Czobor Éva, SK. Színkör vezetőségi tag

Czobor Éva, SK. Színkör vezetőségi tag

Éva Siófokon született, iskoláit Tabon végezte, a Siófoki Perczel Mór Gimnázium Kihelyezett Tagozatán érettségizett. Gimnazista korában kezdett el verseket írni, melyeket kissé bátortalanul mutatott meg magyartanárának, Babodi Lajosnének.

Az érettségi után is folytatta a versírást, majd elvégezte a Független Alkotók Országos Szövetsége Írói Népfőiskola Könyv- és Lapkészítési tanfolyamát. Hamarosan a Szövetség gondozásában meg is jelent első versesfüzete, melynek a HOLD ÉS CSILLAGOK címet adta. Sok év telt el, majdnem húsz esztendő, mikor újra írni kezdett. Ismét verseket. Ám szerette volna a regényírást is kipróbálni. Ekkor sodorta az életébe a sors Orbán Erikát, aki sok hasznos tanáccsal látta el ebben a műfajban. Így született meg első kisregénye, melynek címe: Róza.

Erikával és néhány barátjával 2018 decemberében megalakította az Alkotónők Kulturális Egyesületet, amelyen belül létrejött az SK. Színkör. A színkör tagjai saját kezűleg végeznek el minden feladatot.

Éva jelenleg kisregényének folytatásán dolgozik, melyről annyit elárul, hogy hosszabb terjedelmű lesz, és a Róza Lánya címet fogja viselni. A versírással továbbra is foglalkozik, karácsonyra szeretné megjelentetni második versesfüzetét.

Írásai megtalálhatók facebookon és a tollforgatasok.webnode.hu oldalon.

Szerepei

Tollfosztás
Juli – fiatal parasztasszony

Róza
Juli – fiatal parasztasszony

A Zokni
Olga – Nemtudomka párttitkár elvtárs fontoskodó felesége

A Fületlen tetem
Gitta – egy gazdag, ám nem éppen hűséges feleség

Eltűnt férjek
Szilvi – áldott állapotban lévő, aggódó feleség

Róza – az első kisregényem

Minden a versekkel kezdődött. Radnótival, meg József Attilával. Gimnazista voltam, és szerettem az első padban ülni. Végül is teljesen mindegy, hol van a kamasz helye az osztályban, ha röpdogára került a sor, a mosolygós, csendes természetű tanárnőnk, ha a terem végében állt, simán rálátott a padokban lapuló nyitott könyvekre. A lebukást a legnagyobb nyugalommal nyugtázta, s már sercegett is a kék toll hegye a naplóban a megérdemelt érdemjeggyel.

Ekkortájt írtam első verseim, és az óraközi szünetekben bátortalanul mutattam meg legkedvesebb tanáromnak csetlő-botló rímfaragásaim. Aki hol a legnagyobb tisztelettel javított az irományba, hol büszke volt tanítványára.
Aztán 20 évesen, fiatal felnőttként kikerült kezeim közül az első versesfüzetem, aminek a Hold és a csillagok címet adtam. Hogy miért is kezdtem el verseket írni? Egyfajta menedéket jelentett a számomra, a világtól való elvonulást. S ha kész lett egy „mű”, szárnyalt a lelkem.

Ezek közül szeretnék felolvasni egyet:

A szív szeret vagy nem szeret

Nem adhatok mást, csak teljeset.
Ébredéskor bújós perceket.
Imát, hogy kísérje léptedet
És erőt, hogy el ne hagyd hited.

Szivárványt, napfényt és kék eget,
Mert a szív szeret vagy nem szeret.
Hiába mondják az emberek,
Fél szívvel szeretni nem lehet.

Azért ezt a verset választottam, mert az idei karácsonyra szeretném megjelentetni második versesfüzetem, amely a Szív szeret vagy nem szeret címet fogja viselni.

No, de az idő haladt tovább a maga útján. Hozott az életembe vihart és napsütést egyaránt. Kérdezhetnék tőlem, hogy is lett versírásból regény? Mert két különböző érzés. Míg a vers egy magas vár, addig a regény egy mély óceán, s ha le tudok merülni a mélyére, már csak egy széles, nagy, fehér vásznat kell kifeszítenem, és pöröghet a film. Amit látok, írom. A falu sárga templomát, a kocsma falának málló vakolatát, Róza szoknyájának szélét, ahogy fordul egyet még kecses bokája körül… Hiszen ez a regény egy ballada a múltból. Egy somogyi kis falu élete, ’39-ből, a maga sajátos „ízes” beszédével. Ahol a nagy szerelemből csalódás, az igaz szerelemből pedig boldogság lesz. Ezt a történetet akár nagyszüleink is elmesélhették volna nekünk.

Egy részletet olvasnék fel a kisregényből:

A vonat kerekei egyenletes, szabályos hangon kattogtak a síneken. Fák, házak, emberek maradtak el az éjszakában. A fiatal festő hátradőlt a gőzös ülésén, megpróbált válaszokat keresni… Szemeit lehunyta. Nem erősen, csak lágyan. Egyedül akart maradni önmagával, a gondolataival… Rózára gondolt… Arra, amit akkor érzett, mikor a közelében volt. Tűz volt, és égetett Róza jelenléte. S magas volt az érzés, mint amilyen magasra egy sas szállni képes. Szinte megfoghatatlanul magas. Mikor Mariskára gondolt, az érzés mély volt, mint a tenger. A tenger mélyén kincseket látott. Kagylókat, benne fehér gyöngyökkel. Szinte megrémült, miként válaszolt a szív a lélek kérdéseire.

Köszönöm szépen a figyelmüket!