Május 5-én vasárnap borongós reggelre ébredt a debreceni táj. De ezen a délelőttön Lórien megnyitotta kapuját és olajfesték áztatta lépcsőin át belépést engedett erdejébe, ahol örök nyár fogadta a látogatót. Ott a csodák erdejében sétálva, a kék égen letekintettek ránk az angyali lények és elsüvítettek fejünk felett, forró levegőtől hajtott ballonjaikon. Mintha egy fantázia regény lapjain sétálnánk ezen a vasárnapon, pedig ez nem egy könyv, sőt nem is egy film kockái peregtek szemünk előtt. Gazsó Baráth Klára festőművész kiállításának megnyitóján jártam és ott fogadott ez a gyönyörű látvány.
Mint egy mesebeli kirakó, minden tökéletesen passzolt a művésznő által megálmodott alkotásokhoz. Fenséges, mégis bensőséges környezet fogadta az érdeklődőket. A megnyitó délelőtt tizenegy órakor vette kezdetét a Debreceni Egyetem Elméleti Galériájában, Kozák Csaba Viktor szervezésében. A környezet elegánsan fogadta be az alkotásokat, a fehér paravánokon új életre keltek a színkavalkádban fürdő festmények. Magyar Evelin újságírónő nyitotta meg a tárlatot, beszédében méltatta Gazsó Baráth Klára munkásságát és bemutatta a közönségnek a művésznőt. Bőr István költő verseit Szabó Csilla művésznő tolmácsolásában hallgathatta meg az érdeklődők. A legfelemelőbb rész mégis akkor érkezett el, mikor a Trio Harmony zenekar játszani kezdett. Zenéjük áthatotta a termet, belopta magát a szívekbe, álomszerűen aláfestve a tárlaton megjelent vendégeket körül ölelő alkotásokat. Delibes Flower duettjének felcsendülő hangjainál szinte táncra perdültek a fák. Keringőjüket Bizet Entr’acte című műve követe. Halkan pendültek a hangszerek. Mintha eleredt volna az eső és cseppjei áztatnák az ódon lépcsőket. Fauré Pavanja kissé melankolikus hangulatba vitte az érzékeket és szinte láttuk a képeken átsétáló tündék sokaságát, ahogy elhagyni készülnek szeretett földjüket Lórient. Majd elállt az eső mikor felcsendült Offenbach Barcalloreja és újra táncba hívták az alkotások a közönséget. A tökéletes egység átjárta az érdeklődők lelkét. Az arcokon látható volt a meghatottság. A művésznő is elérzékenyült.
Gazsó Baráth Klára alkotásai egy különleges fantázia világba repítenek minket. Lépcsőin táncolnak a fények, a fák élénk, mégis múltat idéző ágai hajolnak fölénk, ahogy szemünkkel végig sétálunk rajtuk. Majd a fák közül előtűnik egy elhagyatott, régi épület, melyet már rég visszavett a természet az embertől. Közre fogják, szinte börtönbe zárják a fák, ám a fény utat tör magának és gyengéden simogatja az ódon épület falait. Tovább haladva végig sétálhatunk képzeletünkben egy csobogó kis patak mellett. Végre egy tisztásra érünk, feltekintve az égre színes hőlégballonok suhannak el felettünk. Alattuk messze lent a táj, könnyed szivárványt festenek fölénk pezsgő színeikkel. Ám a meglepetésnek még mindig nincs vége. Túránk Lórien földjén egy lila tájra visz minket. Levendula mezőn sétálva szellő simogatása fogad. Felnézve az égre pirul az égalja. Sietni kell, vihar vár, ami nagy széllel érkezik. A levendula mezőn átérve ismét az erdő levelekkel átfont kapujához érkezünk. Közben a nap is nyugovóra tért, felkúszott az égre a telihold. Az alattunk halk morajlással folydogáló, felduzzadt kis patak már folyóként tárul szemeink elé. Felette természetes, mohával átszőtt hídon egy fatörzs, gyér koronájával hajol meg a telihold előtt. Nemes, megindító látványt nyújtva, mintha egy táncteremben egy úr hajolna meg szíve választottja előtt és hívná táncba. A kiállítás végére érve azonnal visszavágyunk a képek közé. Minden kép egyfajta nyugalmat áraszt, körül lengi a romantika és a varázslat.
Klára alkotásain nincsenek emberek, nincs zsivaj csak csend. A művésznőtől megtudtam ez egyáltalán nem véletlen, szándékosan nem fest emberi alakokat. Ezáltal a néző nem azt érzi, hogy kívülálló szemlélője az eseményeknek. Beléphet a képbe akár egyedül, akár barátaival és szerves részévé válhat az alkotásoknak. Gazsó Baráth Klára alkotásai ettől válnak olyan különlegessé. Nem csak érzéseket közvetítenek felénk, nem tudni, hogy ezek az érzések a művésznő mindennapjaiból származnak vagy vágyott illúziók, de bárhogy is legyen mi is erre vágyunk ma, rohanó, hangos életünkben. Minden képet a sajátunknak érezhetünk, minden kép egy gyengéd érintés egy átrohant nap után. Egy másodpercnyi csend, amely megmelengeti a szívünk. A csoda egy pillanata, amely valósággá válik a szemünk előtt. Lórien erdejében járt a közönség azon a május ötödikei délelőttön. Egy varázserdőben ahol sohasem hullajtják levelüket a fák. Ahol tündék táncolnak a tisztásokon. Ahol azt érezzük, hogy a csoda bármikor megtörténhet velünk a csillogó fák között, és ha jól figyelünk talán megpillanthatjuk Galadrielt, hófehér ruhájában, ahogy könnyű, fenséges léptein közeledik felénk.
Gazsó Baráth Klára művésznő megajándékozta a közönséget ezzel az álommal azon a borongós, esős délelőttön, napfényt csempészve az emberek szívébe.
