Már tavaly júniusban is alig vártam Fehér Adrienn balatonkenesei koncertjét a Széchenyi parkban, de akkor a szeszélyes időjárás keresztül húzta a számításaimat. Ezért is örültem nagyon, amikor megtudtam, hogy mégsem kell lemondanom az élményről, mert az eMeRTon-díjas énekesnő március első szombatján bepótolja a nyáron elmaradt fellépést, hogy Neumann Balázs zongoraművész segítségével bensőséges és nosztalgikus hangulatot varázsoljon a Kultúra Háza színpadára. Biztosra vettem, hogy Adriennék műsora nőnapi ajándéknak is telitalálat lesz, már csak azért is, mert mindkettőjük neve garancia a minőségi zenére. A művésznővel a koncert előtt beszélgettem – pár nappal a koronavírus-járvány miatti veszélyhelyzet kihirdetése előtt…
Egy hete ilyenkor a legújabb bemutatódra készültél a budapesti Turay Ida Színházban. A beszélgetésünk után pedig egy különleges, elsősorban Cserháti Zsuzsa dalaira épülő klubkoncerttel örvendezteted meg a kenesei közönséget. Vagyis az éneklés és a színészet jól megfér egymás mellett az életedben. Melyik szerelem alakult ki hamarabb?
Zenész családból származom, ami alapvetően meghatározta az érdeklődési körömet és a pályaválasztásomat. Apai nagyapám, Fehér Pál európai hírű tenorista volt, édesapám, Fehér András zeneszerző, a Magyar Állami Operaházban dolgozott rendezőként és karnagyként, mellette tanított a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen, vagyis ezer szálon futott a szakmai élete. Édesanyám, Bodor Éva zenei szerkesztőként tevékenykedett. Gyerekkoromban egy jó darabig opera-énekesnőnek készültem: ötévesen mi mást válaszoltam volna a „mi leszel, ha nagy leszel?”-kérdésre, főleg amikor Kincses Veronika vagy éppen Polgár László érdeklődött a terveimről… (mosolyog) Aztán a sors úgy hozta, hogy mégis más irányba indultam. Általános iskolásként a Magyar Rádió Gyermekkórusába jártam, majd a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában érettségiztem zeneelmélet-karvezetés tanszakon. Így kezdődött a zenei pályám…. Később borzasztóan elkezdett érdekelni a dzsessz, meg a színház is, ez utóbbi olyannyira magával ragadt, hogy elvégeztem a Gór Nagy Mária Színitanodát, majd 1995-től a Székesfehérvári Vörösmarty Színház tagja lettem.
Mi vonzott a színészetben?
Leginkább az, hogy ott küzdeni kellett a sikerélményért, az elismerésért. A zene szeretetét ugyebár gyerekként vénásan kaptam, bőven volt kitől örökölnöm a muzikalitásomat, tehát az iskolában számomra egyértelmű volt, hogy a szolfézs nekem meg a legjobban, és hogy karvezetésből is osztályelső vagyok, A színház már korántsem volt ilyen egyértelmű, ott küzdeni és folyamatosan bizonyítani kellett, és kell a mai napig.
Visszatérve a zenei karrieredhez és a mostani koncertedhez: a Cserháti Zsuzsával való szakmai kapcsolatod és a hét évig tartó barátságotok meghatározó időszaka volt a pályádnak. Te mindig is a példaképednek tekintetted őt?
Amióta az eszemet tudom, nagy rajongója voltam Zsuzsának. Anyukám a Magyar Rádióban dolgozott, ahol azért néha felcsendült egy-egy Cserháti-dal. Gyerekként gyakran megfordultam anyu munkahelyén, és a legendás Pagodában rendszeresen találkoztam a hazai könnyűzenei élet jeles képviselőivel. Utólag gondolkodtam el azon, hogy vajon hol volt akkor Cserháti, miért hiányzott abból a közegből. Mert nem emlékeztem, hogy valaha is láttam volna őt a Rádióban. Aztán megtudtam, hogy akkoriban élt abban a bizonyos önkéntes száműzetésben, ahová azért menekült, mert a Hanglemezgyárnál csak vokálénekesként tartottak volna rá igényt. A mellőzöttség éveiben hosszabb ideig a külföldi vendéglátóiparban is dolgozott, és itthon pedig főleg vidéken, illetve csak a rangos éjszakai szórakozóhelyeken lépett fel.
Hogy emlékszel vissza az első találkozásotokra?
1996-ban történt: abban az időben már lehetett hallani a szakmán belül, hogy Zsuzsa tervezi a visszatérését. A székesfehérvári színházban játszottam, akkor mutattuk be a Hair című musicalt. Az előadás dalszövegeit Valla Attila írta, aki egyébként Cserháti Zsuzsa új, „visszatérő” lemezének, a Hamu és Gyémánt-nak a szövegeit is jegyezte. Én pedig kihasználva a szerencsés vagy inkább sorsszerű egybeesést, megkértem Attilát, hogy hívja el Zsuzsát az egyik Hair-előadásra. Az igazat megvallva nem sok reményt fűztem a találkozáshoz, mert akkoriban Zsuzsáról az a hír járta, hogy nem szívesen megy emberek közé, sokszor még a lemezstúdiónak is csak az ajtajáig jutott, mert oda sem mert belépni. Ugyanakkor volt néhány ember az életében, akikkel szemben megnyílt, és Attila az egyike volt ezen kiváltságosoknak. A Zsuzsával való első találkozásunk óta eltelt huszonnégy év, a fehérvári színház is átépült azóta, de nekem a mai napig tisztán megvan az a kép, ahogy Zsuzsa ott ül a kis barna kanapén a büfében. Alig akartam elhinni, hogy eljött, és gondolhatod, mit éreztem, amikor megpillantottam őt (mosolyog). Szóba elegyedtünk és megkértem, hogy tanítson énekelni, mire ő közölte: – Te már úgy énekelsz, ahogy kell! Majd ha megtapos az élet, akkor meglesz hozzá az a plusz, az a többlet is, amit most tőlem kérsz, hogy tanítsam meg neked.
Ezek után hogy folytatódott a közös történetetek?
Zsuzsa megadta a telefonszámát, mondván, ha a tanítványává nem is fogad, azért hívjam csak fel, mert attól beszélgetni még tudunk. Akkoriban már, illetve még rengeteget dolgozott, tele volt fellépéssel. Eleinte elmentem egy-két koncertjére, meglátogattam őt a színpad mögötti backstage-ben vagy az öltözőjében. Meg felhívtam időnként, és olyankor több órát beszéltünk. Akkoriban még nem volt mobiltelefonom, emlékszem, utcai telefonfülkékből hívtam őt, és nem győztem bedobálni a pénzt a készülékbe… Elég faramuci helyzet volt, mégis az egésznek volt egyfajta varázsa… Eleinte hetekbe telt mire rászántam magam, hogy telefonáljak neki, aztán amikor felhívtam, jól letolt, hogy miért csak most jelentkezem. Mindig így indult a beszélgetésünk, aztán persze Zsuzsa „haragja” gyorsan elszállt, és utána mindig jót röhögtünk az egészen. Az évek során egy olyan személlyé avanzsáltam az életében, akit felhívott, akit felengedett a lakásába, mert nekem volt időm, energiám és türelmem arra, hogy végighallgassam. Talán akkor váltam számára igazán fontos kapaszkodóvá, amikor már kevesebbet dolgozott, mert már nem volt annyi munkája, illetve amikor már sorra mondta le a felkéréseket. Akkoriban már nagyon nem volt jól, és egyre inkább azt érezte, hogy a színpadra állás akkora stresszt jelent számára, és olyan sok szorongással jár, hogy lelkileg és fizikailag sem bírja ennek a terhét.
Azt, hogy Cserháti Zsuzsa számára mit jelentett a szakmai kapcsolatból kialakult barátságotok, mindennél jobban mutatja, hogy a legendás énekesnő az utolsó koncertjén téged nevezett meg utódjának. Leginkább mit tanultál tőle az együtt töltött évek során?
Nagyokat beszélgettünk, gyakran ellátott tanácsokkal is, általa jobban megismertem a szakmánk „lelki hátterét”. Rengeteget tanultam és okultam abból, ahogy élt, ahogy hozzáállt az élethez, a zenei pályához, az emberekhez, a kollégákhoz. Ugyanakkor igyekeztem és igyekszem tanulni a rossz döntéseiből és azokból a hibákból is, amiket elkövetett. A barátságunk meghatározta és a mai napig meghatározza a karrierem alakulását, kihatott az énekesi, a színészi munkámra is, és nem utolsósorban emberileg is sokat adott.
Turay Ida Színházban 2016-ban mutattátok be a Hamu és gyémánt című előadást, Titkok és érzések alcímmel, Cserháti-dalokkal, veled a főszerepben. Mikor fogalmazódott meg benned, hogy efféle emléket állíts a példaképednek?
Tizenöt évig érlelődött bennem a gondolat, hogy Zsuzsa emlékét méltóképpen megőrizzem és vigyem tovább. Semmiképpen nem akartam egy újabb emlékkoncertet szervezni, abból volt több is. Valami átfogóbbal szerettem volna emléket állítani neki: egy olyan produkcióval, amelyben olyan titkokat mondhatok el, olyan érzéseket közvetíthetek, amiket egy interjúban nem fogok elmesélni, viszont a színpadon megoszthatom ezeket a közönséggel. Egy olyan előadást képzeltem el, amelyen keresztül megmutathatom, hogy milyen ember volt Cserháti Zsuzsa, mit gondolt az életről, a szakmáról, a zenéről, és természetesen mindezt a dalait énekelve akartam átadni a publikumnak. Darvasi Ilona a Turay Ida Színház alapító igazgatója régebben hallott engem Cserhátit énekelni, és ő vetette fel, hogy létre kellene hozni egy színdarabot a dalok köré. Egy olyan művet szeretett volna színpadra állítani, amely nemcsak az énekesnőről szól, hanem Cserháti Zsuzsát, az embert is közelebb hozza hozzánk. Így született meg a Hamu és Gyémánt című produkció Topolcsányi Laura tollából, Szurdi Miklós rendezésében.
Bár az előadás közel egy éve lekerült a Turay Ida Színház repertoárjától, a pályád egyik fontos állomását jelentette. Ezért is kérem, hogy mesélj róla.
A darab egy fiktív énekesnőről, Fekete Heniről szól, akit Cserháti Zsuzsáról formáltak, és akit felkérnek, hogy csináljon egy Cserháti-emlékkoncertet. Elvállalja ugyan, de igazából nagyon is ódzkodik tőle, és a koncertre készülve ugyanazok a félelmek és szorongások gyötrik, melyekkel egykor Cserháti Zsuzsa is küzdött. Egy fiktív történetbe burkolva mutattuk meg, hogy igenis el lehet jutni odáig, hogy egy ünnepelt énekesnő nem mer felmenni a színpadra. A darabbeli Heni olyannyira retteg a közönség előtti megmérettetéstől, hogy az utolsó pillanatban lemondja a fellépést, majd ezután következik a fordulat. A második felvonásban végül megvalósul a koncert, melynek során minden dal hátterében megelevenedik egy Zsuzsával kapcsolatos történet. Ez az előadás azért állt különösen közel a szívemhez, mert mesélhettem benne Zsuzsa életének szép és szomorú pillanatairól, miközben végig a dalait énekelhettem. Másrészt egyfajta terápiát is jelentett, valóságos élveboncolást.
A Hamu és gyémánt-ban a zongorista szerepét Neumann Balázs dzsessz-zongoraművész „alakította”, aki a kenesei műsorodban is a partnered és kísérőd lesz. Mióta ismeritek egymást?
2007-ben találkoztunk először, amikor Jónás Andrea barátnőmmel egy székesfehérvári showműsorunkhoz, az Álomlányok-hoz kerestünk zongoristát, és Balázs egyszer csak bejött a képbe. Azóta tart a munkakapcsolatunk és a barátságunk, Balázs amellett, hogy elképesztően jó zenész és remek partner, egy rendkívül jószívű és jólelkű ember. Ráadásul, nagy örömömre ő is a szívügyének tartja a „Cserháti-témát”.
Az elmúlt két és fél évtizedben színésznőként zenés és prózai szerepeket egyaránt játszottál, énekesnőként pedig számos popzenei és dzsessz produkcióban vettél részt. Közben karvezetés, ének-zenetanár szakon diplomáztál az ELTE-n. Ha valaki, te igazán sokszínű szakmai élettel büszkélkedhetsz.
Mostanában többször elgondolkodtam azon, pontosabban próbáltam sorra venni, hogy a pályám során mit is tettem le az asztalra.
És mire jutottál?
Mindenekelőtt arra, hogy amikor 1995-ben leszerződtem a székesfehérvári színházhoz, huszonhárom évesen már színháztörténetet írtam, illetve írtunk, ugyanis Fehérváron az volt az első kőszínházi társulat. Úgyhogy végül is megnyugodva dőltem hátra és állapítottam meg, hogy valamit azért mégis csak letettem az asztalra… (nevet) Egyébként nincs okom panaszra. Tavaly a Madách Színház egyik sikerdarabjában, a Once/Egyszer című musicalben kaptam szerepet, és a Turay Ida Színházban is elképesztően jó feladatok találnak meg. Az egyik nagy kedvencemben, a Rocknagyi-ban egy igazi ikont, Tina Turnert alakítom, ami egy csodálatos kihívás számomra. Emellett a zene is folyamatosan jelen van az életemben. Az egyik testvéremmel, Gáborral, aki korábban a Cotton Club Singers-ben énekelt, van egy négytagú dzsessz együttesünk, a Singer Street, így vele is megvalósult egy álom. Az elmúlt években több színházban dolgoztam zenei vezetőként, a Turay-ban most is én vagyok a korrepetítor a zenés daraboknál, és nagyon élvezem, hogy emberekkel foglalkozom.
Erre mondják, hogy a változatosság gyönyörködtet.
Persze, és élvezem is a sokszínűséget, csak a helyzetemből adódóan egy kicsit kívülállónak érzem magam mindenhol. Mert a színházban én vagyok az énekes, az énekesek között pedig a színész, a dzsesszisták úgy tekintenek rám, mint musical-esre, a musical-esek közül többen dzsesszénekesként tartanak számon. Sehová nem tartozom igazán, mégis mindenhol jól érzem magam. Valahogy úgy alakult a pályám, hogy mindig olyan helyeken dolgoztam, ahol segítőkész, támogató kollégák, barátok vettek körül, akik szakmailag inspiráltak, így szinte mindenhol örömömet leltem abban, amivel éppen foglalkoztam. Ráadásul az utóbbi időben minden év tartogatott számomra valami izgalmas dolgot.
Mint például?
Volt olyan évem, amikor szinte csak a Budapest Jazz Orchestra-val dolgoztam, velük viszont rengeteget, és csak elvétve akadt színházi munkám. A 2017-es esztendő jórészt a televíziós forgatással telt, ugyanis főszerepet játszottam az RTL Klub népszerű sorozatában, az Oltári csajok-ban. Az esélytelenek nyugalmával vettem részt a széria szereplőválogatásán, és legnagyobb meglepetésemre kaptam egy olyan lehetőséget, amelyől még csak nem is álmodtam. A tavalyi évemet pedig a Madách Színház-as bemutató koronázta meg: a Once/Egyszer című előadásban még tangóharmonikázom is… Úgyhogy egy szavam nem lehet! Hozzáteszem, egyáltalán nem vagyok tudatos karrierépítő, annak idején például hét évig otthon maradtam a gyerekeimmel, mert úgy éreztem: az életemnek abban a szakaszában a velük töltött időnek van prioritása. Magánemberként ma már sokkal tudatosabban élek, mint régebben, de a karrierépítésre ez nem vonatkozik. Igazából már nem tervezek előre, és főleg nem tűzök ki elérhetetlen célokat. Nem vágyom konkrét színházi szerepekre, és koncertálmaim sincsenek, mert hiszem, hogy amelyik feladatnak meg kell találnia, az úgyis megtalál.
Főkép: Rocknagyi – Fotó: Turay Ida Színház
Forrás: BK Hírlap
