Kicsi voltam és sokat utaztam a világ minden részébe, de nem a valóságban, hanem fejben. Elképzeltem, hogy milyen lehet más országban élni, ehhez hozzásegített egy könyvem, amelyben különböző országokból voltak babák a népviseletükbe öltöztetve. Nekem azok tetszettek a legjobban, amik különlegesek voltak, japán baba, kínai baba. Érdekesek voltak az arcvonásaik, hajuk.
Elképzeltem milyen jó lehet ott élni, ahol ilyen ruhákat hordanak. Majd, amikor nagyobb lettem, felső tagozatos még jobban vágytam az utazásra, de még ekkor sem mentünk külföldre, mert mindig azt hallottam, hogy nincs rá pénzünk, meg különben is ott is csak emberek élnek, mint nálunk. Volt egy bűvös hely, ahova néha kérésre, máskor meg magamtól vonultam el, ez volt a kispadlás. Itt nyáron hűvös volt, de mégis átfújta a lágy szellő, mert lécekkel volt leválasztva, hogy a kukorica szellőzzön. Nem szerettem az itteni munkát, mert a kukorica por szállt az orromba és mindig „fúrta”.
Viszont jó volt itt álmodozni és elképzelni, hogy merre utazom a világban. Elképzeltem, hogy folyékonyan beszélek angolul, németül és nem „csak horvátul”. Ahogy sokan mondták, hogy azért kell Kanizsára járni iskolába, mert ott rendes nyelvet tanítanak, nem csak a horvátot, amivel semmit nem lehet majd kezdeni az életben. Gimnazista koromban már nagyon vártam, hogy utazhassak és lett is volna rá lehetőségem, mert a gimnázium kórusában énekeltem és Ausztriába utazhattam volna. De sajnos nem készült el az útlevelem.
Később kiderült, hogy be sem adta a kérvényemet, akit megbíztam vele. Ekkor teljesen kiborultam és hatalmas könnyekkel búcsúztam el az utazásomtól. Az a lány, aki helyettem ment el, meg napokig mesélte, hogy milyen kényeztetésben volt részük: kicsi parfümöt kaptak ajándékba, meg epret ettek tejszínhabbal kehelyből és még hosszasan sorolta. Nagyon feldúlt ez a mesélés és elhatároztam, hogy akkor is lesz útlevelem, megint megkértem a bennfentes ismerősömet, hogy segítsen, hogy hamarabb elkészüljön az útlevelem, ne kelljen sokat várni rá, de valahogy megint nem jutott el a fényképem és az okmánybélyegre szánt pénzem az ügyintézőhöz. A szüleim meg azt mondták, hogy minek költöm el a pénzt, amikor így is kevés pénzből élünk. Nagyon mérges lettem és azt mondtam: Most már menjünk be a kanizsai rendőrségre és írják alá a kérelmet, mert meg csak 17 éves voltam. Végül szépen felöltözve, apuval és anyuval együtt bementünk a rendőrségre, végre aláírták a papírokat és mindent benyújtottunk az ablakon. A szívem kalapált és izgultam, hogy nehogy megint közbejöjjön valami és ne legyen útlevelem.
Amikor a kezembe vettem a kis -és nagy határátlépő engedélyt az örömöm nem volt teljes, mert már annyit vártam ezekre az okmányokra, hogy nem tudtam őszintén örülni.
Most azt látom, hogy a közösségi oldalakon mindenki posztol, hogy mikor melyik határ nyit meg. Mindenki várja, hogy útra kelhessen és újra láthassa a tengert, külföldi barátait, rokonait. Szeretnék már utazni, de amíg nem lehet addig is fejben utazom, nézem a régi utazások képeit, olvasom a sok regényt és repülök távoli vidékekre. Néha írok a külföldi ismerősöknek, ez is segít ott lennem velük.
Novinics Edit
