Dorothea ezen a napon korán hazajött az öt-, hat- és hétéveseknek fenntartott falusi iskolából. Éppen elfoglalta megszokott helyét a csinos kis nappaliban a két testvér hálószobája között, és aztán néhány tervrajzzal kezdett bíbelődni (ezt a fajta munkát szerette a legjobban), amikor Celia, aki már ott ült, megszólította.

– Dorothea drágám, ha nem haragszol… és nem zavarlak… nem nézhetnénk meg a mama ékszereit, hogy eloszthassuk? Mert ugye pontosan hat hónappal ezelőtt adta oda a bácsi neked megőrzésre, és azóta rá sem pislantottunk.

Celiának egy kicsit durcás arcocskája volt, és csak azért nem fújta magát mindig, mert tisztelte Dorotheát. Tisztelnie kellett, mert hát a nővérének elvei voltak. S ez a tényező rejtélyes villamosságot tudott produkálni, ami jól megráz, ha nem úgy nyúlunk hozzá. Celia nagy megkönnyebbülésére azonban Dorothea szeme most tele volt nevetéssel.

– Milyen bámulatos kis kalendárium vagy te, Celia! A naptári, avagy a holdhónapokat jegyzed?

– Ma van szeptember utolsó napja, és április elsején adta oda neked az ékszereket a bácsi. Emlékszel, még azt is mondta, hogy ő már el is felejtette. Gondolom, te is, mert nem említetted azóta, hogy bezártad ide a fiókos szekrényedbe.

– Jól emlékszem rá, drágám, de tudod, azért nem beszéltem róla, mert most úgysem viselhetjük. – Dorothea kedves és szívélyes, de azért egy kissé tanári hangon beszélt. Közben ceruzával a kezében csöpp vázlatokat rajzolt a papír szélére.

Celia elpirult, és igyekezett komoly képet vágni.

– Szerintem, drága nővérem, megadjuk a kellő tiszteletet a mama emlékének, ha az ékszereit megvizsgáljuk, ezután félretesszük, és nem gondolunk rájuk. Ezenfelül – tette hozzá kissé akadozó hangon, sírással küszködve –, nyakláncot manapság már mindenki hord. Madame Poinçon például, ki még nálad is szigorúbb nézeteket vallott. És a keresztények is… biztos vannak nők a mennyországban, akik viseltek ékszert.

Celia tudta a legjobban, mekkora szellemi megerőltetésébe került, hogy így tudjon okoskodni.

– Szeretnél ékszert viselni? – kiáltott Dorothea úgy meglepődve, mintha ezt csak most vette volna észre. Szikrázott belőle a drámai meglepődés, amit épp attól a madame Poinçontól tanult, aki viselt ékszert. – Hát persze, vegyük elő őket! Miért nem mondtad előbb? De a kulcsok, a kulcsok! Hová is tettem őket? – S a két kezét a halántékára szorította, mint aki most azért van kétségbeesve, hogy már erre sem emlékszik.

– Itt vannak, ni – mutatta Celia, aki már rég kiszámította a lehetséges fejleményeket.

– Akkor hát nyisd ki azt a nagy fiókot, Kitty, és vedd ki belőle az ékszeresládikát.

A ládika hamarosan nyitva állt előttük, s az ékszerek kiterítve, mint vidám virágszőnyeg az asztalon. Nem volt valami nagy gyűjtemény, néhány darabja azonban műremek. Azok közt is a legszebb a gyönyörű foglalatban a lila ametiszt nyaklánc, és az öt csiszolt gyémántszemmel ékes gyöngyház kereszt. Dorothea rögtön fogta a nyakláncot, és húga nyakába kerítette. Olyan pontosan rásimult, akár a karperec; a körforma eleve illett húgának Mária Henriettához hasonlóan formás fejéhez és nyakához, és a szemközti tükörben jól láthatta, hogy úgy van.

– Nézd csak, Kitty! Ezt az indiai muszlinoddal is viselheted… De a kereszt csak a sötét ruhához megy.

Celia megpróbálta elrejteni boldog mosolyát. – Jaj, Dodó, a keresztet viseld inkább te!

– Ó, nem drágám, dehogy – legyintett Dorothea lekicsinylőn.

– Pedig az neked illenék jobban, a fekete ruhádhoz, higgy nekem – bizonygatta Celia. – Nyugodtan viselhetnéd.

– A világért sem, a világért sem. Keresztet végképp nem viselnék dísznek. – Dorothea még bele is borzongott a gondolatba kissé.

– Akkor biztosan azt hiszed, hogy rossz vagyok, ha felveszem – jegyezte meg Celia kelletlenül.

– Ugyan, drágám, dehogy. – Dorothea megsimogatta húga vállát. – A léleknek is van arca. Ami az egyiknek megy, a másiknak nem.

– Tartsd meg, a mama emlékére.

– Ó, nekem még sok mindenem van a mamától… A szantálfa doboz, amit annyira szeretek… de sok minden más is… Nem, ez legyen a tiéd mind. Vita lezárva. Tessék… ez is a tiéd.

Celia cseppet megsértődött. Ez a kissé puritán leereszkedés pontosan olyan volt, mint egy lenézően büszke szempillantás, és a minden vallási lelkesedést nélkülöző fiatalabb lánytestvérnek ez éppúgy fájt, mintha szigorúan megrótták volna.

– Hogy viseljek én díszeket, ha te, az idősebb testvér, ezt nem teszed?

– Nem, Kitty. Túl sokat akarsz tőlem. Hogy a kedvedért én is teleaggassam magam csecsebecsékkel! Ha ilyen nyaklánc lenne a nyakamban, úgy érezném, forog velem a világ és kifut lábam alól a talaj.

Celia lekapcsolta és levette a nyakláncot. – Kicsit úgyis szoros volna a nyakadra. Valami mellre fekvő, lapos nyakék jobban illene hozzád – állapította meg, némi elégedettséggel. Boldogabban fogadta el úgy az ékszert, hogy Dorotheának semmiképpen sem volt jó. A gyűrűs dobozkákat is kinyitogatta; az egyikből gyönyörű, smaragdköves, apró gyémántokkal körülfogott darab került elő, és a felhők mögül előtűnő nap fénye is éppen abban a pillanatban villant egyet az asztalon.

– Milyen gyönyörűek is ezek a kövek! – mondta Dorothea a villanó napfényhez hasonló hirtelenséggel. – Különös, milyen mélyek is ezek a színek. Mint az illat. Bizonyára azért van, hogy János jelenéseiben ezek a lelki dolgok jelképei. Mintha az ég darabkái volnának. És ez a smaragd talán a legszebb.

– És van hozzá karkötő – mondta Celia. – Ezt először nem is láttuk.

– Milyen szépek! ­– mondta Dorothea ujjongva, és felpróbálta a gyűrűt az ujjára, a karkötőt meg a csuklójára, és szemmagasságban az ablakhoz tartotta. Közben kereste a mentséget arra az elragadtatásra, amit a színes drágakövek láttán érzett, és máris eldöntötte, hogy ez a vallás által adományozott misztikus öröm.

– Ezeket te is szeretnéd, ugye, Dodó? – kérdezte Celia tétovázva, mert ámulva látta, hogy valami gyöngéje a testvérének is van, de azt is megállapította, hogy ezek a smaragdok neki szintén jobban állnának, hasonlóan a lila ametiszthez. – Tartsd meg a gyűrűt és a karperecet… ha már semmi más nem kell. De nézd csak, ezek az achátok is milyen csinosak… és szelídek.

– Jó, ezeket megtartom. A gyűrűt és a karperecet – mondta Dorothea. Azzal leejtette kezét az asztalra, és egészen halkan így folytatta: – Gondolj bele, hogy milyen szerencsétlenek keresgélik, munkálják meg és adják el az ilyet! – Ismét elhallgatott, és Celia már azt gondolta, nővére mégiscsak visszautasítja az ékszereket, ha következetes.

– Igen, drágám, ezeket megtartom – döntött Dorothea. – De a többit tedd el, és a ládikát is.

Azzal kezébe vette a ceruzát, de az ékszereket nem vette le. A szeme egyre csak rajtuk nyugodott. Arra gondolt, gyakran felveszi majd őket, hogy minél többet láthassa e tiszta színek sziporkáját.

– Társaságban is viselni fogod? – érdeklődött Celia kíváncsian.

Dorothea gyorsan Celiára pillantott. Azok a kiváló tulajdonságok, amelyekkel képzeletében szeretteit ruházta fel, azért nem akadályozták meg abban, hogy időnként ne lásson tisztán. Teljes szelídségre pályázott ugyan, de benső tüze nem aludt ki.

– Talán – válaszolta kissé emelkedetten. – Nem tudhatom, meddig süllyedek.

Celia elpirult, és boldogtalannak érezte magát: látta, hogy megbántotta a nővérét és ezért nem mert semmit sem mondani az ékszerekről, melyeket most visszatett a ládikába és elvitt. Dorothea sem volt boldog, de folytatta a rajzolást. Vajon mennyire tiszták az érzései és szavai, melyek ehhez a kis robbanáshoz vezettek?

 

A könyvet ITT tudod megrendelni!