A színek szerelmese

Csertő-Marton Edit Kecskeméten él és dolgozik. Olyan munkát végez, amelyről sokan álmodunk, de kevesen tudjuk megvalósítani. Olyan munkát végez, amit szeret; a munkája a hobbija: Edit bútorokat fest és ezt örömmel meg is mutatja másoknak.

A régi, megkopott, elfeledett bútorokat éleszti újjá, öltözteti új ruhába, hogy eredeti értéküket megőrizve, de teljesen megújulva ismét elfoglalhassák helyüket valakinek a lakásában. Most, régi és megújult bútorok közt ülve, beszippantva a festék semmivel össze nem téveszthető, mámorító illatát Edittel a munkáról, az anyaságról a nőiességről beszélgetünk.

Edit, hogyan kezdődött ez a szerelem?

2013 egy nagyon nehéz év volt számunkra és rettenetes lelkiállapotban voltam: távlatok és jövőkép nélkül, hatalmas űrrel a lelkemben. Lakásunk, kertünk átalakítása jelentette számomra is a megújulást, megéreztem az alkotás örömét, amely újra adott erőt, sikerélményt, önbizalmat és újra azt éreztem, hogy tele vagyok energiával és tervekkel.

Mi az, ami megfogja egy-egy régi szekrényben, asztalban vagy székben?

Egyszerűen meglátok, megérzek benne valamit. Többek között az alkotás tanított meg arra, hogy figyeljem a megérzéseimet és bátran hagyatkozzak rájuk. Az érzéseinket a mai materialista világunkban sokszor elnyomjuk, mindent tudatosan szeretnénk irányítani. Úgy érzem, nagyon fontos, hogy visszataláljunk a belső hangjainkhoz. Egyfajta késztetést érzek, hogy megmutassam az embereknek, mindenki képes erre. Ezért is tartok kreatív foglalkozásokat és bútorfestő tanfolyamokat. Az Artesia Műhely szlogenje “Teremts időt az alkotásra, hogy a lelked boldog legyen!”

És mitől függ, hogy milyen „ruhát” kap majd az Ön kezétől?

Két eset van: ha megrendelésre festek egy bútort, akkor leginkább kapok valami támpontot, színvilágot, amit persze meghatároz a bútor leendő környezete, az ott élők ízlésvilága. Hiszen ahhoz kell szervesen kapcsolódnia. Ha a magam kedvéért festek, akkor sokszor függ a hangulatomtól, vagy attól, amit az a darab “kíván”. Sokszor kísérletezem színekkel, textúrákkal, eszközökkel, anyagokkal, addig csinálom, ameddig azt nem érzem: “ez igeeen!” Sokszor megfigyeltem már a csoportjaimban, hogy a vendégeim gyakran olyan színű festékhez nyúlnak, amilyen színű ruhát viselnek. Mi mást igazol ez, minthogy a hangulatunk határozza meg a színeinket?! Bár ez fordítva is igaz: a színekkel tudunk hatni a hangulatunkra is. Szóval ez egy izgalmas kölcsönhatás.

Önnek van egy kisfia, ő hogyan viszonyul az Ön munkájához? Tetszik neki? Szokott segíteni?

Igen, Tomi nagy tanító számomra. Szeretem figyelni a kreativitását, ami zsigerből jön és igazán imádom a látásmódját. Ő rajzolni szeret inkább, a saját kis gondolatait jeleníti meg. Nálunk az a szabály, hogy a rajzolásban nincs szabály. Úgyhogy abszolút szabadon engedheti a fantáziáját. Szerintem igen, tetszik neki, amivel foglalkozom, hiszen ez nem egy mindennapi foglalkozás. Nem mindenki mondhatja el, hogy “bútorfestő az anyukám!” Ősszel pályaorientációs nap volt az iskolában és az osztályukat vendégül láttam a műhelyben. A tanárnénik megkértek, mutassam meg, mivel is foglalkozom és hol. Nagyon élveztük mindannyian és akkor éreztem rajta a büszkeséget.

Ön itthon dolgozik, nehéz összeegyeztetni az anyaságot a munkával?

Igen, a műhelyem itthon van: a kertünkben van egy öreg házikó, azt alakítottuk át, hogy alkotni vágyó csoportokat is tudjak fogadni. Meg van ennek a sajátos varázsa, hogy a mi kis intim szféránkba “beengedem” azokat, akik a csoportjaimba jönnek alkotni, bútort festeni, hiszen látják a vendégeim, hol, hogyan élek, megismerik a családomat. Szeretem ezt a fajta rugalmasságot, függetlenséget, önállóságot, amit az alkotómunka ad. Persze a szervezés nagyon sok idő, sokszor ülök a gép előtt, hogy kommunikáljak az érdeklődőkkel, a vendégeimmel, hogy ott legyek a köztudatban. De előfordul az is, hogy éjszaka megyek ki a műhelybe festeni, vagy előkészülni a következő foglalkozásomra, mert napközben edzésre viszem Tomit, vagy anyukámat orvoshoz, vagy épp a férjemnek segítek a vállalkozásában… vagy épphogy együtt tudjuk kellemesen, nyugodtan ebédelni. Az éremnek két oldala van, meg kell tanulni az idővel gazdálkodni, talán ez a legnehezebb.

Őszintén szólva ez a munka nem annyira nőnek való nem? Úgy értem, hogy itt azért az ember koszos lesz….

Jaj, hát ez nagyon jó! Mármint festékesnek lenni! Mert, hogy ez nem kosz, ez felszabadulás! Újra gyereknek lenni! Elragadtatni magunkat, nem a következményekkel foglalkozni, hogy “jaj koszos leszek!”. Hát ezt így nem lehet. A hozzám járó lányok szoktak is nevetni rajtam, amikor ők festenek, mert alig várom, hogy már mutathassak valamit, kicsit belemászni kézzel a festékbe, merthogy addig nem érzem jól magam. Na, persze most kicsit viccelődöm, de tényleg… Vannak olyan foglalkozásaim, amikor kifejezetten az a feladat, hogy nem használhatunk ecsetet az alkotáshoz. Először sokan idegenkednek tőle, de az az igazi sikerélmény számomra, amikor egy ilyen embert látok belemerülni a festett felület összesimogatásába.

Volt már kiállítása?

Nem volt még kiállításom. Ahhoz tényleg nagyon sok idő kellene, nagyon sok jó darab, ami kedves a lelkemnek. Egyszerre és egy helyen. Ez azért is nehéz, mert gyorsan gazdára talál, ha festek valamit, vagy már eleve megvan a tulaj, aki felkér egy újjávarázsolásra. Majd egyszer … ha elmegyek ún. alkotói szabadságra, majd utána…talán.