„A Love Story mindkettőnknek komoly próbatételt jelentett”

Lovas Emília már a negyedik évadát tölti a Turay Ida Színházban, míg Valázsik Péter 2017 szeptemberében csatlakozott a társulathoz. Túl néhány közös munkán, az idei szezonban egy szép, ugyanakkor színészt próbáló kihívás várt a két fiatal művészre, akik egy igazán szívbe markoló produkcióban játsszák a két főszerepet. A Szerelmi történet mellett persze sok minden másról is beszélgettünk…

Mikor döntöttétek el, hogy a színészi hivatást választjátok?

Valázsik Péter: Már az általános iskolában sokat foglalkoztam vers- és prózamondással, de a színjátszás csak a középiskolai évek alatt keltette fel az érdeklődésemet. A Szent Margit Gimnáziumban tagja voltam az ottani színjátszó szakkörnek, ahol sok bátorítást, biztatást kaptam. Akkoriban megfogalmazódott meg bennem, hogy színész szeretnék lenni. Érettségi után jelentkeztem a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, de nem vettek fel, így a Gór Nagy Mária Színitanodába vezetett az utam, ahol 2017-ben végeztem. A harmadéves vizsgáinkat a Turay Ida Színházban tartottuk, és az egyik vizsgaelőadásunk után Darvasi Ilona igazgató asszony megkérdezte, van-e már felkérésem valamelyik színháztól. Mondtam, hogy még nincs, mire ő mosolyogva megjegyezte: jó, mert akkor szeretne leszerződtetni a Turay Ida Színházhoz. Én pedig örömmel jöttem… Már az első szezonomban beugrottam két produkcióba, plusz szerepeltem három új előadásban is, és azóta egyre több lehetőséget kapok. Az idei évadban összesen nyolc bemutatóm van.

Lovas Emília: Tápióbicskén nőttem fel, és igazából már gyerekkoromban éreztem, hogy az előadóművészet lesz az én utam… Az általános iskolában rendszeresen indultam mesemondó- és szavalóversenyen, emellett nagyon sok verset írtam. Négyéves koromtól tánciskolába jártam, imádtam a színpadon lenni, ezzel együtt sokáig nem jutott eszembe, hogy színész legyek. Tizenhárom-tizennégy éves koromban egy újságban megláttam, hogy lehet jelentkezni a budapesti Karaván Művészeti Alapítvány táborába. Jelentkeztem, és nagy örömömre felvettek, mi több, én voltam az első vidéki növendékük. Ott ismertem meg Balogh Rodrigó rendezőt, aki 2010-ben beválogatott a Tollfosztás című előadásba. A bemutatón a Thália Színház kamaraszínpadán végérvényesen magával ragadott a színház varázsa: akkor és ott megpecsételődöttt a sorsom… Érettségi után jártam egy évet a Shakespeare Színművészeti Akadémiára, majd felvettek a Pesti Magyar Színiakadémiára, ahol 2015-ben végeztem Őze Áron és Pál András osztályában. A vizsgaelőadásainkat többek között Darvasi Ilona, a Turay Ida Színház igazgatója is megnézte, aki a tanév végén szerződést kínált a társulatába. Nagyon hálás vagyok Ilonának, amiért bizalmat szavazott nekem: a mostani már a negyedik évadom itt, és az első perctől kezdve nagyon jó és szép szerepeket kapok.

December elején mutattátok be a Love story című előadást, amelyben ti játsszátok a két főszerepet. Mit szóltatok ahhoz, hogy megtalált benneteket a ma már klasszikusnak számító, világhírű Szerelmi történet?

P.: Egészen addig csak hallomásból ismertem ezt a szüleim generációja számára amolyan kultfilmnek számító alkotást. Azt tudtam, hogy egy nagyon megható, szép történetről van szó, ezért is örültem a lehetőségnek. Még a próbafolyamat kezdete előtt megnéztem a filmet, hogy nagyjából képbe kerüljek, így indultam neki a felkészülésnek.

E.: Én viszont szándékosan nem néztem meg! Emlékszem a filmre, mert gyerekkoromban láttam részleteket belőle, de most, hogy megkaptam a női főszerepet, nem akartam, hogy az 1970-ben készült mozifilm bármilyen módon befolyásoljon. A szövegkönyv viszont rögtön megfogott: amikor elolvastam, azt éreztem, hogy minden egyes mondata hihetetlenül közel áll hozzám. Bár színészként nyilvánvalóan minden szerepet „magára húz” az ember, ennél azt éreztem, hogy igazából nem nagyon kell játszanom, mert mintha minden egyes mondatot nekem írta volna a szerző, vagy az én életemből vette volna. És itt most nem a betegségre gondolok, mert hála Istennek, nem voltam leukémiás, hanem arra, hogy alapból nagyon hasonlítok Jenny-hez: a viselkedésében, a temperamentumában, a szenvedélyességében, az „ami a szívemen, az a számon”- hozzállásában…

Péter, számodra mi jelentette a legnagyobb kihívást ebben a munkában?

P.: Ez volt az első abszolút főszerepem, tehát számomra már csak ezért is felért a premier egy ünneppel. Nagy boldogsággal töltött el, hogy megkaptam Oliver szerepét, de egyben komoly megmérettetést is jelentett. Ráadásul ez esetben egy zenés szerepről beszélünk, miközben alapvetően prózai színésznek tartom magam. Úgy érzem, jól vettem az akadályokat.

E.: Petivel viccesen megjegyeztük, hogy a Love Story-ban debütáltunk zenés színészként, mert korábban is énekeltünk már színpadon egy-egy számot, de itt kilenc dalt adunk elő.

Fiatal korotok ellenére nehéz témát kellett feldolgoznotok és színpadra vinnetek. Lelkileg hogyan viseltétek a próbaidőszakot?

P.: Számomra az volt a legnehezebb, amire nem nagyon lehet felkészülni, hogy még csak hasonló élethelyzetet sem éltem át, hozzáteszem, hála Istennek. Igazából a rendezőnk, Bozsó Péter rengeteget segített ebben (is), és mindvégig nagyon jól vezetett minket. Péter egyébként három évig az osztályfőnököm volt a színitanodában, úgyhogy vele hamar összehangolódtunk, sőt, félszavakból értettük egymást, de Benkő Péterrel és Győri Péterrel is igazán jól tudtunk együtt dolgozni, ők is sokat segítettek nekünk.

E.: A rendezővel nagyon sokat beszélgettem a karakteremről, és mind a ketten fontosnak tartottuk, hogy miközben nyilván borzasztóan sajnáljuk ezt a fiatal lányt, mégse a szenvedésére helyezzük a hangsúlyt, vagy arra, hogy Jenny-t erős fájdalmak gyötrik. Inkább arra próbáltunk ráerősíteni, ill. azt próbáltuk megmutatni, hogy milyen felfoghatatlan ürességet, milyen hatalmas űrt hagy maga után ez az életvidám, kedves, mindig „csipogó” huszonéves lány… Tény, hogy lelkileg eléggé megterhelő volt az az időszak, a próbafolyamat vége felé kezdtük el érezni Petivel, hogy kicsit feszültebbek vagyunk, mint általában ilyenkor. Azért rendesen „ránk ült” ez a darab! Volt egy-két pont, amikor úgy érezem, nem bírom tovább, kikészülök tőle, főleg azért, mert bár több főszerepet eljátszottam már, sőt, monodrámát is adtam elő, ennél a feladatnál igazán megéreztem azt, hogy a szerepnek tényleg súlya van, és az első mondattól az utolsóig mindennek a helyén kell lennie. Úgyhogy nem volt egyszerű, a Love Story mindkettőnknek komoly próbatételt jelentett, de imádjuk, és annak is örülök, hogy az előadásban Peti a partnerem, akivel amúgy is nagyon jó barátok vagyunk.

P.: Mi ketten nem először dolgoztunk együtt, de már az első közös munkánknál is könnyen egymásra hangolódtunk. Emília egy kifejezetten pörgős, temperamentumos, energikus lány, míg én egy kicsit visszafogottabb természet vagyok, úgyhogy remekül kiegészítjük egymást. Örülök, hogy vele játszhatok ebben a szép történetben. A téma nehéz volt, de szerintem egy nagyon jó előadás született.

Emília, a Love Story bemutatója után két héttel újabb premier várt rád. December közepétől a Hippolyt, a lakáj-ban is láthatunk, Mimi, a lokáltáncosnő szerepében.

E.: A Hippolyt számomra felüdülést jelentett a Love Story nehéz pillanatai után. Mondhatni, lubickolok Mimi szerepében, meg hát Pisti bácsival (Mikó István az előadás rendezője, és Schneider Mátyás megformálója – a szerk.) együtt dolgozni igazán nagy öröm!

Ha jól tudom, az elkövetkező hónapokban is lesz feladatotok bőven.

P.: Még négy bemutatóm lesz az évad végéig, Emíliának pedig három. A legközelebbi, január 26-án a Balkán Kobra című zenés komédia, Sztárek Andrea rendezésében: ebben mindketten játszunk, és alig várjuk! Vagyis egymást érik a próbafolyamatok, az idei szezonban éles váltásban következtek a bemutatók, úgyhogy nincs megállás, de persze ezt egyáltalán nem panaszképpen mondom. Pályakezdő színészként mi mást kívánhatnék?

E.: Maximálisan egyetértek Petivel. Fiatalok vagyunk, és jól bírjuk a strapát. Persze, időnként jól jönne néhány szabadnap, másrészt, mikor vessük bele magunkat teljes gőzzel a munkába, ha nem huszonévesen? Nekem most erről szól az életem. A Turay Ida Színház a második otthonom, jól érzem itt magam, szeretem a társulatot, és az egész közeget. Ha valami, a mi hivatásunk igazán izgalmas és változatos. Gyönyörű ez az élet! Hiszen estéről estére mosolyra fakasztjuk az embereket, vagy éppen könnyeken csalunk a nézők szemébe, és akár megnevettetjük, akár megríkatjuk a közönséget, azzal, amit a színpadon előadunk, hatással vagyunk rájuk, és ez csodálatos érzés.

Kiemelt kép: Turay Ida Színház

Szűcs Anikó