Egy virágmintás zsebkendő hevert a Kisváros egyik elhagyatott, poros, falevelekkel félig elborított keskeny útjának szélén. Egy férfi ejtette oda. Nem szánt szándékkal, csupán csak azért, mert már nem tudott róla gondoskodni. Az úr magához szólította, fontosabb feladatok vártak rá.
Pedig ez a zsebkendő a kedvence volt. Mióta csak rátalált vigyázott rá, tisztán tartotta, óvta a széltől is. Még az orrát sem fújta bele soha! Megbecsült helye volt a zsebében.
De az élet mindenki számára tartogat örömteli és egyben szomorú dolgokat is. Egy nap kiderült, hogy a férfit megtámadta egy halálos kór, amivel szemben aztán az évek múlásával alul maradt. Pedig küzdött, harcolt ellene, de hiába. Így került a virágmintás zsebkendő a Kisváros egyik poros útjának a szélére. Néha jött egy fuvallat, odébb lökte, volt, hogy eső áztatta, nap égette. Már kezdte élénk színét elveszíteni, amikor is jött egy ismeretlen idegen. Lenézett rá, felemelte, nézegette. Vajon ki hagyta el? – tette fel magának a kérdést.
Fakó színei, poros, megkopott külseje mégsem tartotta vissza attól, hogy magához vegye. Volt ebben a zsebkendőben valami érdekes, valami megmagyarázhatatlan titok, ami vonzotta. Lerázta róla a port, a falevelek apró barna, már rászáradt részeit, összehajtogatta és a zsebébe tette. Otthon aztán szépen megtisztogatta, illatos fürdőben áztatta, a napon megszárította. Csinos kis éleket vasalt rá és négybe hajtva a mellényzsebébe tette. Gondoskodott róla, hogy mindig illatos, friss és üde legyen, hogy mindig kéznél legyen. A virágmintás zsebkendő jól kiegészítette a ruhatárát, dicsérték is milyen fess, ha éppen azzal mutatkozott. Telt múlt az idő. A virágmintás zsebkendő egyszer csak lekerült a zakó zsebébe, helyére új költözött a mellényzsebbe. Már nem tisztogatták, nem volt fontos, hogy illatos legyen.
Még több gondolat ITT!
Néha azért előkerült, ha homloktörlésre, panaszkodásra került a sor. Ha fájt itt-ott, még borogatásnak is megfelelt. Továbbra is ott maradt a sötét, és láthatatlan zakózsebben, de mindig kéznél. Akkor is kéznél volt, mikor nem átallotta valaki az orrát is belefújni, mi több még a cipőjét is beletörölni. De akkor már rongyos is volt, szakadt is volt, virágai színét végképp elveszítette.
Egyszer aztán mikor már semmi szükség nem volt rá, elmúlt a varázs, már nem övezte titok, szép csendben eldobták a Kisváros egyik elhagyott, poros, falevelekkel félig elborított keskeny útjának szélén.
Siroki Edit
