk meg, amit tudunk! Van rendező, aki csak a saját rögeszméjét akarja a színpadon látni, nekem meg nincsenek rögeszméim, mert nem tartom magam rendezőnek. Egy színész vagyok, aki rendezéssel is foglalkozik. A sors úgy hozta, hogy mégiscsak édesanyám nyomdokaiba léptem, és így lett teljes a szakmai életem.

ITT!

The post Sztárek Andrea: „Színész vagyok, aki rendezéssel is foglalkozik” appeared first on Alkotónők Webmagazin.

 Az aukció megálmodói, Börcsök Enikő színművésznő és párja, Tóth József festőművész évek óta önkéntesként segítik a Transzplantációs Alapítvány munkáját. 2016-ban művész barátaik önként felajánlott festményeit, szobrait és fotóit gyűjtötték egybe, hogy jótékonysági aukción értékesítsék a  műtárgyakat, a befolyt pénzből pedig közel száz szervátültetett gyermek élményterápiás, rehabilitációs balatoni táborozását támogatták.

Börcsök_Enikő és Scheffer Ferenc – Fotó: Horváth Krisztina

– Egy közös barátunk ajánlotta a figyelmembe Tóth József festőművészt és a műalkotásait, és miután magam is meggyőződtem róla, hogy Józsi valóban izgalmas, különleges képeket készít, 2016 tavaszán az ő kiállításával avattuk fel a pár hónappal korábban kibővült galériánk új kiállítási helyszínét – magyarázza Scheffer Ferenc, az SCH Galéria tulajdonosa, miközben körbevezet a hangulatos „pincehelyiségben”. – Így kezdődött az ismeretségünk, és azóta is nagyon jó a kapcsolatom Józsival és a párjával, Börcsök Enikővel is, akit azelőtt csak a színházból ismertünk. Általuk jutottunk el a Transzplantációs Alapítványhoz, és tőlük szereztünk tudomást a szervátültetett gyerekek táborozását támogató aukcióról. Az első árverés után, amely még egy másik helyszínen zajlott, felajánlottam Szalamanov Zsuzsánk, az alapítvány elnökének, hogy a második aukciónak nagy örömmel adnék otthont a galériánkban. Ma pedig már a harmadikra készülünk, és ahogy a tavalyi évben, idén is térítésmentesen biztosítottuk a helyszínt a kiállításhoz és az árveréshez. Jó érzéssel tölt el, hogy hozzájárulhatunk egy ilyen nagyszerű,  példaértékű kezdeményezéshez, hiszen adni mindig öröm!

A 2016 és 2017 évi sikeres aukciók után újabb és újabb művészek – köztük az SCH Galéria négy-öt  művésze is – jelentkeztek felajánlásaikkal. Idén összesen 43 festmény, grafika, fotó kerül kalapács alá, hogy az aukción befolyt pénzből ismét a szervátültetett- és szervre váró gyermekek táborozását támogassák. Az aukción ismert kortárs művészek – többük Munkácsy Mihály díjas – alkotásaira lehet licitálni, így például a teljesség igénye nélkül: Albert László, Bernát András, Dévényi Mónika, efZámbó István, Gerlóczy Sári, Haász Ágnes, Sándor Edit, Tóth József, Ujj Zsuzsi, Verebics Ágnes és Kati, Wahorn András, Neogrády Antal.

A kikiáltásra kerülő műtárgyak megtekinthetők az SCH Galériában, illetve az interneten: https://axioart.com/aukcio/iii-jotekonysagi-kortars-muveszeti-aukcio-a-transzplantacio

Az árverés levezetését Oltai Kata művészettörténész (Feri Galéria) térítésmentesen vállalta.

A március 24-i jótékonysági kortárs művészeti aukciót bemutató sajtótájékoztatón részt vett Paál Péter is, aki egy évvel ezelőtt még oxigénpalackkal együtt érkezett az akkori árverésre: az édesanyját kísérte el, aki tavaly több festmény megvásárlásával támogatta a transzplantált gyerekek egyhetes balatoni élményterápiáját.

Paál Péter

– 1992 őszén, öthónapos koromban diagnosztizálták nálam a cisztás fibrózis nevű betegséget, de egészen 2015-ig a gyógyszeres kezelés mellett szinte tünetmentesen éltem – kezdi a történetét Péter. – 2015 novemberében azonban az állapotom nagyon leromlott, akkor kerültem először kórházba, és már az ottani gyógykezelésem során szóba jött a tüdőátültetés lehetősége…

Végül nem kevés megpróbáltatás után Péter 2017 áprilisában kerülhetett fel a várólistára, majd június 6-án jött a riasztás, miszerint találtak egy neki való tüdőt…

– A hat és fél órás műtét jól sikerült, és a beavatkozás után mintha újjászülettem volna – meséli. – Azelőtt 24 órás oxigénpalackra volt szükségem ahhoz, hogy lélegezni tudjak, ehhez képest az új tüdővel rögtön szabadon tudtam levegőt venni, ami leírhatatlan érzés volt. Pár nappal később ugyan komplikációk léptek fel, amik miatt újabb operációkon estem át: hat nap alatt háromszor műtöttek, de azóta, lekopogom, jól vagyok. Olyannyira, hogy szeptembertől visszaülök az iskolapadba, ugyanis megkezdem a felsőfokú tanulmányaimat, és emellett besegítek a családi vállalkozásunkba. Rendszeresen járok kontrollra, de egyébként szervátültetettként teljes életet élek.

A teljes egészében adományokból fenntartott, 27 éve működő Transzplantációs Alapítvány a Megújított Életekért egyik legfontosabb programja az egyhetes „Mi is nyaralunk” elnevezésű tábor.

– A 2004 óta minden évben megrendezett táborban rekreációs programokkal segítjük a szervátültetésen átesett gyerekek közösségi életbe való sikeres visszatérését: csoportos beszélgetésekkel, sok sporttal, kalandparkkal, motorozással, együttes játékkal. Fontosnak tartjuk, hogy az érintett családok mielőbb felismerjék, hogy gyermekeik a súlyos és gyakran hosszú évekig tartó betegség után, a sikeres szervátültetésnek köszönhetően újra teljes értékű életet élhetnek – hangsúlyozza Szalamanov Zsuzsa, aki maga is 24 éve él vesetranszplantáltként.

Gyermekeinkről még többet ITT!

Az aukció egyik ötletgazdája, Börcsök Enikő 15 évvel ezelőtt esett túl a második veseátültetésén. A Vígszínház művésznője az alapítvány kurátoraként rendszeresen részt vesz a Transzplantációs Alapítvány rendezvényein, nyaranta pedig önkéntesként segíti a szervátültetett, illetve a transzplantációra váró gyerekek és családjuk számára szervezett egyhetes balatoni tábort. Ahová minden alkalommal a párjával együtt érkezik, merthogy Józsi immár hét éve minden nyáron vele tart a táborba. Mi több, reggeltől estig talpon van: festeni tanítja a gyerekeket, a srácok pedig szemmel láthatóan boldogan alkotnak együtt „mesterrel”. 

– Az, hogy a szervre váró és/vagy a szervátültetésen már átesett gyerekek együtt lehetnek a sorstársaikkal, sokat segít nekik abban, hogy könnyebben feldolgozzák a velük történteket – mondja Enikő. – A közös vakációzás erőt ad a szülőknek is, és minket, önkénteseket is kellőképpen feltölt. Bár rendkívül küzdelmes sorsok tárulnak fel előttem, mindig van, ami reményt ad, ami biztatja az embert: szerencsére egyre több pozitív példa akad, mert nagyon sokan meggyógyulnak a transzplantációnak köszönhetően.

ITT!

The post Jótékonysági árverés a szervátültetett gyermekekért appeared first on Alkotónők Webmagazin.