Ugyanabban a hangulatos budai kávézóban beszélgettünk, ahol tavaly ilyenkor, és téma ezúttal is akadt bőven, merthogy Sztárek Andrea mostanában pont olyan elfoglalt, mint egy évvel ezelőtt. Azzal a különbséggel, hogy jelenleg leginkább egy színházhoz kötik a munkái, az említett teátrumban viszont változatlanul színészként és rendezőként is számítanak rá. Nagy örömömre a népszerű színművésznő egyik feladatáról lelkesebben mesélt, mint a másikról…
Pár hónapja különösen mozgalmasan telnek a napjaid. A Turay Ida Színházban a mostani szezonban már a harmadik bemutatódra készülsz.
Valóban nem unatkozom (mosolyog). Az évad első fele sokkal lazábban telt, január óta viszont szó szerint egymást érik a munkák.
Jelenleg is gőzerővel próbálsz, ugyanis te állítod színpadra A férfiak a fejükre estek! folytatását. Nagy fába vágtad a fejszéd, hiszen a színház egyik legsikeresebb darabjáról van szó, úgyhogy magasra tettétek a lécet.
Büszkén mondhatom, hogy a „Férfiak”-at már két éve telt házzal játsszuk, a közönség borzasztóan szereti azt az előadást, többek között azért is, mert a témája abszolút aktuális: három olyan középkorú asszonyról szól, akit a férje egy fiatalabb nő kedvéért hagyott el. Enyém az egyik főszerep, vagyis a három becsapott, kijátszott és megalázott, válófélben lévő feleség egyikét játszom az előadásban.
Mit tudhatunk a folytatásáról?
Aki látta az első részt, az tudja, hogy milyen hangulatú színdarabra számíthat. Ugyanakkor A nők (is) a fejükre estek! önálló sztoriként is megállja a helyét. Az új történetben két év telt el a három asszony, Petra, Niki és Diána életében. A csapat nem változott: Petrát ezúttal is Détár Enikő játssza, Nikit Xantus Barbara, én pedig Diánát alakítom. Az előadásban vannak új karakterek, a nagy szerepek mellett kicsik is vannak benne, de ezek egyike sem jelentéktelen: nincs olyan szereplő, akinek ne lenne valamilyen szempontból érdekes a sorsa, tehát mindenkinek van egy története. Ettől sokszínű és ettől is olyan szórakoztató az egész.
A férfi-nő kapcsolat a Férj nélkül tökéletes! című vígjátékban is nagy hangsúlyt kap. No meg a barátság is…
Olive szerepe számomra igazi jutalomjáték, imádom játszani. A csajokkal, Xantus Barbarával, Szántó Szandrával, Topolcsányi Laurával, Nyírő Beával és Kovács Olgával remek hatos fogatot alkottunk, és felettébb élveztük a közös munkát. Neil Simon darabjai egyébként is közel állnak hozzám, kifejezetten szeretem ezt a fajta verbális, kicsit intellektuális humort, ami az ő sajátja. Úgyhogy kellőképpen lubickolok a szerepemben.
Tavaly májusban ragyogó arccal újságoltad, hogy idén megrendezed a Balkán Kobrát, amit már nagyon vársz. Most pedig már bőven túl vagy a bemutatón. Hozzáteszem a „Kobra” azért eléggé kilóg a Turay Ida Színház repertoárjából.
Tény, hogy mi is kíváncsiak voltunk: vajon ez az előadás megtalálja-e a maga közönségét, de azt gondolom, hogy ennyi bátorság bele kell hogy férjen a színház részéről, hogy időnként „kísérletezzen” egy kicsit, és más műfajokban is megmerítkezzen. A darab eredetijéül szolgáló mű Ivan Kusan horvát szerző munkája, amit Galócza címmel 1986-ban a Katona József Színházban bemutattak. Benedek Micu (Benedek Miklós színművész rendező – a szerk.) rendezésében. Később ebből a műből írta Tasnádi István a Balkán Kobrát, amit az elmúlt években a Thália Színházban és Békéscsabán is műsorra tűztek. Ez a verzió a 20. század végén játszódik a Balkánon, amikor az ENSZ-békefenntartók még Horvátországban vannak, és próbálnak rendet teremteni.
Nekem különösen tetszettek benne az igazi balkáni hangulatot teremtő dallamok…
A mi produkciónkban rendkívül fontos szerepet játszik a zene, amelyet Monori András írt, aki a Besh o droM együttes egykori tagjaként kiválóan ismeri a balkáni zenei világot. Az előadás egyik érdekessége, hogy a muzsika a prózai jelenetek alatt is szól a háttérben, amolyan aláfestő zeneként, mint a filmekben. Emellett a színház koreográfusa, Borbély Krisztina közreműködésével a szereplők autentikus balkáni tánclépéseket sajátítottak el, és a színészek kifejezetten élvezik a remek táncokat, pedig minden egyes koreográfia hihetetlenül sok erőt és energiát kíván tőlük. Ők azonban derekasan állják a sarat.
Le sem tagadhatnád, mennyire kedves a szívednek ez a produkció.
Tényleg nagyon szeretem ezt az előadást, mert rengeteg örömöt és szép szakmai pillanatot ad(ott). Fontos állomás a pályámon, mondhatni, mérföldkő. Most először merem azt mondani, hogy lehet, hogy rendező is vagyok, mert eddig mindig úgy fogalmaztam, hogy: egy színész vagyok, aki rendezéssel is foglalkozik.
Ha úgy vesszük, nem kerülhetted el sorsod, merthogy az édesanyád, Angyal Mária színházi rendező volt.
Nyilván egy ilyen szülői háttér sok szempontból meghatározó lehet, és „nyomot hagyhat” az emberben, ezzel együtt nem állt szándékomban anyukám nyomdokaiba lépni. Pedig amíg a mamám élt, gyakran mondogatta, hogy rendeznem kellene, mert úgy gondolta, hogy van érzékem a színházcsináláshoz. Sokszor mentünk együtt színházba és olyankor sosem rejtettem véka alá a véleményemet. Sőt, mindig kielemeztem a látottakat…(mosolyog) Ezzel a „mániámmal” később sem hagytam fel. Húszévesen, főiskolás koromban ugyanezt csináltam: megnéztem egy előadást, és utána máris mondtam a magamét: mitől jó vagy nem jó az adott jelenet? Mi hiányzott az előadásból? Mi lendíthetett volna még a színészi játékon?… Pár évvel ezelőtt Kocsis Juci kolléganőm (Kocsis Judit színművésznő – a szerk.), aki osztálytársam volt a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, eljött megnézni az első rendezéseim egyikét. Előadás után nevetve kérdeztem tőle: – Mondd, Juci, gondoltad volna, hogy én valaha rendezni fogok? Kész őrület ez az egész, nem?! Mire ő: „Ne beszélj hülyeségeket, hiszen annak idején állandóan rendeztél minket a főiskolán, nem emlékszel? Ne mondd, hogy nem emlékszel, mindig elemeztél, véleményeztél, és egyfolytában mondtad, hogy mit és hogy csináljunk…” Ezzel együtt eszemben sem volt rendezni. Tudod, meséltem már, hogy nálam ez az egész véletlenül jött…
Amire én azt mondtam…
… hogy szerinted nincsenek véletlenek.Valószínűleg tényleg nincsenek (mosolyog). Talán csakugyan nem kerülhettem el a sorsomat!
