Mikor kezdtél el művészettel foglalkozni?

Mielőtt erre a kérdésre válaszolnék, szeretném megköszönni ezt a megtisztelő felkérést az interjúra! Tudatosan kettőezer-tizenötben kezdtem el foglalkozni az alkotással. Ám, ha belegondolok, akkor sokkal előbb. Amióta felnőtt vagyok mindig volt valami, amivel lekötöttem magam. Első gyermekem születése előtt pici ruhákat varrtam neki, majd magamnak és a barátnőimnek. Következő időszakban gipsz-képeket készítettem szalvétatechnikával de sokszor előfordult, hogy a feladataim végeztével nekikezdtem süteményeket vagy kelt tésztákat sütni. Belekóstoltam a papírfonásba is. Néhány használati tárgy vagy ajándék készítésében azonban a fonás ki is merült. Persze ezeket nem kifejezetten művészi szinten kell érteni, egyszerűen szükségem volt valami kreatív elfoglaltságra. Valahogy mindig sajnáltam az időt „elfecsérelni”. A festés és azon belül az olajjal való festés egyértelmű volt. Édesapám, Havasi Zoltán szobafestő és címfestő volt. Amikor csak lehetett, ott voltam gyerekként mellette a műhelyben. Mivel a cégek tábláit olaj alapú festékekkel festette, kislányként szívtam magamba a festékek illatát és a mai napig, amikor belépek a műhelybe nagyot szippantok a levegőbe. Benne van ebben az illatban a gyermekkorom és apukám emléke is. Apa halála után rám maradtak a festékek és az ecsetek. Nagy elvárásokkal kezdtem bele a festésbe, melyek kezdetben azért, – hogy is mondjam – nagyon kezdetleges, gyerekes képek voltak. Két éven át festegettem több-kevesebb sikerrel. Majd megszületett a második fiam, így idő hiányában fel kellett hagynom a rendszeres festészettel és csak néha ajándékba festetem egy-egy képet.

Miért kezdtél el művészettel foglalkozni?

A magam örömére kezdtem el kettőezer-tizennégyben rajzolni. Számomra hobbi volt. A rajzolás olyan szinten kikapcsolt, hogy teljesen megfeledkeztem minden gondról. Az egyetlen olyan elfoglaltság lett, ami kiürítette a gondolataimat és csak a rajzolásra figyeltem. Így egyre többet és egyre élethűbb képeket rajzoltam. Mindezt grafittal. Soha nem gondoltam az alkotásra, mint művészetre, egyszerűen élveztem, hogy – ha nem is profi szinten – de tudok rajzolni. Azt kell mondanom, hogy igazi terápia volt az alkotás számomra és mind a mai napig lelkileg feltölt.

Miért választottad a festészetet azon belül is az olaj festészetet?

A rajzolás mellett elővettem újra a festékeket és éreztem, hogy valamit kezdenem kellene ezzel a bennem lévő dologgal. Apukám kézügyességéből valami kevés nekem is jutott. Egyre többet festettem, és így a rajzolás háttérbe is szorult, habár a képeket azért többnyire megtervezem és előrajzolom. A festészet számomra olajjal az igazi. Hogy ez azért van így, mert azzal ismerkedtem meg először? Lehet. Próbáltam más festékekkel, technikával is de igazán az olajfestékkel vagyunk jóban. Meg aztán számomra a vászonra festett olajkép az igazi. Ettől függetlenül néha elkalandozok és gyakorlom az akril és az akvarell-festést is.

Mik a terveid művészként?

Nagyon kedves vagy Adri de nem tartom magam művésznek. Azt gondolom, hogy amatőr festő vagyok, aki örömét leli az alkotásban. Terveim? Bizony vannak! Tanulni és minél magasabb szinten elsajátítani a festés csínját-bínját. Minél többet alkotni és mellette megtalálni a saját stílusomat. Mindezek mellett nagy álmom, hogy egy saját kávézós-galériám legyen, ahová meghívhatom festőtársaimat, művészeket kiállítással egybekötött beszélgetős estekre. Lehet, hogy ez csak álom marad mert egyelőre a megvalósításához nagyon sok minden kellene, de ez számomra egy nagyon kedves álom!

A munkád miatt nagyon sokszor találkozol az emberek legmélyebb fájdalmával. Színeid, témáid mégis nagyon vidámak és üdítőek. Ez vajon az alapvetően nagyon vidám és szerethető személyiségedből fakad vagy egyfajta védekezés a mindennapjaidban tapasztalt fájdalom ellen?

Érdekes, hogy amiket kérdezel, nekem nem jutott eddig eszembe, hogy megfogalmazzam. Nyilván a vidám alaptermészetem, mellette az is bene van, hogy optimistán állok az élethez. Egyszerűen jól esik, ha segíthetek valakinek vagy örömet okozhatok. Nem kell nagy dolgokra gondolni, például bevásárlás alkalmával tele kosárral a pénztárnál a hátam mögött álló vásárlót, akinek két kifli volt a kezében, magam elé engedtem. Hitetlenkedve nézett rám és kérdezte, hogy ezt most komolyan mondom? Nekem jól esett és biztos neki is, mert csak mosolygott és nézett rám hitetlenkedve. Körülbelül kettő perccel tartott tovább a vásárlásom, de mosolyogva ültem az autóba mert örömet tudtam okozni egy idegennek. Képzeld! Azóta már láttam mástól is hasonlót. No de amikor egy-egy festmény gazdára talál, amit szeretek személyesen átadni, hiszen így látja az ember, hogy első pillantásra hogyan reagál a látványra. Az érzés szintén nagyon felemelő tud lenni. Természetesen az is hozzátartozik, hogy a munkakör melyben dolgozok sokszor megérint mélyebben, mint kellene. Az elmúlás fájdalmas lelki teher azoknak, akik itt maradnak és tovább kell élniük elvesztett szerettük nélkül. Az első napokban velünk találkoznak és nagyon fontos, hogy olyan segítséget tudjunk nyújtani, mellyel leveszünk minden olyan terhet a vállukról, amit módunkban áll elintézni. Igen! Komolynak kell lennem többnyire, ezért is nagyon élvezem, ha a szó jó értelmében lesüllyedhetek akár az ovisok szintjére is.

Érdekes volt látnom egyik alkotásodat egy urnán. Mit szóltál a felkéréshez, hogy érintett, hiszen ilyesmivel ritkán találkozik egy művész.

Azt, hogy óriási kihívás! Egy olyan képet festeni mely a Balatont ábrázolja, de az elmúlás is benne van. Boldoggá tett, hogy sikerült. Ennek is már négy éve. Nyilván adott volt a gyártó előtt festészetem ismerete és nem is volt igazi felkérés csak ötleteket kértek. Az ötletből lett egy tizennyolcszor-huszonnégy centiméteres ajándék festmény, melybe első látásra beleszerettek és hamarosan el is készült az első mintadarab.

Belülről tapasztaltad a korona vírus negatív hatásait a művészek életére. Téged milyen mélyen érintett?

A pandémia meghiúsított kiállításokat, összejöveteleket, de az alkotásban nem gátolt meg. Talán azok a művészek, akik szabadságra voltak kényszerítve, időt kaptak ajándékba az alkotáshoz. Sajnos az olajfestéshez is, ahogy egyéb más alkotóművészeti tevékenység alapanyagainak beszerzéséhez meg kell teremteni az anyagi fedezetet is. No ez azért nem volt egyszerű a vírus-helyzetben. Másrészt pedig adott volt a téma, sokan festettük meg a helyzet hozta fájdalmat, veszteséget vagy éppen az apró örömöket, ami mellett talán a vírushelyzet nélkül észrevétlenül elmentünk volna. Szerintem mindenki átértékelte az addigi életét és sokan változtak, változtattak is rajta. Én ez idő alatt dolgoztam, sütöttem-főztem és aludtam. Így visszagondolva nem volt ez egyszerű, de azért loptam időt a festésre is.

Mi a véleményed vajon képes lesz ebből talpra állni a művész világ, folytatódik, ami félbe maradt, vagy megújul?

Határozottan igen! Véleményem a kezdetektől fogva az, hogy az alkotáshoz elsősorban szívvel lélekkel és a művészet iránti odaadással, alázattal kell hozzáállni. Úgy gondolom ezek nélkül nem lehet értéket teremteni. Persze nem árt, ha az embernek van egy jó barátja-barátnője, aki noszogatja és őszinte véleménnyel van az készülő alkotásról. A család, a barátok többnyire elfogultak az általunk készített alkotással szemben. Mellette akad néhány őszintének mondott vélemény is, amiből meg inkább az irigység sejlik ki, de az évek alatt van annyi rálátása, illetve emberismerete az alkotónak, hogy tudja kinek a véleményét fogadja meg vagy gondolja át. A Művészeknek jelen helyzetben az a feladata, hogy egymást segítsék, támogassák és úgy látom nagyrészt ez így is van. Másrészt a művészetet oktató mestereket szinte rákényszerítette a bezártság, hogy online oktatásba fogjanak. A művészpalántáknak pedig alkalmat adott az idő és a lehetőség, hogy tanuljanak.

Honnan meríted ötleteket? Mi az, ami megihlet?

Többnyire fotóról festek. Talán tájképeket legkevésbé, ennek ellenére egyik kedvencem a balatongyöröki Szépkilátóról festett képem. Bizonyára azért, mert a hely kiemelt helyet foglal el a szívemben. A Balaton nyugati csücskében, közel a Kis-Balaton tájvédelmi területénél élek és ez a táj rengeteg témát ad. Nem csak a táj, hanem az itt megtalálható élőlények. Madarak, őzek, pillangók, gombák, rovarok. A megalkotott képeim referenciafotói egy pillanat alatt belopództak a gondolataimba. Általában első látásra eldől, hogy festmény lesz egy adott fotóból. Mint az a bizonyos első látásra szerelem érzés. Azt szoktam mondani, hogy ez a kép akarja, hogy vászonra vigyem. Azokhoz a képekhez nyúlok előszeretettel, melyeken a fények, tükröződések vannak jelen, ahogy pl. a szemekben is. A festmény ezek ábrázolásával kel igazán életre. Mindemellett fontos az is, hogy valamilyen, lehetőleg pozitív érzést keltsen a nézőben.

The post „Amatőr festő vagyok, aki örömét leli az alkotásban…” appeared first on Alkotónők Webmagazin.

Meséljen kicsit magáról! Hogyan jött az ötlet, hogy írni kezdjen?

Egy dunántúli kisvárosban, Tabon élek, és az Alkotónők Kulturális Egyesület vezetője vagyok. Egyesületünknek jelen pillanatban tizennyolc tagja van, és működtetjük az Alkotónők Klubot, az SK. Színkört, illetve az Alkotónők magazint. Az írás egészen kicsi korom óta része az életemnek. Idővel a bennem lévő történetek, melyekről sokáig én magam sem tudtam, egyszer csak feltörtek, és helyet követeltek maguknak az életemben.

Milyen érzés egy történet, egy színdarab papírra vetése?

Ha egy szóval kellene válaszolnom, azt mondanám: izgalmas. Nem mindig tudom, hogy mi is lesz a vége egy-egy történetnek, mert a karakterek néha önálló életre kelnek, és ők alakítják a sorsukat. Örömmel és izgalommal bújok egy-egy szereplő bőrébe, az ő szemével látni a világot, érezni, amit ő érez, szeretni, ahogyan ő szeret, nos, ez mindig megrázó – a szó jó értelmében megrázó – élmény; akár negatív, akár pozitív szereplőről van szó.

Ön szerint mi az, amit adni tud az embereknek az írásai által?

Mindig érdekeltek az emberi sorsok, hogy valaki miért dönt úgy, ahogy éppen dönt, mit kezd egy helyzettel, amibe az élet vagy a sors belekényszeríti. Az eddig megjelent hat könyvem mind emberi sorsokról szól. Az olvasók elmerülhetnek más emberek életében, sorsában, gondjaiban, miközben egy kis időre a sajátjukról megfeledkezhetnek. És talán meg is találják a saját problémáikra a megoldást a könyvben, hiszen lehet, hogy az egyik karakter olyan megoldást tud nyújtani, ami az olvasóknak eszébe sem jutott addig.

Mi inspirálja, vagy motiválja a mindennapi életben?

Maguk az emberek. Szívesen beszélgetek velük, hallgatom meg a gondjaikat. Figyelem őket, ki hogyan reagál, nézem őket az utcán, és közben próbálom kitalálni, milyen ember, mitől boldog vagy szomorú? Hova siet éppen, vagy miért csak andalog, miért mondta, amit mondott, és miért úgy mondta, ahogy mondta. Néha elég egy mondat, és nekem máris beindul a fantáziám.

Mi az, ami boldoggá teszi?

Emberként a családom és az életem, amit közösen a férjemmel, a gyerekeinkkel kialakítottunk magunknak. Íróként a siker. Igaz, hogy a „nagy áttörés” még várat magára, de a városban és a kistérségben már jól ismerik a könyveim és a színdarabjaim. Óriási sikere volt A zokni vagy A fületlen tetem című darabunknak, és most a legutolsónak, Az eltűnt férjeknek is. Minden darabunk teltházzal megy, volt rá példa, hogy egyiket egymás után két este is előadtuk. De egyesületünk szervez Alkotónők Hetét, ahol különböző alkotók – szobrász, festő, üvegműves, hímző stb – alkotásai kapnak helyet, illetve évente megrendezzük az Alkotónők Napját, ahol számos program, különböző előadók, workshopok és a helyi kézműves termékek várják az érdeklődőket.

Azt mondja a „nagy áttörés” még várat magára. Milyen lehetőségeik vannak a kiadóknál?

Nehéz erre válaszolni. Talán, ha az ember Budapesten él, és személyesen megy be egy-egy kiadóhoz, gyorsabban felismerik az új lehetőséget. Ha olyan könyvvel a kezében kopogtat valaki, ami vagy hiányzik a magyar piacról, vagy olyan remek, hogy a kiadók azonnal ráharapnak. Vidékről ez szinte megoldhatatlan. De nem adom fel.

Mik a további céljai, tervei a jövőre nézve?

Legutolsó könyvem, A kisvárosi anziksz – mely egy kisváros, és az abban élők mindennapjait mutatja be – az egyik nagy kiadónál van, e-könyv lesz belőle. De nagyon remélem, hogy hamarosan a boltok polcain is megtalálható lesz. Már készül az új regényem is, ami az Eltörölve címet kapta, és egy olyan hatvanéves nőről szól, aki egyik napról a másikra szó nélkül kilép az addigi életéből.

Hol lehet Önnel, a regényeivel, a színdarabjaival találkozni?

Az olvasók az alábbi linken mindent megtalálnak rólam, a könyveimről és a színdarabjaimról.

https://betuveteseim.webnode.hu/

Köszönöm a beszélgetést!

The post A nagy áttörés még várat magára… appeared first on Alkotónők Webmagazin.

Mikor kezdtél rajzolni?

Már gyermekkoromban is nagyon szerettem rajzolni! Az általános iskolai éveim alatt kisebb versenyeken helyezést is értem el, de sajnos az élet más irányba sodort így a rajzolás valahogy abbamaradt. 2017 májusában 37 évesen kezdtem újra. Beiratkoztam egy jobb agyféltekés rajztanfolyamra majd egy online kurzust is végeztem és azóta autodidakta módon fejlesztem magam, illetve nyári táborokon szoktam részt venni, ahol igyekszem ellesni néhány technikát.

Miért a rajzolást választottad ebben a festőkkel teli világban?

Az igazság az, hogy grafittal kezdtem, majd jött a pasztell, ami szerelem volt első látásra! Az akrilt egyetlen kép erejéig próbáltam, de a pasztell annyira erősen húzott vissza, hogy azóta sem vettem más eszközt a kezembe. Lehet, hogy majd később mást is fogok használni, de én mindig a saját belső hangomra hallgatok és amíg az azt súgja, hogy maradjak a pasztellnél, addig maradni is fogok, bárki bármit is tanácsol. Például sokáig csak fekete fehér pasztell képeket készítettem és csak hosszú idő elteltével váltottam a színesre. Szeretek mindent teljesen kiaknázni és csak miután már új kihívás kell, csak akkor váltani. Úgy érzem pasztell terén még nagyon sok kiaknázatlan terület van.

Főleg portrékat látunk tőled! Az emberi arc ábrázolása vonz a legjobban?

Igen! Az emberi arc sokszínűség rendkívül vonzó számomra! Amióta rajzolok, minden embert csodálatosnak látok. Kifejezetten szeretem a szemeket ábrázolni, melyeken keresztül úgy érzem a nézők modelljeim, illetve kicsit a saját lelkembe is beleláthatnak. A másik nagy kedvencem a portrén belül a haj ábrázolása, illetve mostanában a ruhák és a különleges ékszerek, kiegészítők megjelenítésére is nagy gondot fordítok. A gyermeki tekintet ábrázolása is a kedvenc témáim egyike. Kipróbáltam már más témákat is, például állatok, természet stb. Jelenleg az érzelmek megjelenítése a fő célom, olyan alkotások, ahol több ember vagy állat és ember kapcsolata van egy rajzon belül…

Leginkább fotó realista stílusban alkotsz, de néha látni tőled pin up stílusú képeket. Vonzanak a különlegesebb stílusok?

A fotó realisztikus ábrázolása törekszem leginkább. A pin up stílus, talán a szakmámból is adódóan, a feltűnő sminkek, frizurák és színek miatt vonz leginkább. Imádom pl az égő piros rúzst az ajkakon.

Mi a célod művészként?

Az elején mikor kezdtem volt egy nagy célom, hogy műveimet egyszer megmutathassam a közönségnek egy kiállítás keretein belül. Ez kb. másfél évvel azután h kezdtem megvalósult egy éven belül két helyszínen is. Nagykanizsán, ahol élek volt az első, majd pár hónap múlva Budapesten is. Jelenleg a célom nem más, mint folyamatosan fejleszteni magam, hogy eljussak a teljesen fotó realista ábrázolásig, megtalálni a saját, egyéni stílusom, az embereknek örömet okozni azzal, hogy meglátják a rajzaimban a mondanivalót! Az egyik jellemzője a munkáimnak az, hogy külön gondot fordítok arra, hogy a rajz hozzá illő idézettel vagy néha saját gondolattal kerüljön ki a közönség elé, így fokozva még a mondanivalót. Leginkább pozitív témákat szoktam megjeleníteni. A karantén időszak idején is próbáltam rajzaimmal inkább a jó dolgokra rávilágítani.

Mi a legnagyobb álmod művészként?

Nagy álmaim nincsen csak haladok az úton, amit már egy ideje érzek h nekem lett kijelölve. A legnagyobb Boldogság az számomra, ha másokat inspirálhatok, ha kérdésekkel fordulnak felém és segíteni tudok, illetve, ha aláírás nélkül is felismerik a rajzaimat. Megrendelésre nem igazán szeretek rajzolni, jobban esik, ha valaki már elkészült művet vásárol tőlem, bár mindig nagyon nehéz tőlük megválni.

A mindennapi életben mivel foglalkozol?

A hétköznapi életben is kreatív vonalon tevékenykedek. Csodaszép körmöket készítek kis üzletemben vendégeimnek, ami szintén nagy örömmel tölt el.

Milyen a mai világban vállalkozónak lenni?

Én már kb. 10 éve vagyok kisvállalkozó a szakmámban és egy percig sem bántam meg hogy váltani mertem anno a több műszakos gyári munkarendből. Előtte évekig dolgoztam három műszakban egy nagykanizsai cégnél, mint minőségellenőr. Talán emiatt is, mert van összehasonlítási alapom, tudom értékelni azt, ami most van. Magam osztom be az időmet, így bőven jut időm a rajzolásra és nincs főnököm sem, aki megköti a kezem. Úgy érzem a mai világban is teljesen jól lehet boldogulni Magyarországon is csak akarni, merni és mindenekelőtt hinni kell Önmagunkban.

Mesélj egy kicsit a szalonodról.

2008-tól vagyok vállalkozó! Van egy kis üzletem Nagykanizsa belvárosában az Xtreme Smiling műköröm szalon. Kezdetben csak mellékállásnak szerettem volna, de rövid időn belül olyan sok vendégem lett, hogy kb. két év alatt ott kellett hagynom a munkahelyem. Azóta már tudom ez életem egyik legjobb döntése volt. A rajzoláshoz hasonlóan itt is sok kreativitásra van szükség, így mindennap alkothatok, visszajáró Vendégeim pedig szinte már barátaimmá váltak az évek folyamán.

Hol láthatunk legközelebb?

Idén novemberben itt nálunk Nagykanizsán a Rozgonyi óvodában lesz egy önálló kiállításom, de a különböző rajzos csoportok oldalain mindig jelen vagyok, folyamatosan töltöm fel az új rajzaimat és a versenyeken is nagyon szívesen indulok.

Melinda rajzaival kapcsolatban személyes Facebook oldalán és a melcsi2000@gmail.com email címen tudtok érdeklődni. Illetve minden műve megtekinthető Instagram oldalán is: lindaart2000

The post Gál Melinda – A valóság igazi lenyomata appeared first on Alkotónők Webmagazin.

Ön Kőszegi születésű. Mesélne az itt töltött évekről és hogy miért költözött el Budapestre?

Háborús időben, 1945-ben születtem, szüleim a főváros ostroma elől menekültek Kőszegre. Az ottani lakásuk a harcokban elpusztult, évekbe telt, mire vissza tudtunk költözni. Az általános iskolát már Budapesten kezdtem el.

Villamos mérnökként dolgozott nyugdíjazásáig. Gyermekkori álma volt a villamos mérnöki szak?

Általános iskolásként kémia szakkörbe jártam, vegyész szerettem volna lenni. Gimnazistaként szerettem meg a villamosságot, még egy kis rádióadót is építettem, amin az osztálytársaimnak tudtam sugározni a magnóra vett zenéket.

Világítástechnikai szakemberként dolgozott. Mesélne a munkájáról?

A szakma szinte minden területén dolgoztam, voltam lámpatest gyárban konstruktőr, a leginkább egy vizsgáló laboratórium munkáját szerettem, ahol hosszú éveket eltöltve a hierarchia minden fokát végig jártam, később foglalkoztam termék értékesítéssel, pályázatírással, és egy világítástechnikai magáncég műszaki igazgatójaként mentem nyugdíjba.

Szakterületén melyik áll önhöz közelebb a közvilágítás vagy a beltéri világítás kérdése?

Többet foglalkoztam közvilágítással, ennek ellenére a beltéri világítást jobban szerettem, mert ott több szerepet kap a fantázia, szebb dolgokat lehet csinálni.

Ön társszerzője a Közvilágítási kézikönyvnek. Több beszámolóját is publikálták. Sokan nem is tudják milyen fontos a világítás kérdése, hiszen nem csak a sötétség feloldásáról van szó. A Világítástechnikai kislexikon szerkesztője volt. Ebben található egy rész a kisugárzásról és annak lehetséges káros hatásairól, az egyszerű bőrpírtól a rákkeltő hatásig, illetve a D-vitamin képző hatást is említi. Az 1920-as években elég sokan tartottak az elektromos lámpáktól és káros hatásuktól. Néhány ilyen félelem a mai napig tartja magát.  Mit gondol ezekről a félelmekről? Igaza volt elődeinknek?

A természetes éltető napfénynek sokkal több a káros hatása, – már csak az erőssége miatt is – mint a mesterségesnek. A korábbi félelmek nem igazolódtak, eltekintve attól, ha valaki túlzásba viszi a szoláriumozást.

 A Stockfotó ügynökség reklámokhoz, plakátokhoz, kiadványokhoz készít fotót. Mit gondolt a fotózás során milyen reklámokhoz fogják felhasználni az önről készült képeket?

Szerepekhez kellett beöltözni, így tudni lehetett, hogy ahol orvos voltam, ott egy kórház, ahol tanár, ott egy egyetem honlapján fogok előbb-utóbb megjelenni.

Milyen érzés volt meglátni az önről készült első mém képeket?

Egy szóval: ijesztő. Úgy gondolom, senki nem örülne neki, ha egyszer csak elkezdnének az arcával viccelődni.

Mi a véleménye a Hide the pain Harold elnevezésről?

Először furcsállottam, mára már elfogadtam. Úgy gondolom, hogy nincs is olyan ember, akiben ne lenne valamilyen rejtett fájdalom: családi, magánéleti, szakmai vagy egyéb gond. Még egy szimpla közlekedési konfliktus is tönkre teheti a napunkat. Azt hiszem, nagyban hozzájárult a népszerűvé válásomhoz az sokak által követett gondolat, hogy rejtsük el ezt a fájdalmat, ne hagyjuk, hogy eluralkodjon rajtunk.

Miért döntött úgy végül, hogy felfedi kilétét a szociális média olvasói előtt?

Ennek két oka is volt, nagyjából egy időben. Egy orosz fiatalember kinyomozta a valódi kilétemet, és elkezdett e-mailekkel bombázni, hogy Oroszországban nagyon népszerű vagyok, de az emberek nem hiszik el, hogy egy élő emberről van szó, úgy gondolták, hogy photoshoppal csináltak. Arra kért, hogy mutassak fel a kamerának egy papírlapot, amire csak annyit írok: Élek. Ezt meg is tettem, méghozzá oroszul. A másik az volt, hogy megjelentek hamis internetes oldalak, amelyek a Hide the pain nevet és az én arcképemet használták a sajátjuk helyett. Ezek között több százezres nézettséggel rendelkező oldalak is voltak. Végig gondoltam, hogy az ilyen oldalak tartamára semmi befolyásom nincs, ezért inkább megcsináltam a sajátomat, ahol én vagyok a gazda. 

Képes elmenni valahová a mindennapi életben, például egy boltba úgy hogy ne ismerjék fel?

Itt Magyarországon még nem okkora méretű a népszerűség, hogy zavarjon, persze azért így is sokszor felismernek. Dél-Amerikában viszont olyan méreteket öltött, hogy testőröket kellett mellém adni, hogy távol tartsák az embereket tőlem.

Mennyiben változtatta meg az életét a hírnév?

Minden tekintetben. Korábban inkább visszahúzódó, a háttérben maradó embernek tartottam magam, most csillogóbbá vált az életem sok utazással, színpadi és médiaszerepléssel. A baráti köröm viszont nagyrészt maradt a régi.

Visszatérve eredeti szakmájához. Kérem mesélje el az olvasóknak, mit érzett amikor a Magyar Elektrotechnikai Egyesület önnek adományozta az Urbanek János díjat 2002-ben, majd a Déri Miksa díjat 2010-ben?

Büszkeséget, hiszen ezeket az eredményeket a saját munkám elismeréseként kaptam, ellentétben az internetes hírnévvel, amit végül csak egy furcsa mosolynak köszönhetek, nem kellett megdolgozni érte.

Világunk legnagyobb problémája a környezetszennyezés. Ezen belül, mint szakember mi a véleménye a fényszennyezésről?

Nem az első helyen áll a világ gondjai között, de létező probléma. A szervezet biológiai órája a fény segítségével manipulálható, aminek kedvezőtlen hatásai lehetnek. Az éjszakai fények bizonyítottan károsak az élővilágra, pl. a fényesen kivilágított magasépületeknek ütközve tömegesen pusztulnak el a madarak. A városi gyerekek szinte már csak a mesékből ismerhetik a Tejút látványát. Tudatos tervezési módszerekkel a káros hatások, ha teljes mértékben nem is szüntethetők meg, de nagymértékben csökkenthetők. Talán kevesen tudják, hogy a világ egyik első fényszegény Csillagos égbolt-parkja Magyarországon, a Zselicben található.

The post Halló itt vagyok! Egy arc a netről! appeared first on Alkotónők Webmagazin.

Mesélj kicsit a kezdetekről. Mikor fogalmazódott meg benned először, hogy operett énekesnő leszel?

Az az igazság, hogy nem fogok tudni pontos dátumot mondani. Ugyanis mióta az eszemet tudom, azóta ezzel szeretnék foglalkozni. Anyukám mesélte, hogy nagyjából 3 éves lehettem, amikor megkérdeztem, ki az a néni a tévében. Anyukám azt válaszolta, hogy ő a primadonna. A válaszom pedig az volt, hogy „akkor én is olyan leszek!”

Ez egyáltalán nem egy általános szakma, ami bárkinek az eszébe jutna elsőre. Mit szóltak a szüleid a választásodhoz?

Próbáltak terelgetni másfelé, ami úgy gondolom, teljesen érthető. Az általános iskola elvégzése után én nagyon szerettem volna dráma tagozatos középiskolában továbbtanulni, aztán szeptemberben mégis a helyi közgazdasági szakközépiskolában találtam magamat, ahol olyan tantárgyaim voltak -nem meglepő módon-, mint a közgazdaságtan vagy a számvitel. Szóval próbálkoztak, hátha elmúlik. Nem múlt el. Érettségi után viszont már nem volt kérdés, hogy milyen irányban megyek tovább. Azóta viszont maximálisan támogatnak a pályámon.

Nem tűnik könnyű választásnak. Milyen utat kell egyáltalán bejárnia annak, aki erre a pályára szeretne lépni?

Hosszú utat. Nagyon hosszút. Az egy dolog, hogy az ember papíron kitanulja a szakmát. A java csak eztán jön. Hosszú évek szakmai tapasztalataira van szükség ahhoz, hogy ez ember „zsigerből” érezze a darabot, a közönséget, úgy általában vége az energiákat. Ez az, amit nem lehet iskolapadban ülve, könyvekből elsajátítani. Ezt csak és kizárólag a színpadon, közönség előtt lehet. Ez viszont nagyon sok idő.

Miért választottad az operettet, miért nem lettél például pop énekesnő?

Igazából ez is mindig egyértelmű volt számomra, eszembe sem jutott más műfaj. Otthon mindig operettet és magyar nótát hallgattunk, szerintem ott ivódhatott a zsigereimbe!

Melyik volt a kedvenc szereped?

Minden szerepem kedves a szívemnek. Amikor az ember beleveti magát egy új karakter megformálásába, akkor és ott csak az lesz neki a fontos. Ezáltal feltétlen szükséges, hogy kedvessé váljon a számára. Na jó, ha most nagyon ki szeretnék emelni egyet, akkor az a Rómeó és Júlia női címszerepe. Szinte pályakezdőként játszhattam, ráadásul a musical változatot. Azért az elég menő volt! 

Csodálatos kosztümökben látlak fellépni. Mesélnél ezekről?

Az operett többszörösen látványos műfaj. A csodás dallamokon és a látványos koreográfiákon túl itt különösen nagy jelentőséget kapnak a jelmezek. Operettet nem lehet énekelni egy szép blúzban és szoknyában. Mondjuk ezt én egyáltalán nem bánom, mert nagyon szeretek ilyen csoda-jelmezekbe öltözni! A ruháim nagy részét Anyukám varrja és hímezi. Persze vannak olyan ruháim is, amiket készen vásároltam, vagy saját kezűleg alakítottam át. Már én is készítettem magamnak magyaros mídert. Duplán jó érzés olyan jelmezt felvenni, amit az ember saját magának varrt! A kollekció persze soha nem lehet teljes, hiszen mindig van egy olyan szín vagy árnyalat, ami még nincs a szekrényemben. Pardon, szekrényeimben! 

Meséld el az olvasóknak kérlek milyen is egy színházi próba, hogy telik el egy ilyen nap?

Egy színházi próba eléggé sokféle lehet, pláne, ha az ember a zenés vonalat képviseli. Nálunk nem „csak” a prózai jeleneteket kell szituációba rakni, hanem külön vannak korrepetíciók, ahol a zenei részt tesszük rendbe, illetve nem elhanyagolhatók a táncpróbák sem. Ha elkészül néhány egymás utáni jelenet, akkor azokat „összerakjuk”, tehát lepróbáljuk folyamatosan, egymás után. Amikor főpróbára kerül a sor, akkor már a darabot teljes egészében játsszuk, de itt még lehetnek apróbb finomítások.

Gondolom sok szép emléket gyűjtöttél az évek alatt. Mi a legkedvesebb emléked énekesnőként?

Tulajdonképpen minden koncert más-és más, de mindegyik kedves a szívemnek. Pont a minap beszéljük a kollégákkal, hogy olyan, hogy átlagos koncert, na olyan nincs. Mindegyikhez kapcsolódik valami jó kis történet, hol valami nagyon vicces, hol épp tanulságos. De ha nagyon ki kellene emelnem egyet, akkor az egy közel 10 évvel ezelőtti történet. Nagyon idős hölgy a koncert után felállt, és elindult hazafelé. Vidáman, mosolyogva, feltöltődve. Unokája kiabált utána, szinte kétségbeesve: „Jajj Mamika, maga nem tud járni a járókerete nélkül!” Az idős nénit annyira magával ragadta a zene, hogy elfelejtve búját-baját-fájdalmát, és simán kisétált. Járókeret nélkül. Jó látni koncert alatt és után a csillogó szemeket, és jó érzés -hogyha persze csak rövid időre is- de sikerül elfeledetni a Közönséggel a gondokat.

Változott a színház világa mióta te kezdted a pályád?

Szerintem a színház –és főleg az operett műfaja- eléggé tradíciókra építő. Technikailag persze sokat fejlődött (itt a hangosításra és színpadtechnikára gondolok) de alapvetően maga a színház rendszere nem gondolnám, hogy változott.

Végezetül mit tanácsolnál a pályájukat most kezdőknek?

Azt tanácsolnám a pályájukat kezdőjüknek, hogy legyenek nagyon-nagyon türelmesek, és gyakoroljanak minél többet. Igen, persze, értem, hogy rohanó világot élünk, de énekelni nem lehet megtanulni egy hét alatt. De egy év alatt sem. Ez egy hosszú folyamat. Mint mindent, az éneklést is fel kell építeni, és itt is szükség van „alapozásra”, ami ebben az esetben a megfelelő légzéstechnika elsajátítása. Persze ez csak egy szelete, de talán az egyik legfontosabb szelete az éneklésnek. Az igaz, hogy lehet rövid idő alatt nagy sikert elérni, de úgy gondolom, hogy ez a megfelelő tudás birtoklása nélkül rövid siker. Ha valaki tényleg komolyan gondolja az éneklést, annak hosszútávon kell gondolkodnia. Igen, nagyon menő tehetségkutatókon villogni tizenévesen, de én hiszem és vallom, hogyha az ember szívéből választja ezt a szakmát, akkor nem a hirtelen jött (és általában hirtelen el is illant) sikert választja (bármennyire is csábító) hanem inkább az igazit, ami keményebb és rögösebb, de egy életre szól. Ha ugyanis átküzdjük magunkat a nehézségeken, az általa szerzett tudás és tapasztalat sejtjeinkbe épül, és részünkké válik. Ez az igazi siker titka.

The post Palotás Ágnes – A született operett énekesnő appeared first on Alkotónők Webmagazin.

Mesélj egy kicsit arról mi fogott meg a fotózásban.

Egyrészt mindig is szerettem a fényképeket, hisz a múltat szinte kézzelfoghatóvá teszi, aztán pedig amikor már a saját képeimet néztem vagy fogtam a kezembe, akkor magát az élményt is újra átélhettem. Persze a későbbiek során már azt az oldalát is láttam, hogy meg tudtam mutatni másoknak azt, amit én láttam. Így aztán egyre több mindent szerettem volna megmutatni a csodákból és ez által kicsit magamból is.

Mikor jött el a pillanat amikor komolyan érdeklődni kezdtél a fotózás iránt?

Mindig is sokat fotóztam, már gyerekkoromban is, de akkor még csak saját, illetve a családi fotóalbumba. De az a fajta „szerelem”, amit most láthat belőlem bárki, az 3 és fél évvel ezelőtt kezdődött. Egy kedves ismerősöm biztatására hoztam a nyilvánosság elé a képeimet. A mai napig követi a munkásságom és lelkileg támogat, ha esetleg elbizonytalanodom valamiben. Ezt nagyon köszönöm neki.

Főként a táj, a fény árnyék játék, amik jelen vannak a képeiden. Ez a kedvenc témád?

Valóban sokszor „játszok” a fénnyel, hisz a napfelkelte és a naplemente a kedvenc időszakom. Akkor érzem teljesnek a napjaim, ha mindkettőt láthatom. De természetesen napközben is rendszeresen fotózom, hisz a csodák mindig jelen vannak.

Eddig csak tájképekről, fényekről és árnyékokról beszélgettünk. Fotózol embereket is?

Ez számomra nagyon idegen „téma”, hisz teljesen más oldala a fotózásnak, mint amit én képviselek. Nagyon ritkán vállalok ilyen fotózást, de természetesen volt rá példa, nem egyszer, hogy felkértek rá. Gyakorlásként szoktam vállalni, illetve volt már jótékonysági fotózásom is így.

Mesélnél egy kicsit erről a jótékonysági fotózásról?

Egy kedves Barátom kért fel, hogy fotózzam őt egy versenyen, melyen részt vett. Sajnos egy nagyon ritka, gyógyíthatatlan betegségben szenvedett, de ennek ellenére egy életvidám, optimista ember volt! Sportolt is, egy úgynevezett Boccha nevű labdajátékot játszott. Sok versenyen volt már külföldön és itthon is. Tatán, ahol lakom, tavaly megrendezték az első ilyen versenyt, melyre felkért, hogy azon a hétvégén fotózzak a versenyen. Természetesen elvállaltam, hisz olyan feladatnak éreztem ezt, ami számomra megtisztelő volt. A hivatalos felkérés ellenére teljesen jótékony céllal fotóztam végig, reggeltől-estig a versenyt és meg kell mondanom, életem egyik legmeghatározóbb élménye volt!!!! Fantasztikus csapatot és embereket ismerhettem meg a versenyen. Nekem példaképemmé vált ott mindenki. Azok, akik valamilyen betegségben szenvednek és mégis boldogan tudnak élni, illetve a segítőik, akik mindenben támogatják őket. Minden tiszteletem az övék.

Mi volt életed legviccesebb vagy legextrémebb élménye fotósként?

Mindkettőből akad jócskán, hisz a természet könnyen megtréfálja az embert, vagy épp megmutatja zord külsejét. Legviccesebb talán mikor egy vízi madarat fotóztam, de nem néztem körül rendesen, így aztán pár kép után azt vettem észre, hogy valami potyog rám, illetve a gépemre. Pár pillanat elteltével tudatosult bennem, hogy a fán, ami alatt voltam, ott voltak a „modellem kollégái”, akik bizony áldásukat adták rám. De volt egy videó is, amikor hasra feküdtem a földön, hogy ne vegyenek észre az éppen játszadozó kis rókák és a felvétel készítése közben vettem észre, hogy hangyabolyba feküdtem. Mindenhol csíptek a hangyák, de a felvétel nem állhat meg. Legextrémebb pedig talán inkább bizonyos pózok vagy időjárási körülmények miatt van. Nagyon szeretem a vadludakat. Ők télen vannak itt nálunk, így aztán volt rá példa már nem egyszer, hogy ónos eső közepette vagy erős fagyos szélben készültek róluk fotók. Teljesen átázva, ruha rám fagyva, de akkor is kimegyek hozzájuk.

Ezek után az extrém körülmények után már igazán kíváncsi vagyok, hogy hogy készül el egy ilyen fotó. Mesélnél egy kicsit a fotók mögötti eseményekről?

Mivel kint fotózom a természetben ezért szinte minden érzékemre szükség van. Néha az orrom irányít, néha a fülem és persze a szemem. Teljesen mindegy hogyan vesszük észre az alanyt, ami nagyon fontos, hogy tiszteljük őket és soha ne lépjünk át egy bizonyos határt. Mi vagyunk a vendégek az ő otthonukban. A legkönnyebben akkor tudunk jó fotókat készíteni egy-egy állatról, ha megismerjük viselkedését. Én mindig figyelem őket, hogy mire hogyan reagálnak. Sokszor lélegzet visszafojtva közelítem meg őket és sokszor mire egy kép megszületik, az átélt izgalmaktól teljesen lefáradok. Minden állat más. Van amelyik a mozgásra érzékeny, van amelyik a szagokra, így aztán mindig ettől függ, hogy hogyan közelítem meg őket. Az időjárási körülményeket megpróbálom mindig a magam javára fordítani, ha ez lehetséges, de persze ez kiszámíthatatlan, hisz ők nem emberek, hogy megkérném őket, hogy maradjanak nyugton, amíg elkészül a kép. De talán ez a türelemjáték az, ami még szebbé teszi ezt az egészet.

Melyik a kedvenc képed?

Erre talán nem is tudok válaszolni. Én nem képet mondanék, hisz számomra ezek, mind-mind egy történet. De ha mindenképp egyet kell kiemelnem a sok közül, akkor talán életem eddigi legcsodálatosabb naplementéje lenne, amit a somoskői vár falán élhettem át.

Mi az, ami inspirál?

Erre két válasszal tudok szolgálni. Az egyik, hogy olyan embereknek tudjam bemutatni a környezetünket és az élővilágot, akik sajnos nem tehetik meg, hogy kimenjenek és maguk tapasztalják meg mindezt. Rengeteg kerekesszékes, mozgáskorlátozott ember van, akik sajnos nem mehetnek erdőbe vagy épp ki a mezőkre. Sok ágyban fekvő beteg is van, akinek a világot az internet jelenti. Szeretném ezekkel az emberekkel is megosztani ezeket a csodákat, hisz ők valóban csak így érhetik el. A másik pedig, mivel nagy természetbarát és a magam módján „Természetvédő” is vagyok, így aztán nagyon fontosnak tartom, hogy felhívjam a figyelmet erre a dologra, de mindezt úgy, hogy ne „kötelező szárazanyagként” hasson az emberekre, hanem úgy, hogy valóban hatással legyen rájuk. Azt szeretném, ha minél több ember észrevenné, hogy hol él. Sokan azt hitték, hogy azok a madarak, növények vagy épp helyek valahol messze vannak tőlünk és mikor elmesélem, nekik, hogy a boltba menet vagy az ablakból kitekintve látható egy-egy madár vagy növény, ledöbbennek, hogy mindez köztünk van. Így aztán elkezdik figyelni, keresni ezeket a dolgokat és mikor megtalálják boldogan jelzik, hogy ezt vagy azt látták és ami mindennél fontosabb, az az, hogy onnantól kezdve védik és óvják is azt. Ez az, ami inspirál, hogy minél több dolgot megmutathassak az embereknek és így könnyebben átformálható a gondolkodás módjuk is.

Úgy tudom nem használsz képszerkesztő programokat az utómunkálatokhoz. Mi ennek az oka?

Ez valóban így van. Persze van, hogy én is vágom a képeimet, illetve, ha úgy van ráírom a nevem, de én azt vallom, hogy a természetnél csodálatosabb, szebb dolog nincs. Ha emberekről szólnának a képeim, akkor biztosan beállnék a sorba és mindenféle programokkal szerkesztgetném a képeket, mert az embereknek nagyon fontos az, hogy a lehető legszebben mutassanak a képeken. Ez természetfotó esetében szerintem szükségtelen, hisz aki nem látja meg a valós szépségét annak, ahol él, annak nem tudom képszerkesztéssel sem felhívni rá a figyelmét. Sajnos olyan eltorzult világban élünk, ahol a felturbózott dolgokat veszik már csak észre az emberek, pedig azok is a természetesből erednek. Elfelejtették már nagyon sokan, hogy milyen szép egy naplemente a túlhúzott színek nélkül is, vagy épp a napfelkelte a hajnal kék egén. Én szeretném megmutatni, hogy a való világnak milyen szépségei vannak és nem kell becsapni magunkat ahhoz, hogy ámulatba essünk egy-egy elkapott pillanat láttán.

Milyen lehetőségei vannak Magyarországon a fotóművészeknek?

Sajnos mivel nagyon telített a „piac” így szinte csak annak van lehetősége, akinek van ismeretsége. Most már olyan könnyen elérhető a technika bárki számára, hogy szinte mindenki fotózik. Így viszont a valós fotózás értékét vesztette. A különböző képszerkesztő programokkal az amatőrök is olyan képeket szerkesztenek, amilyet csak szeretnének. Azt gondolom, kevés helyen becsülik meg azt a fotóst, aki nem a hazugságot közvetíti, hanem valós képet mutat a világról. Az a mai kor emberének unalmas és semmit mondó. Persze szerencsére vannak kivételek és abban bízom, hogy ez a tábor is csak nőni fog és újra megbecsüli a társadalom a fotózás valós értékét.

Mennyire fontos a fényképezőgép minősége és milyensége egy kép elkészítésénél?

Különböző témájú képekhez különböző gépre van szükség. Nekem egy gépem van, egyet használok minden témához, de természetesen rendszerint átállítom a megfelelő módba, hogy a lehető legjobb kép születhessen. Az én véleményem az erről, hogy attól függ milyen céllal fotózunk. Nálam, ami nagyon fontos volt a gép választásnál, az a nagy zoom. Ez azért fontos, hisz sokszor több száz méterre lévő Madarat kell fotóznom, amihez kell ez a tulajdonság. De azt gondolom, hogyha valaki nem ilyen távolságokban gondolkodik fotózás terén, akkor elég egy gép is. Hogy milyen fajta legyen egy gép, azt gondolom ez pénztárca és hit kérdése, hisz van ember, aki az egyik márkájú ruhára esküszik, van, aki a másikra. Ha tudjuk mire szeretnénk használni a gépet, annak megfelelően válasszuk ki.

Végezetül úgy látom nagyon fontos az életedben a természet és állatvédelem. Mesélnél a céljaidról és az álmaidról?

Igen, ez valóban így van. Sajnos a környezetemben vettem észre, hogy nagyon sok ember idegenkedik a természettől. Igazán azok az esetek szomorítottak el, ahol szülőként szinte bele nevelték a gyerekekbe, hogy a természettől félni kell. Ez nagyon elszomorított. Gondoltam kellene tenni valamit, hiszen, ha a gyerekek ilyen felfogással nőnek fel, nem tudjuk megóvni, megvédeni a környezetünket. Eleinte csak szóban próbáltam átformálni a gondolatukat és megmutatni a hétköznapokban, hogy nem kell félni a természettől. Sok Gyermek nem mert mezítláb fűre lépni sem, illetve féltek mindentől, ami élt és mozgott. Ezt borzasztó volt látnom. Így aztán ha jöttek kis barátok a gyerekekhez, „megtanítottuk” nekik, hogy nem kell félni mindentől. Eleinte rettegtek megfogni például egy bogarat vagy mezítláb járni a földön, de aztán hamar belejöttek. Ami talán a legnehezebb, az a felnőtt korosztály meggyőzése, hisz sajnos a mai világban hajlamosak arra az emberek, hogy úgy éljenek, ahogy mások látni szeretnék az életüket! Szégyellik azt, ha kimennek a Természetbe és örülnek a sok csodának, ami körül vesz minket… hogy miért? Ezt nem tudjuk megmutatni, nem kézzelfogható, így „nem is látványos” hisz nem mutogathatjuk a szomszédnak, az embereknek! Sajnos ez nagyon fontos a mai világban! Így aztán én arra gondoltam, hogy dacolva ezzel a felfogással igenis megmutatom, hogy lehet másképp is élni. Így aztán nyilvánosság elé tártam azokat a csodákat, amiket láttam és látok nap, mint nap!!! Gondoltam, a képekkel ki tudom csalogatni az embereket a Természetbe, ha pedig már kint vannak és megtapasztalják mindazt, amit eléjük tártam, akkor már védeni is fogják azt. Mi a célom ezzel? Ebben a rohanó világban azt gondolom, hogy az emberek csak túlélnek. Rohannak, dolgoznak és úgy élnek, ahogy mások elvárják azt! Én azt szeretném, ha rájönnének arra, hogy az életet megélni és nem túlélni kell. Lassítsunk! Ne féljünk a gyermekeinknek, unokáinknak megmutatni mindent és ami a legfontosabb, megtanítani élni. A tárgyaink, földi javainkat bármikor elveszíthetjük, de az élményeket nem. Szeretném, ha minél több ember büszke lenne arra, hogy kijár a természetbe és még büszkébb arra, hogy meg is védi azt. Mi az álmom? Egy kiegyensúlyozott világ, ahol gondolnak az emberek a jövőre, ezzel védve gyermekeiket, unokáikat.

The post Milinte Judit – Lencsevégen a világ appeared first on Alkotónők Webmagazin.

Az Alfa nőstények kicsit sem olyan megközelíthetetlenek, mint amilyennek gondolnánk. Nem sokban különbözik férfi és nő és ezt a szerepeknél is láthatjuk. Mindkét nem dolgozik, gyereket nevel, családot alapít és karriert épít. Mára már elmosódnak a szerepek közötti különbségek. Változó világunk megköveteli, hogy mindkét nem tagjai mindenhez értsenek. Mégis ellenérzésekkel fordulnak sokan az Alfa nőstények felé. Tartanak tőle, hogy nem élhetik meg férfiasságukat mellette. Pedig az Alfa nőstény a legjobb barátnő. Igen minden Alfa erős személyiség, és egyben irányíthatatlan is. Ez igaz férfire nőre egyaránt. Egy jól működő kapcsolatban azonban egyik fél sem próbál uralkodni a másik felett. Csapatként dolgoznak egymást támogatva. Mivel egy Alfa nőstény 100 százalékig tudja magáról, hogy kicsoda soha nincs szüksége arra, hogy önmagát a másik elé helyezze elnyomva ezzel partnerét. Méltósága milliószor fontosabb számára. Sosem fog törékenynek és ártatlannak mutatkozni csak azért, hogy ne ijesszen el egy férfit. Sikerre törekszik élete minden terén. Ezzel kihívást és példát is jelent párjának. Így, ha az vágyik valamire végig támogatja őt és segíti, hogy párja mindent elérjen, amit szeretne. Azt akarja, hogy a szeretett férfi is sikeres legyen ahogy ő, mert tudja, hogy ezzel ők ketten is jobb csapattá válnak.

Az Alfa nőstény gyorsan él. Bár nehéz lépést tartani vele, viszont egy móka mellette az élet. Ha nem dolgozza ki a lelkét ép, hogy jobbá tegye önmagát és az életét akkor vele a legjobb a szórakozás. Ne várjunk tőle szimpla dolgokat, mint egy mozi vagy egy otthoni vacsora kettesben, mert nagyon szeret emberek között lenni. Vagy kiruccanni a móka kedvéért, de akár hegyet mászni. Minden érdekli, ami érdekes és ezt párjával akarja átélni, hogy minél több közös emléket gyűjtsenek. Nincs szüksége férfire ahhoz, hogy sikeres legyen az élete bármely területén. Ez azt jelenti, hogy ha az Alfa nőstény megszeret egy férfit azért van vele mert vele akar lenni, nem azért, mert szüksége van bármire is attól a férfitől. Nincs is őszintébb dolog egy nőnél, aki a párja körül akar lenni akkor is, amikor mindent képes egyedül megvalósítani a saját életében. Ráadásul ott van minden férfi legnagyobb félelme. A nő, aki folyton piszkálja, hogy csinálja meg a nyikorgó ajtót, vagy szerelje fel a kilincset. Ha egy férfi elfelejt időről időre megcsinálni dolgokat az Alfa nőstény nem fogja szekálni érte. Ellenkezőleg. Kitalálja, hogy oldja meg maga. Sokkal jobb dolga is van annál minthogy párját szekálja. Kitartása elképesztő. Nem ad fel semmit, ami fontos számára, így párkapcsolatát sem. Nem fog eltűnni az első problémánál. Szembenéz minden kihívással és nehézséggel és megoldást keres mindkettőjüknek. Nincs szükség rá, hogy aggódjon érte a párja. Ha elmegy bárhová a barátnőivel és problémája adódik nem kell félnie párjának attól, hogy folyton ki kell mentenie nehéz szituációkból. Megoldja saját maga. Ő egy igazi nő nem pedig esetlen hercegnő. Soha nem adja lejjebb.

Bármi történjék is egy Alfa nőstény mindig figyel a karrierjére, az egészségére, arra, hogy hogy néz ki. Soha nem lusta, nem is fogja látni párja soha pizsama nadrágban rohangálni fel alá a lakásban, vagy belesüllyedni az önsajnálatba egy sikertelen hét után. De a legfontosabb az Alfa nőstények összes tulajdonsága közül a lojalitás a szeretteikhez. Ha egy alfa nőstény szerelmes folyton védi párja hátát. Kihívás lesz párja számára, hogy az minél jobb ember legyen, de mindenre figyel amire szerelmének szüksége van és végig támogatja őt döntéseiben. Megfizethetetlen és páratlan párkapcsolatnak tartja párkapcsolatát és minden emberi kapcsolatát. Bár, ha nem tetszik, amit csinálok menj el mottó szerint él, ha megszeret valakit akkor azon dolgozik, hogy duójuk minél tökéletesebb legyen. Ez igaz mindenkire, akit szeret. Családjára, barátaira egyaránt. Az alfa nőstény nem csak tökéletes társ, de a legjobb barát. Ahogy párjának úgy a családjának és barátainak is védi a hátát. Támogatása töretlen. Nem irigy barátai sikerére hisz sikeres a saját életében. Ő az az ember, aki mindig ott van, akit felhívhat bárki, akit szeret akár az éjszaka közepén is, hogy segítségre van szüksége. Barátsága örök, azt csak a másik fél ronthatja el. Emberi kapcsolatai nem alapulnak érdekeken, csak és kizárólag szereteten. Nem él középszerű életet, csak a lenyűgöző dolgok érdeklik.

De ha egy alfa nőstény téged választ, elképesztően lenyűgöző ember lehetsz, hogy sikerült megszerezned a szívét, hisz nem adja könnyen, de ha megbecsülöd tiéd mindörökké.

The post Az Alfa Nőstény – A tökéletes társ appeared first on Alkotónők Webmagazin.

Mint egy mesebeli kirakó, minden tökéletesen passzolt a művésznő által megálmodott alkotásokhoz. Fenséges, mégis bensőséges környezet fogadta az érdeklődőket. A megnyitó délelőtt tizenegy órakor vette kezdetét a Debreceni Egyetem Elméleti Galériájában, Kozák Csaba Viktor szervezésében. A környezet elegánsan fogadta be az alkotásokat, a fehér paravánokon új életre keltek a színkavalkádban fürdő festmények. Magyar Evelin újságírónő nyitotta meg a tárlatot, beszédében méltatta Gazsó Baráth Klára munkásságát és bemutatta a közönségnek a művésznőt. Bőr István költő verseit Szabó Csilla művésznő tolmácsolásában hallgathatta meg az érdeklődők. A legfelemelőbb rész mégis akkor érkezett el, mikor a Trio Harmony zenekar játszani kezdett. Zenéjük áthatotta a termet, belopta magát a szívekbe, álomszerűen aláfestve a tárlaton megjelent vendégeket körül ölelő alkotásokat. Delibes Flower duettjének felcsendülő hangjainál szinte táncra perdültek a fák. Keringőjüket Bizet Entr’acte című műve követe. Halkan pendültek a hangszerek. Mintha eleredt volna az eső és cseppjei áztatnák az ódon lépcsőket. Fauré Pavanja kissé melankolikus hangulatba vitte az érzékeket és szinte láttuk a képeken átsétáló tündék sokaságát, ahogy elhagyni készülnek szeretett földjüket Lórient. Majd elállt az eső mikor felcsendült Offenbach Barcalloreja és újra táncba hívták az alkotások a közönséget. A tökéletes egység átjárta az érdeklődők lelkét. Az arcokon látható volt a meghatottság. A művésznő is elérzékenyült.

Gazsó Baráth Klára alkotásai egy különleges fantázia világba repítenek minket. Lépcsőin táncolnak a fények, a fák élénk, mégis múltat idéző ágai hajolnak fölénk, ahogy szemünkkel végig sétálunk rajtuk. Majd a fák közül előtűnik egy elhagyatott, régi épület, melyet már rég visszavett a természet az embertől. Közre fogják, szinte börtönbe zárják a fák, ám a fény utat tör magának és gyengéden simogatja az ódon épület falait. Tovább haladva végig sétálhatunk képzeletünkben egy csobogó kis patak mellett. Végre egy tisztásra érünk, feltekintve az égre színes hőlégballonok suhannak el felettünk. Alattuk messze lent a táj, könnyed szivárványt festenek fölénk pezsgő színeikkel. Ám a meglepetésnek még mindig nincs vége. Túránk Lórien földjén egy lila tájra visz minket. Levendula mezőn sétálva szellő simogatása fogad. Felnézve az égre pirul az égalja. Sietni kell, vihar vár, ami nagy széllel érkezik. A levendula mezőn átérve ismét az erdő levelekkel átfont kapujához érkezünk. Közben a nap is nyugovóra tért, felkúszott az égre a telihold. Az alattunk halk morajlással folydogáló, felduzzadt kis patak már folyóként tárul szemeink elé. Felette természetes, mohával átszőtt hídon egy fatörzs, gyér koronájával hajol meg a telihold előtt. Nemes, megindító látványt nyújtva, mintha egy táncteremben egy úr hajolna meg szíve választottja előtt és hívná táncba. A kiállítás végére érve azonnal visszavágyunk a képek közé. Minden kép egyfajta nyugalmat áraszt, körül lengi a romantika és a varázslat.

Klára alkotásain nincsenek emberek, nincs zsivaj csak csend. A művésznőtől megtudtam ez egyáltalán nem véletlen, szándékosan nem fest emberi alakokat. Ezáltal a néző nem azt érzi, hogy kívülálló szemlélője az eseményeknek. Beléphet a képbe akár egyedül, akár barátaival és szerves részévé válhat az alkotásoknak. Gazsó Baráth Klára alkotásai ettől válnak olyan különlegessé. Nem csak érzéseket közvetítenek felénk, nem tudni, hogy ezek az érzések a művésznő mindennapjaiból származnak vagy vágyott illúziók, de bárhogy is legyen mi is erre vágyunk ma, rohanó, hangos életünkben. Minden képet a sajátunknak érezhetünk, minden kép egy gyengéd érintés egy átrohant nap után. Egy másodpercnyi csend, amely megmelengeti a szívünk. A csoda egy pillanata, amely valósággá válik a szemünk előtt. Lórien erdejében járt a közönség azon a május ötödikei délelőttön. Egy varázserdőben ahol sohasem hullajtják levelüket a fák. Ahol tündék táncolnak a tisztásokon. Ahol azt érezzük, hogy a csoda bármikor megtörténhet velünk a csillogó fák között, és ha jól figyelünk talán megpillanthatjuk Galadrielt, hófehér ruhájában, ahogy könnyű, fenséges léptein közeledik felénk.

Gazsó Baráth Klára művésznő megajándékozta a közönséget ezzel az álommal azon a borongós, esős délelőttön, napfényt csempészve az emberek szívébe.

The post Lórien földjén, ahol sohasem hullajtják levelüket a fák appeared first on Alkotónők Webmagazin.

Rotschild Klára 1903. februárjában született, édesapja Rotschild Ábrahám női szabóként, édesanyja Spirer Regina varrónőként dolgozott. Első szalonjukat a saját lakásukban rendezték be, melynek egyik szobája varrószobaként, a másik divatszalonként funkcionált. Klára és édesanyja szülei válása után a Dorottya utcába költöztek, itt Pest belvárosában nyílt meg a második Rotschild szalon. Miután Klára feleségül ment a textilkereskedő családból származó Glücksthal Pálhoz, megalapította saját divatszalonját, amit a Rotschild szalon harmadik divatszalonjaként tartottak számon. Szüleitől eltérően ő a fiatal arisztokráciának szánta ruháit. Érdekes személyiséggel áldotta meg a sors. Beleszületett a divat szakmába, ám sem divattervezői, sem szabászati, sem varrónői végzettsége nem volt. Szüleitől sikeresen ellesett minden fortélyt ám varrni, szabni sosem tanult meg. Viszont akkoriban úgy tartották, hogy agya lefényképezi a ruhákat. Ha meglátott egy érdekes ruhát a kifutón pontosan meg tudta mondani később milyen volt a szabása, hol volt rajt a zseb, milyen díszítést kapott az adott darab. Körül vette magát tehetséges varrónőkkel, szabászokkal és grafikusokkal. Bejáratos volt Párizs nagy divatszalonjaiba és meghívást kapott minden divatbemutatóra, sőt abban a kiváltságos helyzetben volt, hogy a bemutatók után bemehetett a kulisszák mögé.

Mivel a felső tízezerrel dolgozott ezekre a bemutatókra magával vitt egy szabászt vagy egy tehetséges rajzolót, aki meg tudta örökíteni, amit szeretne. Azt beszélték, hogy amikor meglátott egy új ruhát máris tudta az kinek fog jól állni vásárlói közül és kuncsaftjának ízléséhez igazította. Ő hozta el Magyarországra a párizsi divatot, ő tervezte Farouk király első házasságakor a násznép ruháit. Ki is utazott az eseményre, ahol Farouk királytól egy domborműves karkötőt kapott, amit élete végéig viselt. Ez az esemény világhírűvé tette Klárát, felemelte a nagyok közé. A sikertörténet töretlennek látszik, egy igazi tündérmese. A fiatal lány álmokkal telve elindul a világban és azzá válik, amivé szeretne. Azt hihetnénk nincs megállás, határ a csillagos ég. De eljött a második világháború.

Rotschild Klára egész családját deportálták. Hogy hogy ő maradt életben azt a mai napig homály fedi. Szülei Auschwitzban haltak meg, férje munkaszolgálatosként vesztette életét 1944-ben. A világháború végével Klára nem kapott vissza mindent. A család divatszalonjait államosították, ő újságárusként kereste kenyerét. Majd valami csoda folytán, ami talán tehetségéből fakadt, visszaküzdötte magát. Visszakapta lakásukat, ami persze nem lehetett a magántulajdona csak bérlőként lakhatott benne a szocializmus jegyében. Visszakapta szalonját is ami szintén nem lehetett az övé, de dolgozhatott benne állami alkalmazottként. Viselkedése arisztokratikus, öltözködése a felső tízezerhez csatolta abban a korszakban amikor mindenkit egyenlővé akartak tenni. Neki mégis sikerült a lehetetlen, elfogadtatnia magát a rezsimmel, kivívni helyét a divatszakmában újra. Bár a divatszalon állami intézmény lett az emberek mégis az ő nevéhez kapcsolták. Úgy is vezette mintha a sajátja lett volna. Az állam megfigyelte külföldi útjai miatt, de semmilyen bejegyzést nem találni róla azon kívül, hogy útjain mindössze anyagot gyűjtött. Professzionalista volt, beosztottjaitól rengeteget követelt ahogy magától is. Sosem érte be kevesebbel, mint a tökéletessel. Elhozta Magyarországra a Haute couture-t.

A Haute Couture-nek nagyon szigorú szabályai vannak. Még értelmezése is magas szabászatot jelent. A Haute Couture mindig egyedi megrendelésre készül, magas minőségű drága, ha lehet a legdrágább anyagokból. Néha a díszítésében találkozhatunk arannyal, de még gyémánttal is. Klára ruhái kézzel varrottak voltak, ezek jól láthatóak a még máig fennmaradt darabokon is amit láthatunk Oláh Kata Rotschild Kláráról készült életrajzi filmjében is. Klára különleges manökenekkel dolgozott, akiknek alakja tökéletes volt, de ezt Klára kevésnek tartotta, a szépség önmagában nem volt elég neki. Manökenjei több nyelven beszéltek és nagyon okosak voltak. Véleménye szerint ez volt az igazi szépség. Manökenjeit Rotschild-lányoknak nevezték. A kor leghíresebb modelljei Pataki Ági, Patz Dóri, Csató Mari, akik Rotschild lányok is voltak, még ma is nagy tisztelettel beszélnek a divat nagyasszonyáról. A kor elitjének varrta ruháit, vevőköréhez tartozott Kádár Jánosné, Jovanka Broz, de a kor jó pár híressége is megfordult a szalonban. Olyan nagy nevekkel dolgozott, mint Psota Irén de Gábor Zsazsa is megfordult szalonjában. A közös munka Gábor Zsazsával nem volt egyszerű, a művésznő hisztizett, pár ruhát széttépett, majd a megrendelt ruhákat elfelejtette kifizetni. Aminek az lett a következménye, hogy egyéb más mellett ezért is kitiltották Magyarországról. Rotschild Klára nem volt varrónő, sem ruha tervező. Arisztokratikus személyisége hagyott némi kívánni valót maga után. Hiú volt pedig kora nem tartotta kifejezetten szépnek. Sok mindent átélt, ami ma bárkit összeroppantana. Mindenét elvesztette, szakmájában amatőr volt mégis a világ leghíresebb divattervezőjévé vált. Példakép és példa egy személyben.

Ma mikor elítélik és lealacsonyítják a „tanulatlan” úgyszólván amatőr művészeket a művészet minden terén, itt egy nő, aki naggyá vált. Aki megmutatja ma is, hogy a környezet gondolkodása megváltoztatható. Hogy kemény munka és tehetség kell mindössze, hogy egy álom valósággá váljon. Rotschild Klára nem csak a divat királynője volt, hanem valaki, akiről ma is példát vehetünk. Egy kis lakásból indult egy álommal és a divat rózsaszín császárnőjévé vált belépve a halhatatlanok közé.

The post Az álmok valóra válnak a divat nagyasszonya appeared first on Alkotónők Webmagazin.

Mikor és miért kezdtél el alkotni?

Kisgyerekkorom óta bennem volt az alkotásvágy, így rajzolni is szerettem. Nagyon szerettem képregény figurákat másolgatni, rajzolni. A rajzórákra kicsit stresszesen emlékszem vissza, mindig kihívásnak éreztem a feladatokat. Kamaszkorom óta érdekelt a műszaki rajz. Igazán rajzolni elég későn huszonkét éves korom körül kezdtem. Az első grafikám vékony hegyű csőtollal készült. Ettől kezdve folyamatosan rajzoltam, igyekeztem minden technikát kipróbálni.

Ezek szerint festesz és rajzolsz is párhuzamosan. Melyik áll hozzád közelebb?

Igazán nálam a rajzolás és a festés, ugyanannak az éremnek két oldala. Mindkettőt fontosnak érzem az életemben. Mindkettő végig kisért az utamon. Általában hangulat függő melyiket részesítem előnyben. A világ leképzésének más-más módja, egymás nélkül szerintem a kettő nem létezik. Igaz, van, aki inkább rajzos és van, aki inkább festő. Én igyekszem mindkettőben alkotni.

Fő témád a portré és tájkép… Hogy fér meg egymás mellett a kettő?

A világ más-más oldala. A portré maga az ember, a táj, amiben, ami nélkül ő nem létezik. A portréban az arc, mint egy ember életének lenyomata fog meg, a tájban a természet szépsége, hatalma, ami megragad. Ami közös bennük az egyedi és a megismételhetetlenség.

Elmondtad milyen régóta vagy a szakmában. Mit tartasz a művészek legfontosabb feladatának?

A művész legfontosabb feladata a világ megmutatása egyedi látásmódon át az embereknek. Figyelem felhívása a szépségre, a sokféle gondolkodásra, a társadalom és a természet változásaira, az emberre és a környezetre, amiben él. Fontos, hogy úttörője legyen a változásoknak, szeresse és kutassa az újat a lehetőségeket.

Milyen változásokra gondolsz? Estleg felfigyeltél valamilyen pozitív vagy negatív tendenciára művészeti berkeken belül az elmúlt években?

Az elmúlt években két tendenciára lettem figyelmes. Egyrészt egyre kevesebb fiatal művész lép a nyilvánosság elé, elöregedni látszik a művész társadalom. Kevés lehetőség van a tehetséges fiatalok felkarolására. A Facebook csoportok jó lehetőséget adnak azoknak a művészeknek, akik felfedezik a közösségi média lehetőségeit. Mint mindenhova a hétköznapi életbe, ide is belopta magát az üzlet és a pénz. Sokszor elvtelenül használnak ki művészettel foglalkozó embereket.

Mesélj az útról, amit bejártál az első ceruza vonás óta?

Hosszú és buktatókkal teli út volt. Az elején, sok problémán a lelkesedés és az állandó megismerni vágyás segített át. Nagy hatással volt rám Roisz Vilmos festőművész, aki közel egy évig irányította fejlődésemet. Irányította, mert kialakult stílussal kerültem hozzá, és nem akarta, hogy az megváltozzon. A pálya elején inkább a kísérletezés, a technikai tudás megszerzése inspirált. A kisebb kiállítások, nagyon jó motivációs tényezők voltak. Volt egy nagyon hosszú alkotói csendem, amit egy nagyon termékeny időszak követett. Mint minden művész életében nálam is váltakozik a csend és a lázas alkotás időszaka. Az utóbbi években léptem igazán a kiállítások porondjára. Két önálló kiállításom volt Csornán, két csoportos kiállításom a Cserhát Művészkör rendezésében, részt vettem a Székesfehérváron rendezett Zenélő udvar rendezvényen.

A képzőművészet mellett verseket is írsz. Mikor és miért lépett az életedbe a költészet?

Gyerekkorom végig kísérték a könyvek, imádtam olvasni. Mindig szerettem a versek képeit, a dallamukat. Általános iskolában indultam több szavaló versenyen, az iskolai ünnepek állandó szereplője voltam. Középiskolában a vers szeretete megmaradt. Mindig a kicsit koromnál jobban előremutató költészet ragadott meg. Imádtam Juhász Gyulát, Babitsot, Radnótit, Nagy Lászlót, Adyt, József Attilát. Megmozgatták a versek a lelkem, a gondolkodásom. Az ifjúkor volt, mint minden ember életében az igazi változások kora. A legösszetettebb emberi érzés, a szerelem volt az, ami írásra inspirált. Ez az az érzelem, ami az embert a legnagyobb magasságokból a legmélyebb pokolba tudja helyezni, benne van minden érzés, ami az embert emberré teszi. Tollat ragadtam, és ami papír a kezembe került előbb utóbb versbe öntött gondolatok birtokosa lett. Ekkor 1981-et írtunk. Sajnos az első verseim elvesztek az idők folyamán, 1982-től datálva maradtak meg írásaim. Az önkifejezés a gondolatok közlésének egyik útja a mese, papíron keresztül az embereknek.

Ez a mese felnőtteknek megfogalmazás igazán érdekes. Mi az, ami inspirál művészként és költőként?

Művészként a világ iránti kíváncsiság, a természet, és az ember kapcsolata a motiváció alapja. A táj érintetlenségének, hangulatának, az adott pillanat mulandóságának megörökítése, ami kiváltja bennem az alkotásvágyat. Imádom a színek sokaságát, ahogy a vásznon, vagy a papíron testet öltenek a formák, visszatükrözik az élet pillanatát. A portrékon igyekszem átörökíteni az adott archoz tartozó benyomásokat, az élet egy-egy korszakának jellemző vonásait. A színek árnyékok játékát az adott személy arcán. Ha fekete fehér grafikáról van szó, a szürkék keveredése, a fény-árnyék játékok megvalósítása inspirál. Költőként a lelkemben megfogalmazódó érzések, emlékképekhez kötődő emóciók leírása, sorokba, képekbe öntése a fő motiváló erő. Általában saját élmények, érzések a mozgatói a verseimnek. A gondolat világomban felvillanó képek váltják ki az első sorokat, ami utána tovább fűzhető verssé.

Ezek szerint a verseid is képekként születnek.  Hogyan határoznád meg a költészeti stílusod?

Sarkady Sándor költőt idézném. Amit ön ír, és ahogy, az egyedi. Tulajdonképpen ezek versek prózában. Olyan képeket használ részben prózai környezetben, ami versekre jellemző kép, hasonlat. Ezzel a megállapítással teljes egészében egyet értek, mi több azonosulok vele. Tömören és lényegre törően foglalja össze verseim miben létét. Sokszor használok szabad verset, a rímek döccenése, gondolati, érzelmi töltetet közvetít. Gyakran használom a gondolatok csapongásának közvetítésére az írásjelek hiányát, vagy a versszak nélküli formát.

Egy verses köteted már megjelent Életjelek címmel? Várható folytatás?

Az első verses kötetem, tulajdonképpen egy napló, felvillanások életem egy-egy meghatározó momentumából. Ezért kapta az életjelek címet. Jelzés, hogy itt voltam, vagyok, ez az én történetem, bár lehetne bárki másé is egy-egy vers. Remélem, mindenki megtalálja a neki valót benne, ami rá is hasonlít, vagy élt át hasonlót. Minden vers dátummal és a keletkezés helyével ellátott. Gyönyörű illusztrációkkal ajándékozták meg a kötetet művész kollégáim. Bízom, benne számíthatok rájuk a második kötet elkészítésekor is. Most dolgozom a második gyűjteményes verseskötetemen, melyek a fiatalkori és a legújabb verseimből tevődnek össze. Alaptémája a szerelem lesz, boldogságával, csalódásaival, lángolásával, elmúlásával.

The post Képekből versek lágy dallamokon át appeared first on Alkotónők Webmagazin.