Igen, amiről nem beszélünk, amihez nincs közünk. De mihez van közünk? Mások szerelmeihez, szakításaihoz, apró örömeihez, kimondatlan fájdalmaihoz? Sokszor épp arra nincs szavunk, ami a legjobban fáj, ami a legnagyobb súllyal nehezedik ránk. Nem tudunk mit mondani. Csak hallgatunk. Orbán Erika első novellás kötete, a „Semmi közöd hozzá” ezekből a hallgatásokból születik: abból, amit eltaszítunk magunktól, amire azt mondjuk, nem tartozik ránk – miközben pontosan tudjuk, hogy de. A történetek nem kérnek engedélyt. Közel jönnek, és mire észbe kapunk, már rólunk szólnak.

Orbán Erika könyve nem akarja megváltani a világot, nem szeretné senkinek megmondani, mihez kezdjen az életével, nem harsány, nem magyaráz túl. A rövid prózák egy-egy élethelyzetre fókuszálnak: egy szerelem természetesnek hitt végére, egy szakítás utáni csendre, egy váratlan örömre vagy épp egy halállal szembesülő pillanatra. Van köztük a milánói stadion környékén rekedt fociturista, egy kis falu pletykás öregasszonya, egy szerelmes középkorú, egy a halállal kacérkodó gyermek és egy az „átkosban” bratyizó jóbarát is. Látszólag semmi közük egymáshoz, mégis itt vannak összezárva ebben a kötetben.

Mi hozta össze őket? Az, hogy pont most, pont ide, ebbe a kötetbe kerültek. Minden novella ugyanazt teszi: kérdez, és a kérdéseikkel felébresztik az olvasót, aki legszívesebben világgá üvöltené: Semmi közöm hozzá! A kötet világa ismerős lesz az olvasónak. Nem azért, mert már olvasott ezekről a történetekről valahol. Nem. Hanem azért, még, ha nem is vallja be, mert már átélte ezeket. Átélte a szerelmet, a veszteséget, a kínlódást, a gyötrelmet, a boldogságot. Nevetett, és sírt, zokogott önmagán. Ezek a novellák az élet apró töréseiből és csendes felismeréseiből építkeznek. Olyan pillanatokat ragadnak meg, amelyekről ritkán beszélünk hangosan, mégis mind hordozzuk őket. A szerző nem kívülről szemléli a történeteit. Benne is megfogalmazódottak azok a kérdések, amelyekről ír: meddig tart egy kapcsolat, mit bír ki a testvéri szeretet és mit a barátság, mikor engedünk el valakit, mit kezdünk a veszteséggel – és hogyan fér meg mindez az örömmel egyetlen életben. A novellák nem kínálnak kész válaszokat, inkább teret hagynak az olvasónak, hogy saját tapasztalataival töltse meg őket.

Ez a könyv azoknak szól, akik szeretik, ha egy szöveg nem magyaráz, hanem megszólít. Akik nem félnek attól, hogy egy-egy bekezdés kegyetlenül pontos, húsbavágó mondatokkal, olyannyira, hogy képesek kibillenteni az olvasót megszokott komfortzónájából. Orbán Erika novellás kötete azokhoz az olvasókhoz szól, akik tudják, hogy vannak történetek, amelyekre azt mondjuk: semmi közünk hozzá – miközben pontosan tudjuk, hogy ez nem igaz.

A „Semmi közöd hozzá” nem akar közel férkőzni. Mégis megteszi.