Avagy mondhatnám azt is: ahogy egy Steampunk művész látja a világot, mert Döbrössi Adrienn steampunk művész. Ha érthetőbben akarnék fogalmazni, akkor azt mondanám, hogy univerzális, mindent tud a különböző művészeti formákról, s bátran használja is e tudást. Adriennel a véletlen hozott össze, s ebből is, mint talán minden véletlen találkozásból egy gyümölcsöző kapcsolat született.
Engedjék meg nekem, hogy most Adriennt mutassam be Önöknek, bár a szemfüles olvasók már többször is találkozhattak vele lapunk hasábjain, mert Adrienn nem csak fest, rajzol, de ír is. Számos cikk jelent már meg a tollából nálunk és mivel csatlakozott a csapatunkhoz ezentúl rendszeresen olvashatunk tőle különböző írásokat. Nézzük hát ki is Döbrössi Adrienn!
Adrienn, először némi magyarázattal, ha szolgálná az olvasóknak, mi is az a steampunk…
A steampunk, magyarul gőzpunk, az 1980-as évek végétől megjelenő, elsősorban kortárs stílus és tematika, másodsorban alternatív művészeti szubkultúra, amely a legkülönbözőbb művészeti formáktól kezdve a mindennapi tárgykultúrában és formatervezésben is egyaránt megmutatkozik.
Fantasztikus! De akkor most menjünk kicsit vissza az időben, mikor és miért kezdtél el rajzolni?
1994-ben kezdődött akkor voltam 11 éves. Azt, hogy miért igazából nem tudom, talán mert annyira fiatal voltam még és természetes volt hiszen minden gyerek rajzol. A különbséget nem én vettem észre, hanem a rajztanárom, aki akkor már elkezdett tanítani az alap árnyékolásokra. Akkor még csak fekete fehérben rajzoltam.
Zenei múltad is van ez mikor kezdődött?
Nyolc éves koromban döntöttem úgy, hogy zeneiskolába akarok járni. Bementünk Nagymamámmal és választottam a francia kürtöt hangszerként. Tizenhat évesen hagytam abba. Rengeteg versenyen vettem részt, kiemelkedő teljesítményem miatt ösztöndíjas voltam végig. Sok koncertet adtunk a városban mindenhol. Az akkori kötelező komoly zene lassan a részemmé vált, mára már a mindennapjaim része. Kicsit később kezdtem zongorázni. Mivel mára már viszonylag elérhető áron kaphatóak, szintetizátorok ez nem maradt ki az életemből. A gyakorlás mindig az életem része volt, nagyon szeretek leülni a zongorához és kikapcsolódni.
Úgy tűnik nekem, hogy ez nem szimpla gyakorlás, rajongással beszélsz a hangszeredről.
Igen ez így van. Ahogy a képzőművészet ma már ez is szerelem. Nekem a zongora billentyűi olyanok, mint a festőnek az ecset. Szeretek komponálni, pontosan azért, mert megírhatom, azt, ami a lelkemben van, úgy ahogy a lelkemben van. Minden hang egy ecsetvonás, amiből aztán megszületik az alkotás, ami megmutatja szerzőjének a lelkét.
Mostanában csak színes képeket látni tőled. Miért váltottál a grafitról a pasztellre?
Nagyon hosszú ideig rajzoltam grafittal, de elértem egy olyan szintet, ahol már nem volt elég ahhoz, amit alkotni akartam. Megállt az egész nem tudtam merre tovább. Egy barátom javasolta a pasztellt folytatásnak. Lassan beleszerettem és teljesen elhagytam a grafitot. Fekete fehér képeket néha most is csinálok, de ezek már nem grafittal, hanem pasztellel készülnek.
Hogy indult a művészi pályád?
Igazából azt hiszem születésemtől a része vagyok. Nagymamám kicsi korom óta vitt kiállításokra, színházba, múzeumokba. Az első emlékeim 3 éves koromból vannak egy pesti portré kiállításról. Aztán 2010-ben a Kőszegi Művészeti Egyesület keretein belül Németh János ajánlotta fel nekem az első kiállítás lehetőségét. Akkor még Op-Art művész voltam. Az első kiállítás kicsit ijesztő volt, tele voltam aggodalommal, de csodálatosan sikerült.
Ki a kedvenc művészed?
Ahogy minden más ez is a gyerekkoromhoz köthető. Tizenegy évesen egy iskolai kirándulás keretében jutottam el Pécsre a Vasarely múzeumba. Az Op-Art azonnali szerelem lett és elkezdtem érdeklődni Victor Vasarely iránt. Elolvastam mindent, amit találtam. Művészete, filozófiája, a művészethez és művészekhez való hozzáállása, illetve magával szembeni kritikus szemlélete lenyűgözött. Ő a kedvencem, bár a kedvenc szó talán nem is megfelelő hiszen valamilyen szinten a példaképemmé vált.
Azt mondod Op-Artos voltál, látunk tőled portrékat is. Hogy jutottál el a Steampunkig?
A kezdetekor portrés voltam, kicsit később fordultam az Op-Art felé. De valahogy a Steampunk mindig az életem része volt anélkül, hogy tudtam volna mi az. 13-14 évesen tetoválásokat terveztem ebben a stílusban. De végig kíséri a korai alkotásaimat is. Valahogy mindig feltűnik a képeimen. Aztán pár éve rátaláltam és rájöttem, hogy el tudom mondani a gondolataim és érzéseim általa. Igazából nem én választottam a Steampunk választott engem. Mivel mindig a művészetem része volt nem is leszek képes elhagyni soha.
A Steampunk melyik ágához sorolod magad?
Igazából sehová és mindenhová. A nosztalgikus Steampunk talán, ami közelebb áll hozzám, de az alkotásaim tartalmaznak a melankolikus ágból is. De az én képeimnek szerves része a Viktoriánus kor, annak is a romantizált, piedesztálra állított ága. Kicsit keveréke mindennek. Azt hiszem inkább a Steampunk filozófiája ejtett rabul.
Ha már szóba került a filozófia. Miért a Teampunk? Igazából fotó realista művész vagy.
Igen ez igaz. A fotórealizmus az, ami igazán én vagyok. Mindig mindent úgy akartam megmutatni ahogy látjuk. Materialista művész vagyok, ezen belül is a fém megjelenítése vonzott mindig a legjobban. Teljesen más a fény-árnyék játéka, mint bármi másnak. A Steampunk világképe alapvetően nosztalgikus. Lázad az információtechnológiai forradalom, a világ elgépiesedése ellen. Az idősíkokat keveri ezzel az időtlenség érzetét kelti. A Steampunk alkotások általában vagy egy bekövetkezhetetlen jövőt, vagy egy fiktív jelent mutatnak be. Teljesen szabad művészeti ág, ahol az alkotók nincsenek korlátok közé szorítva. Ettől érzem magam én is szabadnak és szárnyalhatok a saját stílusomban. Akár csaponghatok is hiszen nem kategorizál. Egy neo viktoriánus portré ugyan úgy Steampunk ahogy egy roncsautó vagy egy újra álmodott hőlégballon. A Steampunk szabadságot ad a művésznek, azt alkothat amire a lelke vágyik.
Mit jelent neked a művészet?
Ezt nehéz megfogalmazni. Ahogy én látom háromfajta művészet létezik. Ami beszél az emberekhez, ami lázad és ami szépít. Hozzám legközelebb az áll, ami beszél. Ha a művészet eredetére gondolunk a célja az volt, hogy közöljön valamit. Azok az alkotások tetszenek a legjobban, amik elgondolkodtatnak valamilyen módon. Nem feltétlenül csak filozófiai síkon, ez lehet egy kósza gondolat, akár egy padról festett kép is. Szeretem, ha egy alkotás képes megállítani az embereket egy pillanatra. Kizökkenteni a komfort zónájukból és gondolkodásra késztetni őket.
Nagyon régóta vagy a művész világ része. Mennyiben változott a 90-es évek óta?
Nagyon sokban. Jó és rossz irányban egyaránt. A szociális média térnyerésével kibővült a művészek lehetősége. Könnyebb lett megismertetni magukat az emberekkel, illetve könnyebb elérni a kiállító helyek vezetőit. Viszont ezzel együtt jött a rossz oldala is. Az emberek megnézhetik a képeket a szociális médiákon. Egyre nehezebb becsábítani őket egy kiállításra, pedig ezek az alkotások élőben teljesen mások. Egy monitor nem csak nem adja vissza egy festmény vagy rajz színeit, de a méretét aztán végkép nem. De ennek a problémának a gyökere nem csak ebben rejlik véleményem szerint. A szociális médián napi szinten érkező információ mennyiség megemelte az emberek stressz szintjét. Nehéz felkelteni az érdeklődésüket. Mára már egy szimpla falra rakott kép nem elég. Olyan teher nehezedik ezzel a művészekre, ami soha azelőtt. A másik negatív oldala a likeokból eredő hamis kép, amit az alkotók látnak. Általában olyan hírnévbe képesek ringatni a művészeket, ami igazából nem is létezik.
Mi szerinted a legnagyobb gond a képzőművészettel.
Az, hogy nincsenek mentorok, megszűnt a promóció. Alig vannak ma már helyek, ahol a képző és iparművészek eladhatnák az alkotásaikat. Azt hiszem erre lenne a legnagyobb szükség és arra, hogy a tömeggyártással szemben újra előtérbe kerülhessen az egyedi. Visszaszerezhesse megérdemelt helyét és újra értékké váljon.
Mesélj a Cédrus Művész Körről.
A Cédrus Művész Kört Verestói Szilviával ketten hoztuk létre most már 3 éve. Nem titkolt célja a pályájukat kezdő művészek felkarolása, elindítása. A körnek természetesen nincs kor béli korlátja hiszen a művészet nem mindenkiben születik meg gyermekkorban. Akkor kerül előtérbe amikor megérik rá a lélek. Illetve nagyon fontosnak tartjuk a kezdetek óta a jótékonyságot, illetve a környezet és állatvédelmet is. Külön dolgozunk ezért is Szilviával. A Cédrus Művész Kör Facebook csoportjában pedig fontosnak tartjuk, hogy a művészek fejlődjenek. Nem csak technikailag, de tudásukban is. Folyton keressük az újat, az érdekességeket és osztjuk meg a tagokkal. Így közelebb visszük hozzájuk saját múltjukat a művészettörténetet.
