Amatőrként a Nemzeti Színház színpadán

A 2014-ben kigondolt Pajtaszínház projekt célja a valaha oly erős magyar falusi színjátszó hagyományok újraélesztése volt a Nemzeti Művelődési Intézet kezdeményezésére és a Magyar Teátrumi Társaság mentorálásával.

2024-ben az SK. Színkört érte az a megtiszteltetés, hogy az országos Pajtaszínház keretein belül, annak támogatásával bemutathassa MaszKalanD című egyfelvonásos vígjátékukat. A színkörhöz mentorként Tóth Géza, színművész érkezett, akinek színészi pályája 1983-tól a kaposvári Csiky Gergely Színháznál indult, s aki azóta is a társulat művésze. 2003-tól színházi rendezéssel is foglalkozik. Rendezett többek között Kaposváron, a Békéscsabai Jókai Színházban, Budapesten a Nemzeti Színházban, a Pinceszínházban, a Jurányiban, a Stúdió K-ban és külföldön is. Gyermekeknek bábelőadást készített, és hátrányos helyzetű fiatalokkal is foglalkozik tantermi előadások keretében. A Nyári Oszkár által létrehozott Karaván Színházzal is rendszeresen dolgozik. Élete meghatározó élményeiről beszélgettünk és arról, hogy kezdő színészként mit is jelentett számára a színház, és mit jelent ma.

Miért éppen a színészet lett a választott hivatása?

Valójában van egy forgácsoló szakmám. Annak idején a szülők, bár engem édesanyám egyedül nevelt, de ő is elvárta, hogy legyen egy „rendes” szakmám. A Dunántúli Kőolajipar Gépgyárba kerültem, és ha egy kis időm akadt, munka közben is mindig verset mondtam. Aztán egy barátom által a Hevesi Sándor művelődési házhoz kerültem képesítés nélküli művelődésszervezőnek. Nagyon szerettem, sok színházi programot, koncertet szerveztem, és volt egy baráti társaságunk, amelyben az egyik barátom gyönyörűen mondott verset, s felkerült Budapestre egy amatőr színházhoz. Felmentem megnézni őket, és ott ragadtam a székesfővárosban. Akkor a Wesselényi utcai pincében próbáló Mozgó Színházat ketten vezették, egyikük azóta meghalt, másikuk Mohácsi János volt. Én pedig belecsöppentem egy darabba, az Ármány és szerelembe. Bár előtte semmi ilyenben nem vettem részt, vonzott a dolog, mert imádtam nézni a színházat. Mohácsi János pedig hívott, hogy menjek vele, ha kedvem van, mondván, ő mindenképpen színházzal akar foglalkozni. Adott nekem is szerepet, méghozzá Ferdinándot, az Ármány és szerelemben. 1983-ban lejöttünk Kaposvárra, ahova csoportos szereplőnek fel is vettek minket Csákányi Eszter, Jordán Tamás, Lukács Andor mellé. Akkoriban az összes rendező hasonlóan gondolkodott, mint Ascher Tamás, Babarczy László, Ács János, Gothár Péter, akik befogadták azokat az embereket és értékeket, akiket és amelyeket a főiskola elutasított, csak mert nem illettek bele a rendszerükbe. És azóta is a színház tagja vagyok. Ennek már negyven éve.

Miért maradt itt ennél a színháznál ennyi ideig?

Azért, mert Kaposvár egy ideig olyan hely volt, ahol Európa és Magyarország legjobb rendezői jöttek. Nem kellett elmenni sehova, hogy valami újhoz juss, valami új impulzus érjen. Engem nem érdekel a jobb- vagy a baloldal. Nem tudok jobb- vagy baloldali színházat csinálni. Engem leginkább a kíváncsiság, a szakmaiság érdekel.

Ön amatőr társulatokat is mentorál. Miért vállalta ezt a nem éppen hálás szerepet?

Ez egy régi történet. Amikor először találkoztam a Mozgó színházzal, akkor nagyon jól fel volt építve az a dolog, hogy amatőr színjátszás. Azok az emberek, akiket nem vettek fel a főiskolára, vagy valami más okból kifolyólag ebben a szférában tudtak alkotni. Jelen pillanatban kicsit olyan érzésem van, hogy a Pajtaszínház alkalmas arra, hogy az amatőr színjátszók kibontakoztathassák magukat.

Mit gondol az amatőrök helyéről a színházi világban?

Azt gondolom, egy színházcsináló embernek kíváncsinak kell lenni az országban élő emberekre. Néha azt látom, hogy egyes munkatársaim ki vannak akadva, hogy a színház templom, és hogy képzelik az úgynevezett amatőrök, hogy ide bejönnek, és ott előadnak valamit. Szerintem a mentor dolga az, hogy azokat a „burjánzásokat”, amelyek jellemzőek egy amatőr előadásra, azokat lenyesegesse. Ugyanakkor nem dolga, hogy belegyömöszölje egy általa jónak vélt színházi klisébe, mert akkor elveszik az íze az amatőr darabnak, eltűnik a jellege. Engem nem zavarnak a szakmai „hibái”, mert a bohóc, ha jó bohóc, akkor ő is a hibáiból tanul. És az jó dolog. Már több csapattal találkoztam, és a magam részéről nagyon örülök annak, hogy találkozhatok az amatőrökkel, az élettel, hogy így mondjam. Jó látni, hogy ebben a kütyüs világban még mindig vannak emberek, akik valós közösséget teremtenek, és ebben élnek, és dolgoznak. Emberek, akik verssel, színházcsinálással foglalkoznak. Nagyon lélekmelengető, nagyon inspiráló nekem, hogy különböző foglalkozású emberek milyen nagy érdeklődéssel vannak a kultúra iránt. Másrészt azt látom, hogy ezekben a kis közösségekben figyelem van és gondoskodás. Hogy nem csak arról szól, hogy mamamutogatás van, hanem igazából ápolják magukban azt a kultúrlényt, akik ők maguk. Ezek a mikróközösségek tudnak változást elérni. És ebben hiszek! Mindig is hittem. A mentorálás maga, az pedig mindig feltölt.

Mi volt a legnagyobb sikere ezen a területen?

Nem tudok kiemelni egyet sem, mert mindegyiket szeretem. Ez nem esztétikai siker, soha nem célom az, hogy esztétikai siker legyen. Nekem akkor jó, amikor van visszacsatolás, amikor épül valamilyen kapcsolat, és ez nem hal el. Ugyanis ezeket a kapcsolatokat, amik kiépülnek, ezeket ápolni kell. Volt olyan eset, amikor valaki arra használta fel ezt a dolgot, hogy elindulhasson polgármesternek a falujában. Ezt nagyon hamar átlátom, de elviszem a közösséget addig a pontig, hogy ebben a fesztiválban részt vegyen. Mivel pedig Facebook csoportokban kommunikálunk, és soha nem iratkozom le, mindig látom, mi lesz a sorsa egy-egy ilyen adott közösségnek. Nagy részében jól alakul a sorsuk, megmaradnak, ez a fontos siker nekem.

Volt-e rossz élménye?

Volt. Vannak olyan közösségek, ahol belső nézeteltérések kialakulhatnak. Ahol a vezető azt kéri, hogy én avatkozzak be. Soha nem teszem meg, mert hiszen én majd onnan el fogok jönni! Még tanácsot sem szoktam adni. Voltak olyan munkatársaim, akiktől megvonták a bizalmat. Velem ilyen még nem történt. Volt olyan hely, ahol elégedetlenek voltak, mert azt hitték, én fogok megoldani dolgokat. Ez nekem nem tisztem. Én csak mentorálok, megemelem a csapatot, hogy elérje a megkívánt szintet. Ez valahol olyan, mint a gyereknevelés. Néha hagyni kell egy-egy nézeteltérést, egy-egy bajt kiteljesedni, hogy oldják meg ők maguk. Életre nevelés ez, úgy hiszem.

Önt miben láthatjuk legközelebb?

Január végén kezdjük a kaposvári Csiky Gergely színházban próbálni Anton Pavlovics Csehov Sirály című színművét, mely az író műfaji meghatározása szerint vígjáték, és amit először 1896-ban adtak ki, és mutattak be. Ilja Bocharnikovsz, orosz színművész, rendező, színházi oktató, nemzedékének egyik legtehetségesebb alkotója rendezi majd az előadást, melynek premierje március elsejére van kitűzve.

Sok sikert Önnek. Köszönöm az interjút!