Egy őszi rendezvényen hallgattam meg Bedő Imre előadását, amely a párkapcsolati kommunikációt járta körbe, és napjainkra jellemző problémáit feszegette. Az előző két Nő és/vagy férfi című írásomhoz kapcsolódnak Bedő Imre gondolatai, amelyet magamon „átszűrve” osztok most meg.

Bedő Imre szerint az alapprobléma az, hogy a két nemben nem tudatosul a hormonális, genetikai, lélektani és szociális jellegünkből adódó eltérő viselkedési, szellemi és lelki különbség. Bármilyen meglepő, de az esetek többségében a kapcsolati kommunikációban gyakran elfelejtődik, hogy más neműek vagyunk. Az egyformaságunk rosszul értelmezése, a pozitív szülői minta elmaradása, az előző generációk bölcs tanácsai igencsak hiányoznak ahhoz, hogy felkészültebben érkezzünk bele a társkapcsolati élet mindennapjaiba.

A hétköznapokban felmerülő problémákhoz a két nem természetszerűen másképpen áll. Adódik ez abból, hogy a férfi inkább racionális, a nő pedig érzelmi lény. A férfi azonnal megoldást keres és egy ideig magában hordozza, érleli, elemzi a helyzetet, majd ahhoz fordul, aki szerinte az adott területhez ért vagy kapcsolatai vannak. Gyakran el is felejti megosztani párjával gondolatait, mert úgy érzi, hogy úgysem nála van a megoldás, minek terhelje vele és általában már a döntést közli vele. A nők kibeszélik magukból, megosztják – barátnőikkel, családdal – gondolataikat és társalgások közben formálják, alakítják véleményüket. Az eltérő viselkedésből kialakul a konfliktus, mert a nő nehezményezi, hogy ki van hagyva társa életéből, a férfi pedig nem jó szemmel nézi, hogy olyan személyeket avat be a párja a közös problémáikba, akikre szerinte azok nem tartoznak. Ha pedig a nő – hangosan gondolkodva – elmondja párjának az aktuális problémát, akkor a férfi – gyakran és reflexszerűen – azonnal közli a szerinte helyes megoldást. A nőt ez – joggal – zavarhatja, mert úgy érzi, hogy nem marad neki döntési tere. Érdemes tehát figyelembe vennünk az „eltérést”, és a férfinak türelmesen meg kell hallgatni a nőt, megvárni, amíg elmondja a saját verzióját, illetve a nőnek figyelembe kell venni azt, hogy a férfi egy ideig magában tarja gondolatait, amit nem azért tesz, mert a nőt lebecsüli, hanem mert így „működik”. Mind a két oldalról az egónkból és a hiúságunkból kell visszavenni a jó kommunikáció érdekében.

Gyakran hozzák fel a nők a férfiak kritikájaként, hogy nem hajlandók gyengének látszani, ezért nem adják ki magukat, sokszor még a párjuknak sem. Egyrészt ez nyilván nem jó, ezen változtatniuk kell a férfiaknak a társkapcsolati létben, másrészt a nőknek meg kell érteni, hogy ennek a viselkedésnek megvannak a társadalmi okai. A férfiak az elmúlt évezredek során megszokták, hogy ha gyengének látszanak, és a hiányosságaikat felismerik mások, akkor kiszolgáltatottá, védtelenné válhatnak. Ebben pedig van is valami, és igaz ez a napjainkra is. Számos negatív tapasztalattal rendelkezhetünk azzal kapcsolatban, hogyha őszintén megnyíltunk mások felé, akkor nemegyszer visszaéltek vele. Sokszor évekkel később érkezett a negatív visszacsatolás. A férfiak tehát – gyakran túlzottan is – óvatosak a megnyílásban. Ez is az oka, hogy a férfiak nehezen veszik rá magukat arra, hogy segítséget kérjenek lelki segítőktől, gyógyítóktól. A jó társkapcsolatban ezen a hozzáálláson dolgozni kell, mert sokszor évek kellenek ahhoz, hogy oldódjon a férfiban ez a genetikailag hurcolt beidegződés. A nőnek türelmet kell gyakorolnia és óvatosan kellene bánnia azzal, hogy milyen információkat visz ki a külvilágba – barátnőkhöz, szülőkhöz – a párjáról. A férfinak pedig változnia kell abban, hogy ne legyen bizalmatlan a szerette felé. Az együttélés során számos olyan dolog van, amit csak a párunk tudhat meg rólunk, és ha ezt megosztjuk másokkal, az előbb-utóbb gátja lehet az őszinte kommunikációnak. Az, hogy a nők szélesebb körben beszélik meg és ki az életüket, az természetes, tehát ezt figyelembe kell venni a férfinak, a nőnek pedig azt, hogy mit nyerhet vagy veszíthet az a „belső” információk megosztásának időzítésével és mértékével.

A másik jellemző probléma a társkapcsolati létben a sokszor emlegetett tökéletesség és kontrollmánia, amely nagyon igaz korunk emberére. Idealizálunk, irreális elvárásokat rakunk a másikra, nehezen fogadjuk el azt, hogy mindenki egy külön egyedi jellemzőkkel rendelkező lélek. Azt is, hogy a másik nemű nagyon másképp működik. A kezdeti szerelmi lángolás törvényszerű alábbhagyása után jön a türelmetlenség, az elvárások felemlegetése és a túlzott szigorúság. Az eredmény pedig az, hogy 2-5 éves együttlétig jutnak el a párok és lesznek az életük középső szakaszában – több rövidebb kapcsolat után – magányosak. Ezek a felvetések egy-egy szeletei a társkapcsolati viselkedésnek, de nagyon fontosak lehetnek.

Csizmadia Attila