Amikor tavaly novemberben elkezdett forgatni a Drága örökösök című sorozatban, még nem sejtette, hogy pár hónappal később már rajongói oldala lesz a legnagyobb közösségi oldalon, és a népszerű széria meghozza számára az országos ismertséget. De forgatás ide vagy oda, Járó Zsuzsa a színházhoz sem lett hűtlen: a színésznőnek a mostani évadban két bemutatója volt, jelenleg pedig már egy új, egy igazán különleges feladatra készül. Úgyhogy bőven volt miről beszélgetnünk…
A mostani szezonod igencsak mozgalmasan telt, és még nincs vége az évadnak.
Valóban, októberben már új darabot próbáltam: az Orlai Produkciós Iroda november közepén mutatta be a Férjek és feleségek című komédiát a Belvárosi Színházban. Ezután következett a Drága örökösök: közel négy hónapon át, március végéig forgattuk a sorozatot. Közben februárban várt rám még egy premier az „Orlainál”: egy kortárs dráma, a Hurok, amelyben két szerepet játszom.
Még javában zajlott a forgatás, amikor az egyik sorozatbeli kollégáddal, Hajdu Steve-vel készítettem interjút. Ő azt mondta, hogy a tévés munkája teljes embert kíván, úgyhogy az idei évadban nem vállalt új színházi szerepet.
A napi sorozat forgatása tényleg teljes ember kíván, de nemrég pont arról beszélgettünk néhány kolléganőmmel, hogy a nők valahogy jobban bírják a gyűrődést: kitartóbbak, szívósabbak vagyunk, mint a férfiak… (mosolyog). Ami persze nem jelenti azt, hogy nem fáradtam el az elmúlt hónapokban, ugyanakkor az állandó „készenléti állapot” rengeteg energiát is adott, és újra meg újra feltöltött.
Amikor elkezdtétek forgatni az „örökösöket”, lehetett sejteni, hogy a sorozat ilyen népes rajongótáborra tesz majd szert?
Nem igazán volt tapasztalatom abban, hogy egy napi széria sikere igazából mitől függ, vagy hogy min múlik, de amikor annak idején megkaptam a szövegkönyveket, és elkezdtem olvasni a történetet, azt rögtön éreztem, hogy nagyon jól vezetik a sztorit, és én magam is kíváncsian vártam, hogy mi történik a szereplőkkel… Úgyhogy ebből kiindulva azért reménykedtem, reménykedtünk abban, hogy a sorozat „betalál” majd a közönségnél, és hogy a nézők szeretni fogják, de az, hogy a széria ilyen közkedvelt lett, felülmúlta minden várakozásomat.
Ráadásul a te karaktered olyannyira népszerű, hogy mostanra már több Szappanos Mónika Fan Klub alakult, sőt, lett egy rajongói oldalad is a Facebook-on. Pedig egy nagyszájú, határozott, karakán nőt alakítasz a sorozatban.
Aki általában nagyon erősnek és keménynek mutatja magát, miközben megannyi frusztrációval küzd. Nyilván Mónikának is van gyenge pontja, és talán nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy nagy elfojtások és gyerekkori lelki traumák állnak a sokszor valóban ellenszenves viselkedésének a háttérében.
Szavaidból ítélve, te is bírod a figurát.
Nagyon szeretem! Egyrészt mert közel áll hozzám, másrészt negatív karaktert játszani mindig hálás feladat egy színész számára. Arról nem beszélve, hogy Mónika nem egy megátalkodottan gonosz nő: például, remek humora van, ami kimondottan pozitív vonása, és lágyítja valamelyest a látszólag megingathatatlan keménységét. Az, hogy egy édesanyáról van szó, aki egyedül nevelte fel a gyerekét, szintén a javára írandó, úgyhogy jóval árnyaltabb és bonyolultabb ez a szerep, mint amilyennek első látásra tűnt. Ráadásul ahogy telik az idő, egyre több mindenben igazat adok neki, mert egyre többször (meg)értem, hogy mit és miért csinál.
Hogy érezted magad a csapatban?
Nagyszerűen! A forgatás a feszített tempó ellenére is igazán jó hangulatban telt, a kollégák többségét ismertem, de szinte senkivel nem dolgoztam még együtt. Például, Bede-Fazekas Szabolccsal, aki az első férjem volt, annak idején a nyíregyházi színháznál hozott össze a sors. Hajdu Steve-vel az Új Színház stúdiójában találkoztam, még Székely Gábor igazgatása idején, Németh Kristófot és Kovács Lehelt a Színház- és Filmművészeti Főiskoláról ismerem, de egyikőjükkel sem dolgoztam még együtt. Csarnóy Zsuzsival és Lengyel Ferivel is ez volt az első közös munkánk, annak ellenére, hogy régóta ismerjük egymást. A pletykás Margitot alakító Fekete Györgyivel viszont anno egy társulatban játszottunk az egri színházban, úgyhogy sokat álltunk egy színpadon, és azóta is nagyon jó barátságban vagyunk.
A forgatás befejezése után nem nagyon pihentél, mi több, egy különleges feladatot vállaltál, ugyanis most éppen egy monodrámát próbálsz. Régi álmod vált valóra azzal, hogy most kipróbálod magad egy egyszemélyes produkcióban?
Egyáltalán nem vágytam rá, ez idáig nem igazán foglalkoztatott ez a műfaj. Orlai Tibor producer vetette fel az ötletet, nekem pedig megtetszett a lehetőség, mert izgatott egy ilyen komoly megmérettetés. A 23 perc című monodrámát Dennis Kelly angol szerző írta, és Londonban óriási sikerrel mutatták be. Az előadást Keszég László rendezi, a premiert pedig nyáron tartjuk. Számomra ez is egy új kihívás, ami egészen másfajta koncentrációt igényel, mint az eddigi munkáim.
Két évvel ezelőtt csatlakoztál Orlai Tibor akkor megalakult újszerű színházi alkotóközösségéhez. Azóta pedig már a sokadik bemutatódon vagy túl…
Elmondhatatlanul boldog vagyok, hogy a tagja lehetek ennek a kiváló társulatnak-társulásnak. Engem borzasztóan motivál az, hogy jó emberekkel dolgozhatok együtt, és hogy érdekes előadásokban, igazán színészközpontú előadásokban vehetek részt. Ráadásul a csapatból többen Máté Gábor tanítványai vagyunk, és az, hogy egy helyről jöttünk, ugyanazoktól a mesterektől tanultuk a szakmát és ennélfogva nagyon egy nyelvet beszélünk, komoly összetartó erő, és az alkotómunkában is meghatározó tényező.
2017-ben jöttél el a Vígszínháztól. Nehéz döntés volt?
Egy ilyen elhatározás mindig nagy és nehéz döntés. A pályám során többször átéltem már ilyet: annak idején négy év után hagytam ott az Örkény Színházat, majd öt évvel később az egri társulatot, a Vígben pedig hat évadot töltöttem. Ezzel együtt jó ideig dilemmáztam ezen a kérdésen: a Vígszínház mégiscsak egy nagy múltú, érvényes kőszínház, népes társulattal, amivel igencsak „szemben állt” a szabadúszással járó bizonytalanság és kiszámíthatlanság… Az is felmerült bennem, hogy vajon mikor lehetek majd újra egy kőszínház tagja, lehetek-e/leszek-e egyáltalán, és sokat morfondíroztam azon is, mi lesz, ha az új életforma nem váltja be a hozzá fűzött reményeimet: mihez kezdek közel negyvenévesen, ha mégsem úgy alakulnak a dolgok és nem úgy jönnek a felkérések, ahogy azt elképzeltem? Mégiscsak van egy gyerekem, akiért felelősséggel tartozom… Ilyen és ehhez hasonló gondolatok kavarogtak a fejemben, tényleg sok mindent mérlegeltem.
Aztán mégis a váltás mellett döntöttél.
Sokan úgy vélik, hogy a biztos rossz még mindig jobb, mint a bizonytalan jó, én ezt másképp látom. Én inkább vállalom a bizonytalant, ha látom az esélyét annak, hogy idővel jobbra fordul a helyzet. Egyébként, mindentől függetlenül azt is gondolom, hogy egy színésznek néhány évente váltania kell, és ki kell próbálnia magát új szituációkban, új rendezőkkel, új kollégákkal. Nem egészséges hat-hét évnél többet eltölteni ugyanabban társulatban, legyen szó akármilyen jó színházról. Ahhoz, hogy fejlődhessek, és hogy az előttem álló feladatok kellőképpen inspiráljanak, mindenképpen szükségem volt új impulzusokra. Színészként fontosnak tartom azt is, hogy időről időre új kivívásokkal nézzek szembe, és az „Orlainál” mindez megadatik. Azt gondolom, hogy szakmailag most teljesen a helyemen vagyok, az pedig különösen jó érzés, hogy még mindig meg tudom lepni saját magamat is.