Ez az egyik mély bölcsessége Vladislav Vančura a két háború közötti cseh irodalom emblematikus, bár kevéssé ismert alakjának 1929-ben megjelent Szeszélyes Nyár című kisregényének. Az előadás szövegkönyvét Ernyei Bea és Galambos Péter írta színpadra. A történet már – már banális, hiszen akárhonnan nézzük is a szerelem, a szabadság alapvető emberi szükségletei jelennek meg a színpadon. Kultúra rovatunkban sok hasonló anyagot talál.
Krokovy Vary „fürdőváros” unalmas nyári nyugalmát egy vándor bűvész-kötéltáncos és a gyönyörű, fiatal segédje, Anna megérkezése kavarja fel. A csendes napokon egymást emelkedett stílusú csipkelődéssel szórakoztató három jó barát – a költői lelkületű kanonok, az anekdotázó őrnagy és a filozofáló fürdőmester -, életét megbolygatja a cirkuszosok érkezése. A városkában, ahol szinte megállt az idő most mintha a szabadság istene és istennője jelenne meg és ennek a három férfi nem is tud ellenállni. Mind a három férfi szeretné magának Annát, még ha ez végül testi-lelki sebesülésekbe is kerül. Katerina a fürdőmester elhanyagolt felesége, magához a bűvészhez költözik, akiben megtalálni véli a szerelem és a szabadság Istenét. De a mutatványos élet közelről már nem olyan vonzó. A szabadság fárasztó és veszélyes.
Három nap és három éjszaka története, mint a mesében – de közben lezajlik húsz év. Végig vonul a szemünk előtt a viharos cseh történelem 68-tól a bársonyos forradalomig. Ez ugyan hőseink számára csak amolyan háttérzajként, rádióból és tévéből, zenékben és dokumentumokban szűrődik be a történelem, amiről ők – stílszerűen -, nem vesznek tudomást.
Aztán vége lesz a hirtelen jött szabadság, szerelem érzésének. Három nap és három éjszaka kalandjai után ismét helyreáll a rend, a nyugalom, ismét csend van a városkában, mert a negyedik nap reggelén már csak hűlt helye van a cirkuszos kocsinak… Minden marad a régiben. Vagy talán mégsem …? Mi, akik a nézőtéren ültünk szembesültünk húsz évnyi történelemmel, és a kisemberek kisszerűségével. Persze mi mind másképp csináltuk volna az ő helyükben, de nem voltunk a helyükben, s azt hiszem, ha ott lettünk volna mi sem csináltuk volna másképp…, ahogy Karel Gott megfogalmazta „… azt énekeltem, amit megengedtek.”
Fotó: Nemzeti Színház
