Milinte Judit fotóművészt egy közös baráton keresztül ismertem meg. Fotói azonnal felkeltették érdeklődésemet. A pillanatok, amiket megragad festmény szintre emelik a fotózás művészetét, ahogy a lemenő nap absztrakt fényt vetít az alatta húzódó felhőkre. Vagy amikor az őz szembenéz a kamerával. Ez volt az a fotó, ami nem hagyott nyugodni. Ki akartam deríteni, hogy készül egy ilyen kép. Hogy lehet ennyire közel kerülni vadállatokhoz. Judit beengedett a kulisszák mögé.

Mesélj egy kicsit arról mi fogott meg a fotózásban.

Egyrészt mindig is szerettem a fényképeket, hisz a múltat szinte kézzelfoghatóvá teszi, aztán pedig amikor már a saját képeimet néztem vagy fogtam a kezembe, akkor magát az élményt is újra átélhettem. Persze a későbbiek során már azt az oldalát is láttam, hogy meg tudtam mutatni másoknak azt, amit én láttam. Így aztán egyre több mindent szerettem volna megmutatni a csodákból és ez által kicsit magamból is.

Milinte Judit

Mikor jött el a pillanat amikor komolyan érdeklődni kezdtél a fotózás iránt?

Mindig is sokat fotóztam, már gyerekkoromban is, de akkor még csak saját, illetve a családi fotóalbumba. De az a fajta “szerelem”, amit most láthat belőlem bárki, az 3 és fél évvel ezelőtt kezdődött. Egy kedves ismerősöm biztatására hoztam a nyilvánosság elé a képeimet. A mai napig követi a munkásságom és lelkileg támogat, ha esetleg elbizonytalanodom valamiben. Ezt nagyon köszönöm neki.

Főként a táj, a fény árnyék játék, amik jelen vannak a képeiden. Ez a kedvenc témád?

Valóban sokszor “játszok” a fénnyel, hisz a napfelkelte és a naplemente a kedvenc időszakom. Akkor érzem teljesnek a napjaim, ha mindkettőt láthatom. De természetesen napközben is rendszeresen fotózom, hisz a csodák mindig jelen vannak.

Eddig csak tájképekről, fényekről és árnyékokról beszélgettünk. Fotózol embereket is?

Ez számomra nagyon idegen “téma”, hisz teljesen más oldala a fotózásnak, mint amit én képviselek. Nagyon ritkán vállalok ilyen fotózást, de természetesen volt rá példa, nem egyszer, hogy felkértek rá. Gyakorlásként szoktam vállalni, illetve volt már jótékonysági fotózásom is így.

Milinte Judit, természet, madár

Mesélnél egy kicsit erről a jótékonysági fotózásról?

Egy kedves Barátom kért fel, hogy fotózzam őt egy versenyen, melyen részt vett. Sajnos egy nagyon ritka, gyógyíthatatlan betegségben szenvedett, de ennek ellenére egy életvidám, optimista ember volt! Sportolt is, egy úgynevezett Boccha nevű labdajátékot játszott. Sok versenyen volt már külföldön és itthon is. Tatán, ahol lakom, tavaly megrendezték az első ilyen versenyt, melyre felkért, hogy azon a hétvégén fotózzak a versenyen. Természetesen elvállaltam, hisz olyan feladatnak éreztem ezt, ami számomra megtisztelő volt. A hivatalos felkérés ellenére teljesen jótékony céllal fotóztam végig, reggeltől-estig a versenyt és meg kell mondanom, életem egyik legmeghatározóbb élménye volt!!!! Fantasztikus csapatot és embereket ismerhettem meg a versenyen. Nekem példaképemmé vált ott mindenki. Azok, akik valamilyen betegségben szenvednek és mégis boldogan tudnak élni, illetve a segítőik, akik mindenben támogatják őket. Minden tiszteletem az övék.

Mi volt életed legviccesebb vagy legextrémebb élménye fotósként?

Mindkettőből akad jócskán, hisz a természet könnyen megtréfálja az embert, vagy épp megmutatja zord külsejét. Legviccesebb talán mikor egy vízi madarat fotóztam, de nem néztem körül rendesen, így aztán pár kép után azt vettem észre, hogy valami potyog rám, illetve a gépemre. Pár pillanat elteltével tudatosult bennem, hogy a fán, ami alatt voltam, ott voltak a “modellem kollégái”, akik bizony áldásukat adták rám. De volt egy videó is, amikor hasra feküdtem a földön, hogy ne vegyenek észre az éppen játszadozó kis rókák és a felvétel készítése közben vettem észre, hogy hangyabolyba feküdtem. Mindenhol csíptek a hangyák, de a felvétel nem állhat meg. Legextrémebb pedig talán inkább bizonyos pózok vagy időjárási körülmények miatt van. Nagyon szeretem a vadludakat. Ők télen vannak itt nálunk, így aztán volt rá példa már nem egyszer, hogy ónos eső közepette vagy erős fagyos szélben készültek róluk fotók. Teljesen átázva, ruha rám fagyva, de akkor is kimegyek hozzájuk.

Ezek után az extrém körülmények után már igazán kíváncsi vagyok, hogy hogy készül el egy ilyen fotó. Mesélnél egy kicsit a fotók mögötti eseményekről?

Mivel kint fotózom a természetben ezért szinte minden érzékemre szükség van. Néha az orrom irányít, néha a fülem és persze a szemem. Teljesen mindegy hogyan vesszük észre az alanyt, ami nagyon fontos, hogy tiszteljük őket és soha ne lépjünk át egy bizonyos határt. Mi vagyunk a vendégek az ő otthonukban. A legkönnyebben akkor tudunk jó fotókat készíteni egy-egy állatról, ha megismerjük viselkedését. Én mindig figyelem őket, hogy mire hogyan reagálnak. Sokszor lélegzet visszafojtva közelítem meg őket és sokszor mire egy kép megszületik, az átélt izgalmaktól teljesen lefáradok. Minden állat más. Van amelyik a mozgásra érzékeny, van amelyik a szagokra, így aztán mindig ettől függ, hogy hogyan közelítem meg őket. Az időjárási körülményeket megpróbálom mindig a magam javára fordítani, ha ez lehetséges, de persze ez kiszámíthatatlan, hisz ők nem emberek, hogy megkérném őket, hogy maradjanak nyugton, amíg elkészül a kép. De talán ez a türelemjáték az, ami még szebbé teszi ezt az egészet.

Milinte Judit, táj, hegyek, este

Melyik a kedvenc képed?

Erre talán nem is tudok válaszolni. Én nem képet mondanék, hisz számomra ezek, mind-mind egy történet. De ha mindenképp egyet kell kiemelnem a sok közül, akkor talán életem eddigi legcsodálatosabb naplementéje lenne, amit a somoskői vár falán élhettem át.

Mi az, ami inspirál?

Erre két válasszal tudok szolgálni. Az egyik, hogy olyan embereknek tudjam bemutatni a környezetünket és az élővilágot, akik sajnos nem tehetik meg, hogy kimenjenek és maguk tapasztalják meg mindezt. Rengeteg kerekesszékes, mozgáskorlátozott ember van, akik sajnos nem mehetnek erdőbe vagy épp ki a mezőkre. Sok ágyban fekvő beteg is van, akinek a világot az internet jelenti. Szeretném ezekkel az emberekkel is megosztani ezeket a csodákat, hisz ők valóban csak így érhetik el. A másik pedig, mivel nagy természetbarát és a magam módján “Természetvédő” is vagyok, így aztán nagyon fontosnak tartom, hogy felhívjam a figyelmet erre a dologra, de mindezt úgy, hogy ne “kötelező szárazanyagként” hasson az emberekre, hanem úgy, hogy valóban hatással legyen rájuk. Azt szeretném, ha minél több ember észrevenné, hogy hol él. Sokan azt hitték, hogy azok a madarak, növények vagy épp helyek valahol messze vannak tőlünk és mikor elmesélem, nekik, hogy a boltba menet vagy az ablakból kitekintve látható egy-egy madár vagy növény, ledöbbennek, hogy mindez köztünk van. Így aztán elkezdik figyelni, keresni ezeket a dolgokat és mikor megtalálják boldogan jelzik, hogy ezt vagy azt látták és ami mindennél fontosabb, az az, hogy onnantól kezdve védik és óvják is azt. Ez az, ami inspirál, hogy minél több dolgot megmutathassak az embereknek és így könnyebben átformálható a gondolkodás módjuk is.

Úgy tudom nem használsz képszerkesztő programokat az utómunkálatokhoz. Mi ennek az oka?

Ez valóban így van. Persze van, hogy én is vágom a képeimet, illetve, ha úgy van ráírom a nevem, de én azt vallom, hogy a természetnél csodálatosabb, szebb dolog nincs. Ha emberekről szólnának a képeim, akkor biztosan beállnék a sorba és mindenféle programokkal szerkesztgetném a képeket, mert az embereknek nagyon fontos az, hogy a lehető legszebben mutassanak a képeken. Ez természetfotó esetében szerintem szükségtelen, hisz aki nem látja meg a valós szépségét annak, ahol él, annak nem tudom képszerkesztéssel sem felhívni rá a figyelmét. Sajnos olyan eltorzult világban élünk, ahol a felturbózott dolgokat veszik már csak észre az emberek, pedig azok is a természetesből erednek. Elfelejtették már nagyon sokan, hogy milyen szép egy naplemente a túlhúzott színek nélkül is, vagy épp a napfelkelte a hajnal kék egén. Én szeretném megmutatni, hogy a való világnak milyen szépségei vannak és nem kell becsapni magunkat ahhoz, hogy ámulatba essünk egy-egy elkapott pillanat láttán.

Milyen lehetőségei vannak Magyarországon a fotóművészeknek?

Sajnos mivel nagyon telített a “piac” így szinte csak annak van lehetősége, akinek van ismeretsége. Most már olyan könnyen elérhető a technika bárki számára, hogy szinte mindenki fotózik. Így viszont a valós fotózás értékét vesztette. A különböző képszerkesztő programokkal az amatőrök is olyan képeket szerkesztenek, amilyet csak szeretnének. Azt gondolom, kevés helyen becsülik meg azt a fotóst, aki nem a hazugságot közvetíti, hanem valós képet mutat a világról. Az a mai kor emberének unalmas és semmit mondó. Persze szerencsére vannak kivételek és abban bízom, hogy ez a tábor is csak nőni fog és újra megbecsüli a társadalom a fotózás valós értékét.

Mennyire fontos a fényképezőgép minősége és milyensége egy kép elkészítésénél?

Különböző témájú képekhez különböző gépre van szükség. Nekem egy gépem van, egyet használok minden témához, de természetesen rendszerint átállítom a megfelelő módba, hogy a lehető legjobb kép születhessen. Az én véleményem az erről, hogy attól függ milyen céllal fotózunk. Nálam, ami nagyon fontos volt a gép választásnál, az a nagy zoom. Ez azért fontos, hisz sokszor több száz méterre lévő Madarat kell fotóznom, amihez kell ez a tulajdonság. De azt gondolom, hogyha valaki nem ilyen távolságokban gondolkodik fotózás terén, akkor elég egy gép is. Hogy milyen fajta legyen egy gép, azt gondolom ez pénztárca és hit kérdése, hisz van ember, aki az egyik márkájú ruhára esküszik, van, aki a másikra. Ha tudjuk mire szeretnénk használni a gépet, annak megfelelően válasszuk ki.

Milinte Judit, erdő, őz, fenyő

Végezetül úgy látom nagyon fontos az életedben a természet és állatvédelem. Mesélnél a céljaidról és az álmaidról?

Igen, ez valóban így van. Sajnos a környezetemben vettem észre, hogy nagyon sok ember idegenkedik a természettől. Igazán azok az esetek szomorítottak el, ahol szülőként szinte bele nevelték a gyerekekbe, hogy a természettől félni kell. Ez nagyon elszomorított. Gondoltam kellene tenni valamit, hiszen, ha a gyerekek ilyen felfogással nőnek fel, nem tudjuk megóvni, megvédeni a környezetünket. Eleinte csak szóban próbáltam átformálni a gondolatukat és megmutatni a hétköznapokban, hogy nem kell félni a természettől. Sok Gyermek nem mert mezítláb fűre lépni sem, illetve féltek mindentől, ami élt és mozgott. Ezt borzasztó volt látnom. Így aztán ha jöttek kis barátok a gyerekekhez, “megtanítottuk” nekik, hogy nem kell félni mindentől. Eleinte rettegtek megfogni például egy bogarat vagy mezítláb járni a földön, de aztán hamar belejöttek. Ami talán a legnehezebb, az a felnőtt korosztály meggyőzése, hisz sajnos a mai világban hajlamosak arra az emberek, hogy úgy éljenek, ahogy mások látni szeretnék az életüket! Szégyellik azt, ha kimennek a Természetbe és örülnek a sok csodának, ami körül vesz minket… hogy miért? Ezt nem tudjuk megmutatni, nem kézzelfogható, így “nem is látványos” hisz nem mutogathatjuk a szomszédnak, az embereknek! Sajnos ez nagyon fontos a mai világban! Így aztán én arra gondoltam, hogy dacolva ezzel a felfogással igenis megmutatom, hogy lehet másképp is élni. Így aztán nyilvánosság elé tártam azokat a csodákat, amiket láttam és látok nap, mint nap!!! Gondoltam, a képekkel ki tudom csalogatni az embereket a Természetbe, ha pedig már kint vannak és megtapasztalják mindazt, amit eléjük tártam, akkor már védeni is fogják azt. Mi a célom ezzel? Ebben a rohanó világban azt gondolom, hogy az emberek csak túlélnek. Rohannak, dolgoznak és úgy élnek, ahogy mások elvárják azt! Én azt szeretném, ha rájönnének arra, hogy az életet megélni és nem túlélni kell. Lassítsunk! Ne féljünk a gyermekeinknek, unokáinknak megmutatni mindent és ami a legfontosabb, megtanítani élni. A tárgyaink, földi javainkat bármikor elveszíthetjük, de az élményeket nem. Szeretném, ha minél több ember büszke lenne arra, hogy kijár a természetbe és még büszkébb arra, hogy meg is védi azt. Mi az álmom? Egy kiegyensúlyozott világ, ahol gondolnak az emberek a jövőre, ezzel védve gyermekeiket, unokáikat.