Egy " Szia Kolos" történet... - Alkotónők Webmagazin

2014.01.23-án az esti órákban egy kék szalag jelezte, hogy Kádár Kolos megérkezett és én az édesanyja lettem. Akkor azt gondoltam, hogy a 40 hetes várakozás és a 12 órás vajúdás, a horror szülés és születés valaminek a végét jelentette…

BABAÁPOLÁS másként…

Nem tudtam értelmezni, hogy mi is történt velem pontosan ezen a napon. Amikor először láttam csak köszöntem neki: „Szia Kolos”. Gondoltam, hogy az anyaság valami mesterien tökéletes dolog, ami értelmet ad az életemnek. Ezek azonban megfoghatatlannak tűnő szentimentális gondolatok, amik közhelyként hangzanak fel a nagy betűs életben… Aztán a napokban történt események felülírtak mindent, amiről eddig tudni véltem, vagy úgy véltem már tudom. Most, hogy 4 éves és napi hatszáz ezerszer bosszant fel, mert nem akar felöltözni, meg lépcsőzni, mert a világ összes pocsolyájába beleugrik, mert órákig nézzük a kis hangyát és „megtaperál” minden veszélyes élőlényt. Büszkén mutogatja nekem a siklót, mert ugye gond nélkül megfogja. Ma már nem állok meg elmélázni milyen cuki a lába, most már csak simán levágom a körmét három napos veszekedés után. S amikor azt érzem; mennyire király ember vagyok, mert én aztán tudok hálás lenni és a felkelő nap sugarának örülni, akkor az ÉLET, ez a kedves, de drága mindig tartogat meglepetést.

A 4 éves kis gyermekem bőre hófehér volt a szája lila, a teste tónustalan és a kis szemébe semmilyen életet nem láttam. Ilyenkor ugye csak teszed a dolgod és viszed és rohansz, és azt kívánod, ami most történik, az semmiképpen ne legyen igaz. Ezekben a pillanatokban nincs választásod, csak hited van, és azt mantrázod: „Istenem most segíts”. Nekem segít, őszintén mondhatom, mindig segít, csupán 24 órás kétségbeesés és rengeteg „miért” jutott. Innen áldom azokat az édesanyákat, akiknek van erejük tartósan küzdeni. A kétségbeesett éjszakán, amikor még kérdés volt, vajon milyen lesz a reggel, csak a piócákra, siklókra, lepkékre és pocsolyákra gondoltam. Hogy újra megszülném és a világ összes lépcsőjére felviszem eztán… Csak most ezen legyünk túl. Aztán túl lettünk. Rengeteg rossz döntés, felelőtlen orvosok és megmagyarázhatatlan események miatt sodródtunk idáig. Aztán el is mehetnék a történtek mellett szó nélkül, ha olyan ember volnék. Ha olyan volnék, aki sodródik, és azt hiszi minden „csak úgy” történik.

” Szia Kolos” hangzott fel újra a mondat, amikor kinyitotta a szemecskéjét. Persze újabb 24 óra múlva már szétszedte a kórházi ágyat, és az istenért nem akarta felvenni a papucsát. Kiabált velem, veszekedett, ma még azt is közölte, hogy az anya boltba vesz egy új anyát. Szóval minden rendben Kolos újra Kolos. Én meg csak valahogy azt akarom mondani, hogy tegyük jobbá ezt a világot. Az anyaság életem azon felelősségvállalása, amiből soha nem fogok és nem is akarok kiszállni. A legnehezebb út, amin valaha jártam. A legfájdalmasabb, legszorítóbb sírás, amit valaha átéltem. A legcsodásabb csoda, amit valaha tapasztaltam és a legnagyobb próbatétel, amit valaha kiálltam. A legnagyobb szeretet, amit valaha éreztem. Ebbe a világba egyszer itt fogom őt hagyni, biztosan mondhatom Ajándék, Ő és minden kicsi lélek.

Szóval, amikor éppen áttaposunk egymáson, szenvedést okozunk másoknak, amikor hazudunk vagy képet mutatunk, amikor okoskodunk, valakit elhagyunk, egy kicsit jusson eszünkbe „dolgunk van itt”: Jobbá válni! Bármi áron…