Hallasz?

Kedves idegen…

• Hallasz?
• Látsz is?
• Igen látlak.
• Megérintesz?
• És felborzolsz?
• Megcsókollak.

Felém jött. Határozott gyors lépésekkel. Tudta mit akar. Ízlelni, szagolni, megkóstolni a lehető legtöbbet. Nem volt jobb dolga, éppen úgy adatott, hogy kaptunk IDŐT egymásra. Időt, amiben időzni lehet. Elmerülni minden pillanatban, beburkolózni, megmártózni, átélni és megélni… Tisztán, ahogy rendje-módja van. Egyszerűen, önmagukban.

Nehéz idáig eljutni, s nehéz annyira le vetkőzni, hogy abban ne szégyelld a meztelenséget. Történt már velem ilyen, tudok osztozni az élményben. Nem félek kiszolgáltatni magam a hibáimnak, sőt már-már szeretem a gyengeségeimet, erőssé tesz az, amit magamból ismerek. Minden körülmény „rossz” volt. Kényelmetlen ágy és beszorult fejlődés, Nyomasztó bútorok és negatív közeg. Időutazáson voltunk a ’70-es években. Szocreál piac, olcsó nejlonok. Formátlan emberek és bánatos sekélyesség. Kedvtelen, távolságtartó idegenek…

Cseppet sem törődtünk vele, mint ahogy valóban, a körülmények nem voltak fontosak, felülírja a valódi valóság. A „dolgok” mögött húzódó tartalom. Inkább csak az Ő meg Én, inkább csak az Itt és Most. Megszületett és létrejött, egymás fejlődését szolgálva éppen egy helyen egy időben. Megadatott egy Találkozás, jókor a jó helyen. Egyszerűen lett így… nem volt benne semmilyen bonyodalom. Tökéletesen vezetett minden oda.

Amikor meglátott megcsókolt, amiben elindult…

Emlékszem a pillanatra, amikor édesanya lettem, élő gyermekem ölelésében éltem át, azt hogy én szülöm őt a halálra. Élőnek lenni, azt az egyszerű tényt vonja maga után, hogy olyan sebezhetőek vagyunk. A jelenlét annyira jó tud lenni, mint amennyire a hiány rossz… Ezekben a pillanatokban azt vállalod fel, hogy ami történni fog, annak vége lesz. Ma holnap, vagy holnap után… akármikor…évek múltán. De egyszer vége lesz. Uralni és tudni akarjuk.  Ebben ez sem volt. Vagyis a végén…, de minden csak úgy történhetett: SZABADON. Pálinka, fröccs, miért ne? Részegség és mámor nélkül, csak azért, mert jól esett. Mert megesett.

Beszélgetés…

• Milyen vagyok?
• Olyan, amilyen.
• Mitől?
• Ettől.
• És te?
• Én is.
• És mi a cél?
• S neked?
• Nekem meg ez.

És még csak ebben sem volt semmi bonyolult vagy félelmetes. Nem ijedtem meg, hogy nem azt akarja, amit én. Sőt örültem, hogy ő, Ő az életében. Benne van éli és érti, hogy mit miért. S mitől, hova.

Szeretkeztünk is. Itt is ott is, így úgy is. Ilyen volt meg olyan is. Teljes. Elsőre egészen jó. Sőt olyan jó, hogy semmiképpen sem rossz. Vagy kényelmetlen, vagy gátlásos. Voltak őrült pillanatok, meg egészen szelídek. Mindenféle. Miképpen válhat tökéletessé, az, ami ennyire tökéletlen. Az ágy kényelmetlen egyfolytában igazodni kellett. A fürdőben egy jó dolog volt, passzolt a szemeteszsák a fúga színéhez, zöld volt mindkettő. Egészen mosolyognom kell ettől. Időtlenség ebben az időutazásban, aztán végül mégis csak találtunk egy szigetet. A fa alatt, a szép tóra nézve. Hattyúk, hamutartó és persze cigaretta, na ugye, hogy semmi sem tökéletes…

A dohányzás rém egészségtelen, előtte tisztelegve jegyzem ezt meg. Neki fontos, nekem ez most nem annyira. Rémes egy eltérés. Nevettünk. Sokat. Minden olyan pillanatban, amelyben lelepleződtünk egymás előtt. Vagy, amiben az emberi mivoltunk gyengeségei váltak viccesé. Vagy az erősségeink, olyan is volt.Tarka-barka volt az egész.

Urrá lett rajtam a szomorúság. Közeledett az idő vége. Én ezt előbb éreztem, engem vártak itthon. Húztuk, toltuk az időt, amikor persze megtörtént, ami történni szokott.

• Félek, mert…
• Megértem, hogy félsz. Nem tudok segíteni…
• Haragszol?
• Nem haragszom. Én benned hiszek…, ha te nem is kérlek, nekem engedd meg.
• Nem tudom megengedni.
• Akkor menjünk haza. Túl fontos az, ami történt, ahhoz, hogy maradni tudjak…

Indultunk.

• És akkor most ennyi, kész, elmész?

Annyira ölelni tudtam volna még, annyira én is ezt éreztem. Valakinek azonban indulni kellett, nem akartam félni a félelemtől. A varázslat nem múlt el, hazakísért és éjjel az ágyam szélén ült. Illata a ruhámon, érintése a bőrömön. A fürdés segített, az illat eltűnt… De maradt az emlék a hangulat, a végtelenné szelídült kérdés, hogyan lesz eztán…

S mi lesz majd.

Egy dolgot tudtam legbelül, nem vagyok ezekkel a kérdésekkel egyedül, nem vagyok, mert az élő születő pillanatban OTT voltunk, EGYÜTT!

S ha kiderülne, hogy még csak kérdést sem hagytam magam után könnyű lenne elengedni, mert akkor letagadható az, ami történt. Azóta kong bennem az ÜRESSÉG. Néha felnevet a hangja, néha felcsillan a szeme, néha elönt az csillogás…

Még nincs itt az, ami majd lesz.

S nem is biztos a valami, ami lehet…

Egyelőre MOST csak az biztos, ami volt.

Ez olyan, mint a reggel, amit úgy szeretek…

„ Benne van az elmúlt éjszaka emléke, s az elkövetkezendő nap ígérete, benne egyetlen Pillanatban…”

Ez volt nekem egy kedves idegen, valahol egy távoli helyen. Valamikor, a ’70es években…

Kádár-Szigeti Annamária