Odakint fúj a szél, a ház előtt álló szomorúfűzfa ágai kétségbeesett csapkodják az ablak üvegét. Szakad az eső, ólmos fáradtsággal érkezik a reggel, a szénfekete sötétség leplét nem szakítja semmi szét.
Valami mégis azt súgja, kezdődik egy új nap, ideje felkelni. Kibotorkálok a konyhába, félszemmel figyelem, ahogy lefő aznapi első kávém. Íróasztalomon már barátságosan duruzsol a számítógép, a köldökzsinór a világhoz. Nem is késlekedem, s már olvasom is a leveleimet, a nap ilyen-olyan híreit. Még az MSN (Messenger = üzenet) szolgáltatást is bekapcsolom, talán akad fent egy barátnőm, akivel megbeszélhetem a világ dolgait. Amíg arra várok, hogy valaki bejelentkezzen, olvasom, hogy az első olyan pár, amely az interneten keresztül ismerkedett meg, a napokban ünnepelte az ezüstlakodalmát. Fantasztikus, – gondolom. Ezüstlakodalom, azaz huszonöt év. Hihetetlen. Emlékszem huszonöt éve nálunk még telefon sem volt, nemhogy számítógép!
Chris Dunn és Pam Jensen, az első olyan pár, akik az interneten ismerkedtek meg egymással, – mondja a cikk – Ők ketten 1982-ben, egy nagyon korai, beszélgetős program segítségével ismerkedtek meg, majd szerettek egymásba. A megismerkedést követő évben össze is házasodtak. És bár sokan azt mondták nekik, „esélyük sincs arra, hogy megmaradjanak a másik mellett”, az ezüstlakodalmukon is „ugyanolyan szerelmesek egymásba, mint az első hetekben”. – vallják. Miközben olvasom a cikket, Kata barátnőm bejelentkezik az MSN-re, s már beszélgetünk is, azonnal ez a cikk lesz a téma. Katának nincsenek jó tapasztalatai az internettel. Főleg azért, mert huszonéves fia ennek segítségével „szedte össze” a barátnőjét, akit Kata ki nem állhat. „Nyafka, Pesti libaként” aposztrofálja, az amúgy valóban butácska lányt. De lehet, hogy csak az a baj, hogy fia nem a „hagyományok” szerint keresett és talált magának párt. Az internetes társkeresés még mindig idegen a legtöbb embertől, így Katától is, aki fodrászként nem használja a netet, s magától a számítógéptől is idegenkedik.
Ájlávjú… azaz összesen huszonhárom képben először azt nézzük meg, milyen szédületes (mulatságos) és kínkeserves (és röhejes) az út az első pillantástól az első vallomásig.
Sokan állítják, hogy nem lehet normális párt találni, csak fura, beteges emberekkel, ráadásul a közhiedelem szerint a legtöbben nem is mondják meg mindig az igazat magukról. Nem beszélve arról, hogy a legfőbb cél egy kis ingyen szexet. Ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy statisztikák szerint; az internet használók 87 százaléka tisztában van azzal, hogy a partnert keresők gyakran állítanak valótlant magukról. E tekintetben egyébként a nők némiképp gyanakvóbbak, mint a férfiak. Bizalmatlanságuk nem is teljesen alaptalan, hiszen a társkeresők több mint egynegyede – saját bevallása szerint – közölt már hamis információt magáról. No de ez megtörténik a valóságban is nem?! Sok embert ismerek én is, akik nem mondták meg elsőre az igazat, ami persze előbb vagy utóbb mindig kiderül.
Amúgy nem értek egyet Kata barátnőmmel, aki szerint az interneten való társkeresés hülyeség. Szerintem számos előnye van ennek, főleg, ha az embernek nincs ideje, esetleg türelme, hogy szórakozóhelyeken vagy barátokon keresztül találkozzon valakivel; de segíthet azoknak a félénk, szégyenlős embereknek is, akik annyira rettegnek az elutasítástól, hogy fel sem merülhet bennük az a lehetőség, hogy megszólítsanak egy idegent. Az internet, azáltal, hogy nem szemtől szemben kommunikálunk a másikkal, adhat egy bizonyos fokú szabadságot. De azért vigyázzunk csak olyat mondjunk, amit akkor is vállalnánk, ha ott állna az illető velünk szemben.
Mint látható, nem vagyok ellene az internetes társkeresésnek, ettől függetlenül lánykorom boldog „vadászós” időszakát nem cserélném el egyetlen interneset randiportálra sem!
