A cím megtévesztő. Itt és most nem azokról a fiúkról, férfiakról lesz szó, akik valamilyen szerepet játszottak az életemben. Itt most nőkről lesz szó, aki valamilyen módon, ha nem is a szerelmeim, de a kedveseim lettek egy-egy könyv által.
A Kossuth Kiadónak hála, számos életrajzi regény landolt szerkesztőségi asztalomon, s aki ismer, az tudja, ezekkel a regényekkel lehet a legjobban lekenyerezni. Az otthoni könyvespolcokon is százával állnak, s nem tudom megunni őket. Tolnay Klári, Gobbi Hilda, Agárdi Gábor mellé most egyéb nagyságok is csatlakoztak. Olyan sokan, hogy egy cikk nem is lesz elég a bemutatásukra. S mivel mindegyik kedves a szívemnek, nem is nagyon tudtam kiválasztani, hogy ki legyen az első. Így hát szerzők szerint mutatom meg az olvasóknak, hogy egy-egy karizmatikus nő mire is képes.
Kezdjük talán az egyik legnagyobb festőzsenivel, Frida Kahlo-val. Caroline Bernard Frida Kahlo és az élet színei címmel írt egy önéletrajzi regényt a művészről. Olvasás közben egy-egy érdekesebb helyszín, vagy ismertebb név után, mindig utánanéztem, ki is volt ő, milyen szerepet játszott a festő életében, így nem csak Fridával, a fájdalmaival és örömeivel ismerkedhettem meg, de megelevenedett előttem barátainak köre és az ország, ahol élt, és alkotott.
Tudjuk, hogy tizenhét évesen orvos akart lenni, s amilyen erős nő volt, biztosan remek orvos lett volna, ha közbe nem jön az a bizonyos buszbaleset, ami őt – bármilyen profánul is hangzik – a világ egyik legnagyobb festőjévé tette.
Frida egyetlen nagy szerelme a nála 21 évvel idősebb Diego Rivera festőfejedelem, akit rabul ejtett a lány vad tehetsége. Összeházasodnak, és a kor ünnepelt párjaként élnek a szabados erkölcsű művészvilágban. Ám szerelmük minden vonzalmuk ellenére nem tartós, elválnak, s Frida ezután számtalan nagyvárosban megfordul, együtt éjszakázik a huszadik század hírességeivel. Művészete kiteljesedik, de magánélete romokban hever, nem tudja elfelejteni Diegot. A férfi utáni keserű sóvárgás hatja át egész hátralévő életét. Szerelem és halál, élet és halál kettőssége kíséri végig a különleges szimbólumrendszert teremtő munkásságát.
A másik könyv, amiről itt most szó esik, és amit szintén Caroline Bernard írt, az nem más, mint az Alma Mahleről szóló Bécs múzsája.
Alma teljesen más habitusú nő, mint Frida, a századfordulós, szecessziós Bécs híres szépsége. Kegyeiért a Monarchia minden tájáról érkezett írók, festők, zeneszerzők versengenek. Bájos, nyugodt teremtés, akiben nincs meg a déliekre jellemző szenvedély és lángolás. Hittem én először… De ahogy haladtam előre a történetben, egyre inkább csodáltam, mert Alma szívós, és határozott nő volt. Ám hiába dédelgetett zeneszerzői ambíciókat, egy nőnek nem ez a feladata, hanem az, hogy férje, a híres és elismert zeneszerző, Gustav Mahler karrierjét egyengesse, teremtsen neki biztonságos, nyugodt háttérországot. Ez megy is egy ideig… De idővel Alma ennél többre vágyik, hiszen ő is tehetséges zeneszerző, de van egy bűne: nő! És abban a korban, amikor ő próbált meg érvényesülni, egy nő pusztán másodosztályú állampolgár lehetett.
Alma nagy árat fizet a Mahlerrel kötött szerelmi házasságáért: le kell mondania a saját zenéjéről, és csak a férje érvényesülését szabad elősegítenie. De Alma nem Alma lenne, ha meg sem próbálna harcolni a láncai ellen. A harc eredménye, hogy tanára, Alexander von Zemlinsky irányításával számos zeneművet, dalt alkotott. Hogy nem tudott kiteljesedni, az a két világháborúnak is köszönhető, de Alma szalonja még így is, a két világháború közötti időszakban számos művésznek és egyéb értelmiséginek a találkozóhelye volt.
A két könyv letehetetlen olvasmány. Caroline Bernard úgy szövi a szálakat, úgy keveredik fikció a valósággal, hogy az olvasó teljesen ott fest Fridával, és ül a zongoránál Almával. Átéli a fájdalmukat, osztozik a sikerükben, s közben rádöbben arra is, hogy az élet, a sors alakítható, változtatható, csak akarni kell. Erősen akarni!