Egy nő, egy anya, két gyerek, egy gyermekorvos férj és az ötvenes évek Amerikája, ahol még élő a szegregáció, ahol Elvis a sztár, és ahol a hidegháború, a kommunizmus, a „vörösök” mindennapi beszédtéma az emberek között. Minden adott ahhoz, hogy ezekből az összetevőkből egy fantasztikus mese, egy letehetetlen regény kerekedjen.

Egy regény, mely az ötvenes évek Amerikájában játszódik, ahol a társadalom családmodellje ekkor a kenyérkereső férj és az őt teljes mértékben, szolgai alávetettségben kiszolgáló feleség. Ám volt ennek a társadalmi berendezkedésnek egy egészen más oldala is, nevezetesen, hogy akkoriban létezett az igazi romantika, az udvarlás és a randizás. A nők valóban nők, a férfiak valóban férfiak, a szerepek pedig teljesen egyértelműek voltak. Bár a nők a legtöbb esetben csak a háztartásban teljesedhettek ki, mégis megvolt az életük szépsége, talán nagyobb mértékben, mint manapság nekünk. De ez a társadalom többek között megfeledkezett azokról a nőkről, akiket a gyermeknevelés, a háztartás vezetése nem elégített ki. A könyv írója Karin Tanabe gyönyörűen jeleníti meg az ötvenes évek amerikai társadalmát, méghozzá a főszereplő, Katharina Edgeworth szemén keresztül. Mi pedig a Kossuth Kiadó jóvoltából ismerhetjük meg a háború utáni Amerikát, amelyben a főhős, Katharina élete látszólag tökéletes: Manhatten legelőkelőbb részén él, két kisgyermek édesanyja, férje elismert gyermeksebész, mindenük megvan. De Katharina pont egy olyan nő, akit nem elégítenek ki a neki szánt szerepek. Hiszen ő több nyelven beszél, s korábban az ENSZ-nél tolmácsként dolgozott. Megvolt a saját élete, a saját munkája, a saját döntései. S mindez elveszett azzal, hogy megszülte első gyermekét. A főhős ilyen viszonyok közt keresi elvesztett önmagát; keresi, hogy mi dolga a világban. S ekkor lép az életébe egy FBI-ügynök, aki arra kéri, hogy segítsen információkat szerezni egy kiemelt fontosságú szovjet kémről, akivel annak idején az egyetemen évfolyamtársak voltak. Katharina némi vonakodás után vállalja a veszélyes feladatot, s annak végrehajtása közben lassan kezdi újra felfedezni önmagát. A könyv végére lesz annyi bátorsága, hogy szembeszálljon a férjével, a társadalommal, és kijelentse, nem akar „csak” anya lenni. Dolgozó nő akar lenni!

A regényben az írónő olyan meghatározó társadalmi kérdéseket feszeget, hogy joga van-e dolgozni egy nőnek, ha már szült? Rosszabb anya-e attól, ha otthon hagyja a gyermekét adott esetben egy bébiszitterrel, s elmegy dolgozni, netán pihenésképpen találkozik a barátnőjével, vagy „csak” a maga örömére csavarog a városban? Illetve, hogy kapcsolatba kerülhet-e egy fehér és egy fekete ember?

Ez egy jó könyv, eltekintve attól, hogy kicsit sok benne a szenvelgés, a panaszkodás, hogy milyen nehéz két gyermeket nevelni, hogy mennyire nincs más dolga egy anyának csak a háztartás, a gyermekekkel való foglalatosság. De mint mondtam is, az írónő gyönyörűen mutatja be az ötvenes évek Amerikáját annak minden bájával, jó és rossz szokásával, s az olvasó előtt feltárul egy rég letűnt kor, amelyre néha vágyakozva gondolunk vissza.