Sztárek Andrea ki sem látszik a munkából. Ebben az évadban két fővárosi teátrumhoz kötik a feladatai, ráadásul mindkét helyen rendezőként is számítanak a népszerű színésznőre, aki szó szerint végigpróbálta az idei szezont. Legutóbb a Papírvirágok című pszichothrillert állította színpadra a Spirit Színházban, ahol azóta már a következő bemutatójára, mi több egy világpremierre készül. Az aktualitásokon túl meghatározó szülői örökségről és a rendezés kihívásairól is beszélgettem a művésznővel, aki azt is elárulta, miért hívja őt mindenki Andriskának.
Egy ideje már nem csak színésznőként tartanak számon. Amikor a legutóbbi találkozásunkkor mosolyogva újságoltad, hogy „Újabban rendezek is, így hozta az élet.”, rögtön arra gondoltam, lám, ezúttal sem esett messze az alma a fájától, hiszen édesanyád színházi rendező volt.
Nyilván egy ilyen szülői háttér sok szempontból meghatározó lehet, ezzel együtt nem állt szándékomban anyukám nyomdokaiba lépni. Véletlenül kezdtem el rendezni.
Szerintem nincsenek véletlenek.
Valószínűleg tényleg nincsenek (mosolyog)… Amíg anyukám élt, gyakran mondogatta, hogy rendeznem kellene, ugyanis sokszor mentünk együtt színházba és olyankor sosem rejtettem véka alá a véleményemet. Hovatovább mindig kielemeztem a látottakat: mitől jó vagy nem jó az adott jelenet? Mi hiányzott az előadásból? Mi lendíthetett volna még a színészi játékon? Ezek alapján anyukám úgy gondolta, hogy van érzékem a színházcsináláshoz. Ő rendre győzködött, én pedig kitartóan ellenálltam. És milyen a sors! Pont, amikor ő meghalt, akkor kezdtem rendezni. Így édesanyám már nem élhette meg azt a különleges pillanatot, de mégis olyan, mintha átadta volna nekem a stafétát.
Végül hogyhogy beadtad a derekad?
2013 nyarán Szitás Barbara kolléganőm felvetette, hogy rendezzem meg Thuróczy Katalin: Valaha Saint-Michelben című kétszemélyes darabját, vele és Végh Petivel. Természetesen először nemet mondtam az ötletére, egyrészt mert nem éreztem különösebb késztetést arra, hogy rendezőként debütáljak, másrészt az abszurdot, mint műfajt nézőként nem szeretem, ez is visszatartott. Barbara viszont hajthatatlan volt, és addig nem tágított, míg azt nem mondtam, jó, legyen. Csak hogy végre békén hagyjon…Közben meg úgy voltam vele, legalább kipróbálom magam a színpadon innen, és akkor számomra is kiderül, hogy nekem való-e a rendezés, vagy sem.
Ezek szerint neked valónak találtad?
Borzasztóan élveztem a próbafolyamatot! Jól ment a közös munka a kollégákkal. Végh Petivel, akit egyébként is zseniális színésznek tartok, nagyon egy hullámhosszon voltunk, félszavakból értettük egymást. Ráadásul arra is rájöttem, hogy abszurdot rendezni mégis csak jó feladat, mert abba bármi belefér. Az előadás igazán jól sikerült, és a bemutató után Peti biztatóan azt mondta: – Andriska, te rendezzél! És aztán ezt még jó párszor elismételte, ami nekem nagyon fontos volt: jólesett és sokat jelentett, talán bátorságot is adott, hogy merjem folytatni ezt az irányt, hiszen egy hasonlóan gondolkodó, velem sok szempontból rokon lelkű kolléga bátorított. Így kezdődött…
Az Andriskát magyarázzuk meg a kedves olvasónak, nehogy bárki azt higgye, hogy elírtuk a nevet.
Ez a becenevem! Anyukám ugyanis azt tartotta, hogy a világ legszebb neve az Andris, és határozottan kijelentette, ha fia születik, ha lánya, a gyerek mindenképpen Andris lesz. Ez így is történt. Ezért keresztelt Andreára, mert ez az András név női változata, és valóban, a születésemtől fogva Andriskának nevezett. Ez a név úgy rajtam ragadt, hogy idővel a környezetemben mindenki így hívott: az egész színházi szakma, az összes barátom, a pasijaim, még a férjem is így szólított.
Visszatérve a szakmai fordulóponthoz: 2013 decembere óta a rendezés is fontos része a szakmai életednek.
Az említett kétszemélyest látta Topolcsányi Laura is, a Turay Ida Színház házi szerzője, aki ezután ajánlott az igazgatónak, Darvasi Ilonának. A Turay-ban azóta is folyamatosan számítanak rám, színészként és rendezőként egyaránt.
Ahogy az egyre dinamikusabban fejlődő Spirit Színházban is, ahol április végén mutattátok be a legújabb rendezésed. Hogy vezetett az utad a Spiritbe?
A színház 2015-ben tűzte műsorára W. Somerset Maugham: Csodálatos vagy, Júlia! című darabját. A mű színpadi változatát Verebes István készítette a Színház című regény alapján, megjegyzem, az az egyik legkedvesebb könyvem… A főszerepet Détár Enikő kapta, Enci pedig engem kért rendezőnek. Így kerültem a Spiritbe, majd az első ottani munkám után különféle okok miatt két év kihagyás következett. Mígnem 2017 tavaszán Perjés János, a színház igazgatója megkeresett azzal, hogy rendezzem meg a Jövőre veled, ugyanitt 2-t Gubík Ágival és vele a két főszerepben. Én pedig boldogan mondtam igent a felkérésre. Tavaly ennek a premierjével indította a színház az első Spirit Nyári Játékokat. Az előadás azóta is műsoron van, és mindannyiunk örömére nagy sikerrel fut. A színészek lubickolnak benne, és a visszajelzések alapján a közönség is nagyon szereti.
Legutóbb egy chilei író, Egon Wolff drámáját állítottad színpadra. A bemutatóján nem tudtam részt venni, így a második előadást néztem meg, és meg kell mondjam, a Papírvirágok még másnap is „bennem volt”, elgondolkodtatott, valahogy nem eresztett a történet.
Örülök, hogy tetszett, és úgy tűnik, hogy sokan „rákattantak”. A premier utáni napon többen „rám írtak”, hogy a szokásosnál mélyebb nyomott hagyott bennük, nem tudták rögtön elengedni.
A magyar színházakban korábban nem sok színpadi feldolgozás született ebből az 1970-es években Latin-Amerikában nagy népszerűségnek örvendő drámából.
Ezért is örültem a lehetőségnek. A darabot egyébként a női főszerepet játszó Perjési Hilda ajánlotta Perjés János figyelmébe. Bencét pedig én hoztam, miután János felkért rendezőnek.
Aki nem tudná, Szalay Bencéről beszélünk, aki negyedéves hallgató a Színház- és Filmművészeti Egyetem színész szakán, Börcsök Enikő és Zsótér Sándor osztályában. A közönség a moziból ismerheti a fiatal színészt: ő játszotta A Viszkis címszerepét. Ti ketten most először dolgoztatok együtt. Hogy ment a közös munka?
Jó volt, könnyű volt együtt dolgozni, mert Bence egy nagyon gátlástalan – a szónak a jó értelmében -, és nagyon instrukció-érzékeny fiatalember, meg amúgy is egy roppant szerethető lény.
Ahogy a színház ajánlója írja, „A történetben két kibékíthetetlenül ellentétes világ találkozik: egy magányos, emlékeinek élő asszony lakásába enged egy csavargót, aki fokozatosan saját képére formálja a csendes polgári otthont, és annak lakóját is.” Számodra leginkább miről szól ez a színdarab?
Szól társadalmi különbségekről, vágyakról, túlélésről, szánalomról, de mindenekelőtt a rettenetes, már-már elviselhetetlen magányról. A történet szerint a nő, Eva életébe belép egy jóval fiatalabb, társadalmi rangban alatta lévő férfi, aki mégis azt csinál az asszonnyal, amit akar. Ő pedig hagyja, hogy az idegen a saját képére formálja őt, mert annyira magányos, hogy szinte bármibe belemegy, csak hogy ne legyen egyedül. A fiatal csavargó, Sneci egy meglehetősen ellentmondásos személyiség, akinek a jelleme fokozatosan bontakozik ki, így eleinte nem sejtjük, hogy egy teljesen kiszámíthatatlan, ugyanakkor rendkívül ügyesen manipuláló figurával állunk szemben. Aki nyilván sokkal erősebb személyiség, mint az asszony, ezért is tudja jobban irányítani a másik embert, maximálisan kihasználva a nő mérhetetlen szeretetéhségét, és a fojtó magányosság(á)ból való kétségbeesett kitörni akarását. Elgondolkodtató, komoly mű a Papírvirágok, közben pedig egy pszichothriller, úgyhogy a műfaj sajátosságainak megfelelően feszült pillanatokból és váratlan helyzetekből is akad bőven mindkét felvonásban. Miközben a néző kíváncsian várja: vajon miként fog végződni a történet?
Június második felében újabb Spirites bemutatód lesz, a változatosság kedvéért most ismét színészként gyűröd a próbafolyamatot, ebben az évadban már másodszor.
Január végen mutattuk be Dürrenmatt szatirikus komédiáját: A fizikusok-ban egy remek feladatot kaptam, Dr. Mathilde von Zahnd ideggyógyászt játszom, és imádom a szerepemet, meg az egész előadást! (mosolyog) Most pedig már a Szilánkok című drámát próbálom, ami megint csak egy izgalmas munka. Egyrészt egy világpremierről van szó, tehát Enrico Luttmann darabját a világon először a Spirit Színház mutatja be, ami már önmagában említést érdemel. A június 18-ai premiert pedig már a Spirit Nyári Játékok keretében tartjuk. A Szilánkok egy nagyon szép, igazán megható történet a másságról, a szülői elfogadásról, illetve elutasításról, az előítéletekről. A darabot Rozgonyi Ádám állítja színpadra. Ami a továbbiakat illeti, a jövő évadban két rendezés már biztosan vár rám a Spiritben.
Eddig csak érintőlegesen beszéltünk a Turay Ida Színházról, ahol szintén több rendezésed fut, és ahol jelenleg öt előadásban játszol.
A Turayban rendezem jövőre a Balkán Kobrát, amit nagyon várok, emellett megtalált egy új kihívás: felkértek, hogy írjam meg másodmagammal a színház jelenleg legsikeresebb darabja, A férfiak a fejükre estek! folytatását. Igazából nem először csinálok ilyet: régebben írtam forgatókönyveket, színdarabot is, persze, csak a fióknak, de akkor is jólesik ez a fajta alkotói tevékenység. Mindenesetre, ha elkészül a „Férfiak….” folytatása, a darab színpadra állítása is rám vár, plusz játszom is majd az előadásban, úgyhogy mozgalmas és igen színes szezon elé nézek.
A színészet vagy a rendezés áll közelebb a szívedhez?
A színészet, ez nem kérdés.
Ehhez képest elég sokat rendezel.
Sokat, és időnként azt gondolom, hogy talán már túlságosan is sokat (nevet). Egyébként én abszolút „színészből” rendezek, emiatt is szeretnek velem dolgozni a kollégák, mert soha nem erőltetem rájuk az akaratomat. Ha azt látom, hogy valami, ami kérek a színésztől, nem esik jól az illetőnek, vagy nem áll jól neki, akkor nem ragaszkodom görcsösen az elképzelésemhez, hanem simán azt mondom: felejtsük el az adott ötletet, és csináljuk máshogy. Merthogy magamból indulok ki, és én mindig azt vallom: amit nem tudunk, azt nem kell megmutatni, azt mutassuk meg, amit tudunk! Van rendező, aki csak a saját rögeszméjét akarja a színpadon látni, nekem meg nincsenek rögeszméim, mert nem tartom magam rendezőnek. Egy színész vagyok, aki rendezéssel is foglalkozik. A sors úgy hozta, hogy mégiscsak édesanyám nyomdokaiba léptem, és így lett teljes a szakmai életem.
