Töltött káposztán és malac sültön túl, sőt már a vízkereszten is túl, érnek a gondolatok, kristályosodnak ködként kavargó érzelmeim, tisztul a kép. Levontam a tanulságot, feljegyeztem agyam rejtett noteszébe, mindent, ami jó volt, és igyekszem változtatni azon, ami kevésbé sikerült.
Kaptam és adtam ajándékot, igen, tárgyakat is, amit nem bánok, sőt örülök neki. Mégis, erősen éltet a tudat, hogy a legszebb pillanatok nem ezekhez kapcsolódnak, habár hiszem, egy jól eltalált ajándékkal igenis kifejezésre lehet juttatni érzéseinket. Az első adventi gyertya fényénél az emberekre rátör a tenni akarás. Amikor a naptár decemberre fordul lángra lobban szívünkben a túláradó szeretet. Egymást érik az adományvonalak, cipős dobozok, tartós élelmiszer csomagok. Valahogy jobban akarunk jót tenni, segíteni. Ha máskor nem, hát „ilyenkor decemberben”. A boltok polcai szaloncukortól roskadoznak. Miközben on-line népharagot generálnak a grincs fák, koszorúk jelennek meg az ajtókon, asztalokon. A jótékonykodásra lehetőségünk akad bőven. Mondanám, hogy szerencsére, de inkább sajnos.
Én idén valami mást akartam. Mást is… valami különlegeset. Mi lenne, ha most azzal tennék jót, akit nem is ismerek. Aki engem sem ismer, akivel soha nem találkoztam, azt sem tudom, hogy a világon van, és ő sem tudja rólam, sőt talán soha nem is fogja. Persze az is lehet, hogy éppen tegnap mentem el mellette az utcán, de megeshet, hogy az ország másik felében lakik. Olyan jót tenni, amire még nem is tudom, hogy mikor kinek lesz szüksége, de mégis, mikor eljön a pillanat, az életét mentem meg, bízva abban, hogy ha nekem, vagy családtagomnak egyszer szüksége lesz hasonló segítségre, akkor én is megkapom, valakitől…
Nagyon megörültem, amikor megláttam a Magyar Vöröskereszt és az Országos Vérellátó Szolgálat közös kampányát „Adj vért karácsonyra!” Mintha nekem írták volna. Szerencsére az egyik közeli településen lehetőségem is volt megtenni, amit olyan nagyon szerettem volna. Nem ez volt az első alkalom, remélem, nem is utolsó, de mégis, most éppen decemberben kellett a lelkemnek ez az adomány.
– Anya fáj? – Kérdezte kislányom, amikor m
ár a székben ültem, és vártam, hogy a billegő mérleg jelezze, megtelt a kis zacskó.
– Picit, de ki lehet bírni.
És hogy miért vittem magammal a gyerekeimet? Nem, ez sem volt véletlen. Akartam, hogy lássák, milyen vért adni. Nem azért, hogy hőssé váljak a szemükben, vagy mártírrá. Sokkal inkább bízom benne, hogy egyszer majd ők is akarnak vért adni. Hiszen jónak lenni így egészen könnyű. Talán szédelegtem utána picit, de pár liter vízzel és egy szelet csokival gyorsan helyrehozható. Talán a kezem is lila maradt, de büszkén viseltem ezt a foltot abban a néhány napban, hiszen emlékeztetett rá: adtam valamit, talán életet.
A történet pedig még mindig nem ért véget. Mert nem csak adni jó, hanem kapni is. Karácsony előtt néhány nappal rövid szöveges üzenetem érkezett:
„Köszönjük, hogy véradásával hozzájárult egy beteg gyógyulásához! Az Ön által adott vért a tegnapi napon szállították ki a kórházba! Szép Napot! OVSz”
Bearanyozták a napom. Többször azon kaptam magam, hogy szurkolok a betegért, aki talán szintén édesanya, édesapa, vagy éppen pici gyerek. Szurkolok neki, hogy meggyógyuljon, és örülök, ha ehhez hozzájárulhattam! Mert vért adni jó! „S nem csak így decemberben”!
