A József Attila Színház április 15-én mutatja be Fazekas István Ámokfutó idők című drámáját. A produkció több szempontból is figyelemre méltó: a színház saját előadásként jegyzi, és a következő évadban is műsoron kívánja tartani, miközben a bemutató egyben Molnár Kristóf rendezői vizsgadarabja is. A fiatal alkotó a Színház- és Filmművészeti Egyetem ötödéves rendezőszakos hallgatója, Vidnyánszky Attila osztályából.

Önmagában már az is jelentős gesztus, ha egy nagyszínház műsorára tűz egy, a közelmúlt diktatórikus időszakát feldolgozó, ma élő szerző által írt darabot. A hortobágyi internálások története a magyar színházi kánonban eddig feldolgozatlan maradt, noha a kemény diktatúra évei történelmi távlatban nézve korántsem esnek távol tőlünk. Egy ilyen téma vállalása – különösen egy pályakezdő rendező részéről – komoly szakmai és erkölcsi bátorságot igényel.

Fazekas István műve az 1950-es évek elejének világába vezet: a hortobágyi telepekre elhurcolt családok kálváriáját tárja elénk megrázó erővel. A szerző nem dokumentarista igénnyel rekonstruál, hanem koncentrált kamaradrámát formál, amelyben a történelmi háttér morális konfliktusok hordozójaként működik. A cselekmény 1952 nyarán játszódik. A középpontban az idős, Budapestről kitelepített Herczeg Ferenc áll, akit a darab a történelmi személyiség és a morális példázat határán jelenít meg. Vele kerül kényszerű közelségbe egy középkorú asszony, akit az ávósok elleni tyukodi lázadás miatt internáltak, s aki egy halott fiút kísér rendőri felügyelettel Árkustanyáról Ebesre, hogy az erre kijelölt helyen eltemethessék. Az asszony szándéka, hogy a hortobágyi kápóktól kikönyörögje, a fiút a szintén internált édesanya kérésének megfelelően pap temesse el.

A drámai szituáció egy viharban sűrűsödik össze: a két szereplő az istálló zárt terében találkozik, ahol a személyes veszteség, a politikai üldöztetés és a lelkiismereti döntés kérdései egyszerre válnak tétre menővé. A pap általi temetés engedélyezésének dilemmája túlmutat az adminisztratív kereteken: a hit, az emberi méltóság és az erkölcsi felelősség kérdéseit teszi fel. Két sors, két életút, kétféle szenvedéstapasztalat találkozik. Fazekas egyértelművé teszi, hogy az emberi értékeket bemocskoló és megcsúfoló körülmények között élőknek csakis az ég felé fordulás, az Istenbe való kapaszkodás a megmaradás egyetlen esélye.

Ugyanígy hangsúlyos Herczeg Ferenc figurájának belső konfliktusa is. Az akkori belügyminiszter írásban felszólítja az öreg írót, ha önkritikát gyakorol, ha visszavonja a Trianonnal kapcsolatos nézeteit, hazatérhet. Az alku egyszerre személyes és történelmi. Kompromisszumot köthet-e az ember a törvénytelen hatalommal, ha ezzel talán enyhíthet mások szenvedésén? Amikor Fazekas hőse, az öreg Herczeg kimondja: „Nem lehet mindenki szem a láncban”, a kijelentés finoman, ám mégis határozottan vitába lép Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versének egyik gondolatával. Illyés látlelete szerint a zsarnokság mindent áthat, s így – akarva-akaratlan – mindenki részesévé válik a rendszernek. Fazekas ezzel szemben a személyes erkölcsi döntés lehetőségét hangsúlyozza: azt a morális autonómiát, amely még a legkeményebb diktatúrában sem szűnik meg teljesen. A két állítás nem kioltja, inkább feszültségbe hozza egymást. Míg Illyés a történelmi tapasztalat totalitását ragadja meg, Fazekas az egyéni felelősség és ellenállás etikai parancsát emeli ki. A dráma mondata így nem a zsarnokság természetét relativizálja, hanem az ember szabadságának maradék terét védi: azt a belső pontot, ahol még nemet lehet mondani.

A szöveg erőssége a dialógusok feszességében és a morális érvelés rétegzettségében rejlik. Fazekas nyelve egyszerre realista és emelkedett, helyenként a klasszikus tragédiák etikai dimenzióit idézi. A kérdés az, miként teremthető meg az a színpadi forma, amelyben a történelmi tanúságtétel nem válik illusztratívvá, hanem valódi, jelen idejű színházi eseménnyé sűrűsödik. Molnár Kristóf rendezői koncepciója e tekintetben izgalmas vállalás. A halott fiú színpadi jelenléte – amely a realista keretet áttörve metafizikai síkot nyit – lehetőséget ad arra, hogy az előadás túllépjen a puszta történelmi rekonstrukción. A transzcendens dimenzió bevonása ugyanakkor kényes egyensúlyt kíván: a stilizáció és a hitelesség arányának megtalálása a vizsgarendezés egyik kulcskérdése lehet. Külön figyelmet érdemel a generációk együttműködése: a fiatal egyetemisták (Márton Éva Izabella, Fényes Csilla, Remzső Sándor, Kalivoda Imre, Bangó Ernest, Pogány Tamás) és a József Attila Színház tapasztalt művészei – köztük Újréti László és Kiss Gábor – közös munkája. Ez a találkozás nemcsak szakmai párbeszédet, hanem szemléletbeli ütköztetést is ígér, ami egy történelmi tárgyú előadás esetében kifejezetten termékeny lehet.

Az Ámokfutó idők korábban felolvasószínházi formában már megszólalt, Koncz Gábor és Gregor Bernadett interpretációjában országos visszhangot keltve. A mostani bemutató azonban új minőséget jelent: a teljes színpadi forma lehetőséget ad arra, hogy a darab esztétikai és gondolati súlya komplex színházi nyelven érvényesüljön.

Az április 15-i premier tehát nem csupán egy új előadás bemutatója, hanem színházi és történeti állásfoglalás is. A József Attila Színház vállalása, valamint Molnár Kristóf vizsgarendezése egyszerre tesz kísérletet arra, hogy a közelmúlt traumáját a kortárs színpad nyelvén értelmezze. A kérdés, amely a darabban megfogalmazódik – miként őrizhető meg az emberi méltóság a diktatúra szorításában -, ma sem veszített érvényéből.