Érdekes, nem megszokott szakma, érdekes hobbival körítve. Két világban mozogni nem egyszerű dolog, pláne, ha valaki olyan életvidám, mosolygós személyiség, mint Havasi Irma. Szakmáját az ókorban körül lengte a művészet, a falakon falfestmények, a termekben körben szobrok. Fény és árnyék, boldogság és fájdalom, csupa kontraszt az élete. A realizmus vonzásában lép át nap mint nap a túlvilágba, mégis végtelenül vidám természet, csupa kacaj és humor.
Mikor kezdtél el művészettel foglalkozni?
Mielőtt erre a kérdésre válaszolnék, szeretném megköszönni ezt a megtisztelő felkérést az interjúra! Tudatosan kettőezer-tizenötben kezdtem el foglalkozni az alkotással. Ám, ha belegondolok, akkor sokkal előbb. Amióta felnőtt vagyok mindig volt valami, amivel lekötöttem magam. Első gyermekem születése előtt pici ruhákat varrtam neki, majd magamnak és a barátnőimnek. Következő időszakban gipsz-képeket készítettem szalvétatechnikával de sokszor előfordult, hogy a feladataim végeztével nekikezdtem süteményeket vagy kelt tésztákat sütni. Belekóstoltam a papírfonásba is. Néhány használati tárgy vagy ajándék készítésében azonban a fonás ki is merült. Persze ezeket nem kifejezetten művészi szinten kell érteni, egyszerűen szükségem volt valami kreatív elfoglaltságra. Valahogy mindig sajnáltam az időt „elfecsérelni”. A festés és azon belül az olajjal való festés egyértelmű volt. Édesapám, Havasi Zoltán szobafestő és címfestő volt. Amikor csak lehetett, ott voltam gyerekként mellette a műhelyben. Mivel a cégek tábláit olaj alapú festékekkel festette, kislányként szívtam magamba a festékek illatát és a mai napig, amikor belépek a műhelybe nagyot szippantok a levegőbe. Benne van ebben az illatban a gyermekkorom és apukám emléke is. Apa halála után rám maradtak a festékek és az ecsetek. Nagy elvárásokkal kezdtem bele a festésbe, melyek kezdetben azért, – hogy is mondjam – nagyon kezdetleges, gyerekes képek voltak. Két éven át festegettem több-kevesebb sikerrel. Majd megszületett a második fiam, így idő hiányában fel kellett hagynom a rendszeres festészettel és csak néha ajándékba festetem egy-egy képet.
Miért kezdtél el művészettel foglalkozni?
A magam örömére kezdtem el kettőezer-tizennégyben rajzolni. Számomra hobbi volt. A rajzolás olyan szinten kikapcsolt, hogy teljesen megfeledkeztem minden gondról. Az egyetlen olyan elfoglaltság lett, ami kiürítette a gondolataimat és csak a rajzolásra figyeltem. Így egyre többet és egyre élethűbb képeket rajzoltam. Mindezt grafittal. Soha nem gondoltam az alkotásra, mint művészetre, egyszerűen élveztem, hogy – ha nem is profi szinten – de tudok rajzolni. Azt kell mondanom, hogy igazi terápia volt az alkotás számomra és mind a mai napig lelkileg feltölt.
Miért választottad a festészetet azon belül is az olaj festészetet?
A rajzolás mellett elővettem újra a festékeket és éreztem, hogy valamit kezdenem kellene ezzel a bennem lévő dologgal. Apukám kézügyességéből valami kevés nekem is jutott. Egyre többet festettem, és így a rajzolás háttérbe is szorult, habár a képeket azért többnyire megtervezem és előrajzolom. A festészet számomra olajjal az igazi. Hogy ez azért van így, mert azzal ismerkedtem meg először? Lehet. Próbáltam más festékekkel, technikával is de igazán az olajfestékkel vagyunk jóban. Meg aztán számomra a vászonra festett olajkép az igazi. Ettől függetlenül néha elkalandozok és gyakorlom az akril és az akvarell-festést is.
Mik a terveid művészként?
Nagyon kedves vagy Adri de nem tartom magam művésznek. Azt gondolom, hogy amatőr festő vagyok, aki örömét leli az alkotásban. Terveim? Bizony vannak! Tanulni és minél magasabb szinten elsajátítani a festés csínját-bínját. Minél többet alkotni és mellette megtalálni a saját stílusomat. Mindezek mellett nagy álmom, hogy egy saját kávézós-galériám legyen, ahová meghívhatom festőtársaimat, művészeket kiállítással egybekötött beszélgetős estekre. Lehet, hogy ez csak álom marad mert egyelőre a megvalósításához nagyon sok minden kellene, de ez számomra egy nagyon kedves álom!
A munkád miatt nagyon sokszor találkozol az emberek legmélyebb fájdalmával. Színeid, témáid mégis nagyon vidámak és üdítőek. Ez vajon az alapvetően nagyon vidám és szerethető személyiségedből fakad vagy egyfajta védekezés a mindennapjaidban tapasztalt fájdalom ellen?
Érdekes, hogy amiket kérdezel, nekem nem jutott eddig eszembe, hogy megfogalmazzam. Nyilván a vidám alaptermészetem, mellette az is bene van, hogy optimistán állok az élethez. Egyszerűen jól esik, ha segíthetek valakinek vagy örömet okozhatok. Nem kell nagy dolgokra gondolni, például bevásárlás alkalmával tele kosárral a pénztárnál a hátam mögött álló vásárlót, akinek két kifli volt a kezében, magam elé engedtem. Hitetlenkedve nézett rám és kérdezte, hogy ezt most komolyan mondom? Nekem jól esett és biztos neki is, mert csak mosolygott és nézett rám hitetlenkedve. Körülbelül kettő perccel tartott tovább a vásárlásom, de mosolyogva ültem az autóba mert örömet tudtam okozni egy idegennek. Képzeld! Azóta már láttam mástól is hasonlót. No de amikor egy-egy festmény gazdára talál, amit szeretek személyesen átadni, hiszen így látja az ember, hogy első pillantásra hogyan reagál a látványra. Az érzés szintén nagyon felemelő tud lenni. Természetesen az is hozzátartozik, hogy a munkakör melyben dolgozok sokszor megérint mélyebben, mint kellene. Az elmúlás fájdalmas lelki teher azoknak, akik itt maradnak és tovább kell élniük elvesztett szerettük nélkül. Az első napokban velünk találkoznak és nagyon fontos, hogy olyan segítséget tudjunk nyújtani, mellyel leveszünk minden olyan terhet a vállukról, amit módunkban áll elintézni. Igen! Komolynak kell lennem többnyire, ezért is nagyon élvezem, ha a szó jó értelmében lesüllyedhetek akár az ovisok szintjére is.
Érdekes volt látnom egyik alkotásodat egy urnán. Mit szóltál a felkéréshez, hogy érintett, hiszen ilyesmivel ritkán találkozik egy művész.
Azt, hogy óriási kihívás! Egy olyan képet festeni mely a Balatont ábrázolja, de az elmúlás is benne van. Boldoggá tett, hogy sikerült. Ennek is már négy éve. Nyilván adott volt a gyártó előtt festészetem ismerete és nem is volt igazi felkérés csak ötleteket kértek. Az ötletből lett egy tizennyolcszor-huszonnégy centiméteres ajándék festmény, melybe első látásra beleszerettek és hamarosan el is készült az első mintadarab.
Belülről tapasztaltad a korona vírus negatív hatásait a művészek életére. Téged milyen mélyen érintett?
A pandémia meghiúsított kiállításokat, összejöveteleket, de az alkotásban nem gátolt meg. Talán azok a művészek, akik szabadságra voltak kényszerítve, időt kaptak ajándékba az alkotáshoz. Sajnos az olajfestéshez is, ahogy egyéb más alkotóművészeti tevékenység alapanyagainak beszerzéséhez meg kell teremteni az anyagi fedezetet is. No ez azért nem volt egyszerű a vírus-helyzetben. Másrészt pedig adott volt a téma, sokan festettük meg a helyzet hozta fájdalmat, veszteséget vagy éppen az apró örömöket, ami mellett talán a vírushelyzet nélkül észrevétlenül elmentünk volna. Szerintem mindenki átértékelte az addigi életét és sokan változtak, változtattak is rajta. Én ez idő alatt dolgoztam, sütöttem-főztem és aludtam. Így visszagondolva nem volt ez egyszerű, de azért loptam időt a festésre is.
Mi a véleményed vajon képes lesz ebből talpra állni a művész világ, folytatódik, ami félbe maradt, vagy megújul?
Határozottan igen! Véleményem a kezdetektől fogva az, hogy az alkotáshoz elsősorban szívvel lélekkel és a művészet iránti odaadással, alázattal kell hozzáállni. Úgy gondolom ezek nélkül nem lehet értéket teremteni. Persze nem árt, ha az embernek van egy jó barátja-barátnője, aki noszogatja és őszinte véleménnyel van az készülő alkotásról. A család, a barátok többnyire elfogultak az általunk készített alkotással szemben. Mellette akad néhány őszintének mondott vélemény is, amiből meg inkább az irigység sejlik ki, de az évek alatt van annyi rálátása, illetve emberismerete az alkotónak, hogy tudja kinek a véleményét fogadja meg vagy gondolja át. A Művészeknek jelen helyzetben az a feladata, hogy egymást segítsék, támogassák és úgy látom nagyrészt ez így is van. Másrészt a művészetet oktató mestereket szinte rákényszerítette a bezártság, hogy online oktatásba fogjanak. A művészpalántáknak pedig alkalmat adott az idő és a lehetőség, hogy tanuljanak.
Honnan meríted ötleteket? Mi az, ami megihlet?
Többnyire fotóról festek. Talán tájképeket legkevésbé, ennek ellenére egyik kedvencem a balatongyöröki Szépkilátóról festett képem. Bizonyára azért, mert a hely kiemelt helyet foglal el a szívemben. A Balaton nyugati csücskében, közel a Kis-Balaton tájvédelmi területénél élek és ez a táj rengeteg témát ad. Nem csak a táj, hanem az itt megtalálható élőlények. Madarak, őzek, pillangók, gombák, rovarok. A megalkotott képeim referenciafotói egy pillanat alatt belopództak a gondolataimba. Általában első látásra eldől, hogy festmény lesz egy adott fotóból. Mint az a bizonyos első látásra szerelem érzés. Azt szoktam mondani, hogy ez a kép akarja, hogy vászonra vigyem. Azokhoz a képekhez nyúlok előszeretettel, melyeken a fények, tükröződések vannak jelen, ahogy pl. a szemekben is. A festmény ezek ábrázolásával kel igazán életre. Mindemellett fontos az is, hogy valamilyen, lehetőleg pozitív érzést keltsen a nézőben.
