Gombos Krisztián tavaly ősz óta szerepel az RTL Klub népszerű napi sorozatában, és a nézők hamar megkedvelték a Barátok közt talpraesett, jókora igazságérzettel megáldott Szilágyi Oszkárját. A fiatal színész felettébb élvezi a tévés munkáját, ezzel együtt úgy érzi, a szakmai élete akkor teljes, ha a forgatások mellett színházban is dolgozik. Gombi jelenleg a Pinceszínházban játszik, méghozzá egy a szívének különösen kedves előadásban, a Marvin szobája című drámában, úgyhogy erről is örömmel mesélt. No meg a tanításról is, ami már öt éve fontos része az életének. Egy tehetséges, ambiciózus és a korához képest meglepően bölcsen gondolkodó fiatalemberrel beszélgettem.
Olvastam, hogy rendészeti szakközépiskolába jártál, ami azért is érdekes, mert a Barátok közt-ben alakított karakteredet, Oszkárt nemrég vették fel a Rendőrtiszti Főiskolára. Annak idején hogyhogy arra a pályára készültél?
Hatalmas az igazságérzetem, egyszerűen nem bírom elviselni a hazugságot, az ármánykodást, többek között ezért akartam rendőr, illetve nyomozó lenni.
Végül mégis színésznek álltál.
A színészet szinte észrevétlenül kúszott be az életembe. Nem jártam színjátszókörbe, sem külön drámaórákra, valamiféle belső késztetés terelt ebbe az irányba. Már a középiskolai évek alatt volt lehetőségem színpadon játszani, és a legelső szerepésem után olyan érzésekkel távoztam a színházból, amit nehezen tudok körülírni, de az biztos, hogy különös boldogság kerített hatalmába, és tele voltam energiával. Akkor és ott azt éreztem, hogy nekem szükségem van arra a pozitív töltetre, amit a színpadi szereplés élménye adott. Másrészt színészként bárkinek a bőrébe belebújhatok, talán ez az egyik legizgalmasabb ebben a szakmában, és ez is nagyon megfogott benne. Emellett azt gondolom, hogy a jó színész holtig tanul, ami megint csak inspirált, amikor a színjátszás mellett döntöttem.
Miközben versenyszerűen sportoltál.
Tizenkét évig kézilabdáztam és amikor arra került a sor, hogy választanom kellett a sport és a színház között, a döntés komoly dilemmát okozott, Addig ugyanis lényegében a kézilabdáról szólt az életem, aztán egyszer csak bejött a képbe a színház, amiről akkor még nem sokat tudtam, de hihetetlenül izgatott. Tudtam, hogy a kettő együtt nem működik, hiszen a színészet és a versenysport is teljes embert kíván. Nehéz döntést kellett meghoznom, amikor abbahagytam a kézilabdázást, és attól kezdve százszázalékosan a színjátszásra összpontosítottam. Először kisebb színistúdiókban tanultam, aztán elvégeztem a Magyar Film és Média Intézet színész, filmszínész képzését, majd Bánfalvy Ági színészképző iskoláját. Közben kétszer jelentkeztem a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, de nem vettek fel, harmadjára pedig már nem próbálkoztam. Akkoriban már több színházi produkcióban szerepeltem, tehát aktívan dolgoztam a szakmában, és mérlegelnem kellett: ha bejutok az egyetemre, azzal öt évre kiesek a körforgásból, és utána évekbe telhet, mire visszakerülök. Nem akartam félredobni mindazt, amit addig elértem. Ezzel együtt még nem mondtam le arról, hogy diplomás színész legyek…
Több mint egy éve szerepelsz az RTL Klub Barátok közt című sorozatában. Hogy vezetett az utad a Mátyás király térre?
Négy évvel ezelőtt részt vettem egy szereplőválogatáson, mert nagyon szerettem volna tévésorozatban játszani. Bekerültem az adatbázisba, de aztán három évig semmi nem történt ez ügyben. Már szinte teljesen elengedtem ezt a vágyamat, amikor is felhívtak a produkciótól azzal, hogy lenne egy nekem való karakter, Oszkár, én pedig örömmel álltam az új kihívás elébe. Utólag azt mondom, egyáltalán nem bánom, hogy így alakult. Ha annak idején az első casting után szerepet kapok a sorozatban, nem biztos, hogy megálltam volna a helyem. A Barátok közt-ben igen feszített tempóban dolgozunk, minden egyes jelenetnél nagyon ott kell lenni fejben, koncentrációban, mindenben. Ha anno első nekifutásra bekerülök a produkcióba, szerintem nem tudtam volna tartani ezt a tempót. Az időközben eltelt három évben érettebb, tapasztaltabb lettem, és szakmailag is sokat fejlődtem.
Egyébként bírod a karakteredet?
Imádom! Sokan kérdezik tőlem, hogy mi ketten miben hasonlítunk. Mindenekelőtt az egy igazán érdekes helyzet, hogy Oszkár rendőrnek készül és annak idején én is annak tanultam. Az a legviccesebb a dologban, hogy az írók nem tudták rólam, hogy az én életemben is volt egy ilyen szál… Egyébként pedig sok közös tulajdonságunk van: pl. az igazságkeresés, a becsületesség, az őszinteség. Oszkár egy mai kamasz, és nyilván neki is vannak lázadó időszakai, de alapvetően egy józan gondolkodású, jólelkű srác. Amit még kimondottan bírok benne, és ebben is eléggé hasonlítunk, azaz, hogy mindig mindent megold. Bármilyen problémával, nehézséggel találja magát szemben, nem ismer lehetetlent, és ügyesen leküzdi az akadályokat.
Tény, hogy talpraesett srác.
Ami viszont komoly nehézséget, próbatételt jelent az életében, az az apjával való kapcsolata. Oszi ugyan beszélőviszonyban van az apjával, aki időről-időre próbál közeledni a fia felé, de a srác elutasítja őt a bűnöző élete, múltja miatt. Nekem is megvan ez a vonal, illetve ez a nehézség a civil életemben, azzal a különbséggel, hogy nálunk bűnözésről nincs szó, viszont mi nem tartjuk a kapcsolatot az édesapámmal. Az apa-fiú kérdés számomra is egy fájó pont, és amikor a sorozatbeli apámmal, Karcsival (Rékasi Károly – a szerk.) forgatok, akit egyébként nagyon kedvelek és akitől rengeteget tanulok, sajnos van miből merítenem: a szóban forgó a jelenetekben sokszor a saját tapasztalataimból építkezem.
A forgatások mellett színházban is játszol, például a Pinceszínházban, ahol május óta nagy sikerrel fut a Marvin szobája című dráma, Kovács Gábor Attila rendezésében. Ti ketten hogyan találtatok egymásra?
Mivel Gábor a Barátok közt egyik írója, a tévéstúdióból már ismertük egymást. Mígnem egyszer felhívott azzal a hírrel, hogy színpadra állítja ezt a darabot, és rám gondolt Hank szerepét illetően, Kérdezte, hogy lenne-e kedvem hozzá. Nekem egyből megtetszett az ötlet, és azt válaszoltam: ha össze tudjuk egyeztetni a próbákat a forgatással, akkor örömmel vállalom a feladatot.
Az előadásban egy problémás fiút játszol. Hogy viszonyultál a karakteredhez?
Hamar megkedveltem a srácot! Hank egyáltalán nem rossz gyerek, csak az anyja rosszul nevelte, nem kapott tőle elég szeretetet, figyelmet. A fiú és az édesanyja között nincs meg a kellő tisztelet, nem alakult ki közöttük a bensőséges anya-fia viszony, emiatt sem tudnak megfelelően kommunikálni egymással, és a srác emiatt dühös és cinikus. A szerep megformálásánál az volt az egyik legfőbb célom/feladatom, hogy megmutassam: Hank nem azért viselkedik úgy, ahogy, mert egy flegma, nemtörődöm fickó, hanem mert tényleg dühös, hiszen nem tudja szeretni és tisztelni az anyját, nem tud kötődni hozzá… A kettejük közötti feszült kapcsolat eleinte komoly kihívást jelentett számomra, mert én soha nem beszéltem úgy, olyan stílusban az édesanyámmal, mint ahogy Hanks beszél az övével. Egyáltalán nem volt könnyű belehelyezkednem az ő feszültséggel és konfliktusokkal teli viszonyukba, de a próbák során sok segítséget, tanácsot kaptam Börcsök Enikőtől, aki az édesanyámat alakítja, meg Takács Katitól is, aki az ő nagynénjét játssza az előadásban.
Ők ketten leginkább miben segítettek?
Mindkettőjükkel sokat beszélgettem, illetve, néha csak annyit tettem, hogy beültem a nézőtérre, és néztem, ahogy próbálnak, ahogy újabb és újabb ötletekkel, építő gondolatokkal, javaslatokkal állnak elő, mert abból is rengeteget lehet(ett) tanulni. A próbák nagyon jó hangulatban teltek, sokszor a könnyünk folyt a nevetéstől, mert a darab tele van abszurd helyzetekkel, de közben meg lelket tépázó, szívet szaggató részek is szép számmal akadnak benne. Például, volt egy jelenet, amelyiktől eleinte különösen tartottam.
Elárulod, melyiktől?
Amikor a Disneyland-i családi kiruccanáson Hank meg az anyukája egy kis időre kettesben maradnak, és szóba kerül a fiú édesapja. Számomra ez azért is egy nehéz szituáció, mert az édesapámmal való viszonyom, mondjuk úgy, eléggé mély árokban van, és az ominózus jelenet fájó emlékeket tép fel. Ezért is rettegtem tőle sokáig. Aztán eljött a premier napja, amikor is először játszottam ki igazán magamból a fájdalmakat: a színpadon valóságos dührohamot kaptam, lufit durrantottam, elkezdtem sírni, tehát hihetetlen katyvasz volt a fejemben és a lelkemben, de a bemutató után Börcsi megdicsért: azt mondta, hogy igazán jó voltam abban a bizonyos jelenetben.
Fontos számodra, hogy a televíziós munkád mellett a színház is folyamatosan jelen legyen az életedben?
Mindenféleképpen szükségem van rá, és nem csak azért, mert az ott lehet igazán megtanulni a szakmát. Számomra a színház nemcsak azt jelenti, hogy adok valamit a közönségnek, tanítok valamit az embereknek, vagy hogy szórakoztatom őket, hanem azt a helyet is jelenti, ahol rendbe tudom tenni magamat. A hétköznapok során megannyi stressz gyülemlik fel bennem, de amikor felmegyek a színpadra, egyszerre eltűnik minden felesleges feszültség belőlem. Kitisztul az agyam, megnyugszik a lelkem, elmúlik minden fájdalom… Ha nem lenne színházi munkám, nem hiszem, hogy jól érezném magam. Persze itt van a sorozat, szeretem azt is, a Barátok közt-ben is remek kollégákkal dolgozom, de a színház teljesen más közeg. Sokkal meghittebb, és az „élősége” miatt másfajta katarzis-élménnyel szolgál, mint egy film, vagy egy televíziós produkció. Arról nem beszélve, hogy a színházban minden aznapra szól. Minden előadás egyszeri és megismételhetetlen, ahogy mondani szokták, a színház a pillanat művészete.
A Marvin szobája mellett vannak most más színházi munkáid?
Jelenleg a HeArt Társulattal próbálok. Ez egy független, fiatal művészekből álló alkotócsoport, akikkel épp egy új premierre készülünk: január 12-én mutatjuk be a Légy-ott a tetthelyen című vígjátékot a Három Hollóban. A mostani évadra több bemutatót nem vállaltam, mert így sem könnyű összeegyeztetni az előadásokat a forgatásokkal. És ehhez jön még a tanítás. Egy modell- és színészképzőben tartok színészmesterség-, karakterformálás- és ösztönös színjáték-kurzusokat, ahol a résztvevőket különféle castingokra készítjük fel. Megtanítjuk nekik, hogy hogy beszéljenek, hogy jelenjenek meg, hogy játsszanak el egy jelenetet.
Tetszik, hogy fiatal korod ellenére ilyen felelősségteljes feladatot vállaltál. Hogy talált rád ez a lehetőség?
Öt évvel ezelőtt az egyik kollégámnak váratlanul közbejött valami, és az illető megkért, hogy ugorjak be helyette megtartani az órát. Így kezdődött… Mára pedig ez is nagy szerelem lett. Az elmúlt öt évben több száz tanítvány megfordult a kezem között, és eddig egyetlenegy diákom sem mondta azt, hogy ne élvezte volna az óráimat, hogy ne vált volna hasznára az, amit ott tanult, vagy hogy ne kapott volna olyan tudást, biztatást, útravalót, ami később nagyon is hasznára vált az életben. Jó érzéssel tölt el, hogy van értelme annak, amit ott csinálok. Néha magam is meglepődöm, hogy mennyi mindent ki lehet hozni a fiatalokból egy pár hetes kurzus alatt is, és ez borzasztóan motivál. Engem a tanítás tökéletesen kikapcsol és feltölt. Akkor és ott teljesen kizárom a külvilágot, és csak a diákokra koncentrálok. Ezért is imádom!
