Óriási sikerrel, telt ház előtt mutathattuk be egyszemélyes vígjátékunkat, melynek címe: PaSiráM és NőMérŐ. A következőkben arra voltam kíváncsi, hogy színkörünk egyik tagja, az Editet játszó dr. Kaveczki Andrea hogyan érezte magát a szerepében.

Andi, te sem vagy színész. Mi volt az a motivációs tényező, ami miatt mégis belekóstoltál ebbe a szakmába?

Véletlenül cseppentem a színkörbe, nem a legelején ugyan, de az első „igazi” darabban már részt vehettem. Számomra ez mindig kikapcsolódást jelentett, hiszen egy általam eddig ismeretlen világnak lehettem aktív részese. Kislányként persze, én is álmodoztam arról, hogy majd egyszer színésznő leszek, de ez inkább csak egy szürreális elképzelés volt, semmint a valóság. A próbákat ténylegesen játéknak fogtam fel, apró kis örömöknek, amelyek segítettek színesíteni a mindennapokat. Amikor elkészült a NőMérŐ szövegkönyve, nagyon megtisztelőnek éreztem a felkérést. Elolvasva a szöveget, tudtam, hogy ez rám íródott, amiért végtelenül hálás vagyok. Később természetesen megriadtam, hiszen szembesültem a velem szemben álló feladat monumentalitásával, de akkor már nem volt visszaút, szerencsére. Érdekes volt kipróbálni magam ebben a helyzetben is. Szakmámból adódóan előfordul, hogy több ember előtt kell beszélnem, de azért ez teljesen más.

Hogy érzed, mit tesz hozzád az, hogy néha más ember bőrébe bújhatsz?

Elszakadni a valóságtól, ez mindig is csábító volt számomra. Amikor fenn állok a színpadon, sőt már előtte is, én Edit vagyok. Ámbár eléggé különbözünk egymástól, összességében mégis egyek vagyunk. Még akkor is, ha Edit egy harminc év körüli, szingli nő. Nos, én harminc évesen éppen az anyaságra készültem. Ennek ellenére biztos vagyok abban, hogy az emberekben általában, így Editben és bennem is sok azonos vonás van, kérdés, hogy adott élethelyzetben – döntéseink sorozataként – melyik tulajdonságunk erősödik, vagy sikkad el. Jelen esetben tehát nem volt más dolgom, csak előhívni énemnek a rejtett, vagy éppenséggel eddig élettelen részeit.

Milyen szerepekben láthatott már a közönség?

Az első szerepem A Zokniban volt. Én játszottam Icukát, a ledér titkárnőt, akinek eseményeitől visszhangzott a színpad. Aztán persze mindenkinek volt eseménye, csak nekem nem. Nagyon szeretem ezt a színdarabot, mert olyan, mint az első szerelem, örökre bennem maradt. Máig emlékszem az első próbára, és persze az első fellépésünkre. Életem meghatározó pillanata marad, amikor a bundám felakasztottam a fogasra.

Nagy sikere volt a most futó NőMérŐ egyszemélyes vígjátéknak. Mit gondolsz miért?

Jó a szöveg, ez teljesen egyértelmű. Tényleg! Vicces, de mégis valóságos. Editben a leplezetlen nőt láthatják a nézők. Mesterkélt ugyan, de mégis láthatjuk a valódi arcát is. Nem fekete vagy fehér, rengeteg színe van, mint ahogy a valóságban is sokoldalúak az emberek. Más kérdés, hogy mit szeretnénk másokkal, avagy saját magunkkal elhitetni. Szerintem visszaköszön a rengeteg munka is, amit belefektettünk ebbe az előadásba (is). Nem azt mondom, hogy látszik, mert kívülállóként elképzelhetetlen, hogy egy ilyen darabban ténylegesen mennyi energia van. Hiszen olyan egyszerűnek tűnik: bejönni a színpadra, aztán „csak” mesélni. Nos, korántsem az, hiszen fenn kell tartani a figyelmet, viccesnek, esendőnek, mégis karakánnak kell lenni, ötven percen keresztül. Ez nem jön egyik pillanatról a másikra. Rengeteg tanulást (nem csak a szövegtanulásra gondolok), ismétlést, alázatot kíván. Hiába „egyszemélyes” a darab, ez több ember munkája, sokszor erőfeszítése. Véleményem szerint ez a sok összeadott erő csapódik le a nézőtéren, reményeim szerint pozitívan. A másik, ami miatt sikeres lehetett ez a darab is, hogy ismernek bennünket, Tabon nőttem fel, itt jártam általános iskolába. Számomra leírhatatlan érzés, amikor kedvenc magyar tanárom visszakacsint a második sorból. Tudom, hogy ő nem Editre kacsint, hanem rám, az is lehet, hogy arra az iskolás kislányra, akinek egykor olyan szépen megtanította „A tél halálát”.

Ezt a darabot még a pandémiás időszak alatt kezdtük próbálni online – technikailag mit jelentett ez neked? Könnyebb volt, nehezebb? vagy…?

Igazából nem mondhatom, hogy baj volt. Persze akkor talán úgy éltem meg én is, ahogy mindenki más, hogy ez egy akadály, amit külön le kell győzni, meg kell ugrani. Utólag azonban azt mondhatom, hogy ez is csak emelt a színvonalon. Sokszor éjszakába nyúlóan elemeztük, hogy mit érezhet Edit egy adott helyzetben. Mindezt egymástól akár több száz kilométer távolságra, az éteren keresztül. Mondatról mondatra, bekezdésenként haladtunk úgy, hogy közben csak monitoron keresztül láttuk egymást. Nekem azonban mégis sokat segített, hogy bele tudjak bújni Edit személyiségébe. Majd elkezdtük az általunk csak „szobaszínháznak” nevezett próbákat. Nehéz volt még egy lépést tenni jobbra vagy balra, rendezői utasításra, amikor a futópadba, avagy a létrába botlottam. Végül a színpadra tettük át a próbálat, a technika ekkor is sokat segített, hiszen a rendezőnk fizikailag nem lehetett jelen, videóhíváson keresztül egyengette, vagy éppen hatalmas kanyarral toldotta meg az utunkat. Sokszor aztán kiderült, hogy ami elméletben működött, az a gyakorlatban kevésbé, vagy fordítva. Súlyként nehezedett ránk az is, hogy minél előbb „készre” kell alkotni magunkat, hiszen a járványhelyzetre való tekintettel, folyamatosan ott lebegett előttünk a „zárás” veszélye.

Hogy érzed magad most, az előadás után?

Közvetlenül az előadás után egyértelműen eufóriát éreztem… Nem is tudom elmondani mit jelent, a színpadon állni, virágcsokrokkal a kezemben… Mintha nem is velem történt volna. Rengeteg szeretetet és persze elismerést kaptunk. Ebből eltöltekezik az ember egy ideig. Egy ilyen szoros együttműködés nagyon erős kapcsolatot alakít ki a részvevők között. Létrejön az a titokzatos, láthatatlan szövetség, ami talán örökre megmarad. Lehet, hogy nem rángatja ezt a kapcsot naponta az ember, de minden egyes találkozásnál ott csillog a másik szemében, hogy igen, mi ezt együtt megcsináltuk. Ennek azért is örülök különösen, mert nagyon értékes – talán mondhatom így – barátokat kaptam. Várhatóan a megkönnyebbülés időszaka is eljön, hiszen az utóbbi pár hónap igencsak megfeszített volt. Rengeteget próbáltunk, a végére picit el is fáradtunk. Ezen felül az sem titok, hogy a színkörben többen is „több lovat ülünk meg egyszerre” típusú életet élünk. Én rendszeresen futok, ebbe szerencsére már a családomat is bevontam, így ez sokszor közös program. A premier előtt nem sokkal férjemmel együtt részt vettünk az Ultra Balatonon, amire szintén rengeteget készültem. Mindezt úgy kellett megoldanom, hogy edzésben legyek, lehetőleg azonban ne sérüljek le, mert ez sem a futásnak, sem az előadásnak nem tett volna jót. Habár a futás teljesen más jellegű felkészülést igényel, néha összekötöttem a színdarabbal: edzés közben visszahallgattam a szöveget. Mondanám, hogy a november talán a pihenés hónapja lesz, de már most egymásra halmoztam naptáramban két számomra igencsak jelentős eseményt. Nem baj, majd a december…