Kováts Eszter politológus, PhD-hallgató, a Friedrich-Ebert-Stiftungnál nők és férfiak egyenlősége kérdéseivel foglalkozik kelet-közép-európai kontextusban, a „Nemek közötti igazságosság Kelet-Közép-Európában” programjának vezetője és a Nőügyek 2018 kutatás egyik szerzője. Feminista, szívügyének tekinti a nők helyzetét, vagy azt is mondhatnánk a „nőügyeket”.

Eszterrel arról beszélgetünk, hogy mi nők tényleg csak magunkra számíthatunk még most is a huszonegyedik században? Hogy mik azok a problémák, melyeket még mindig csak nőügyekként aposztrofál a társadalom. Illetve arról, hogy nőként hogyan éli, élte meg ezt, és hogy nőként és politológusként mit tehet? Tehet-e bármit is azért, hogy a nőügyek a társadalom ügyei is legyenek.

Eszter, miért pont a nők és férfiak egyenlősége fogta meg ennyire? Egy kislány gondolom, nem arra készül, amikor pályát választ, hogy nőügyekkel foglalkozzon…

Nekem viszonylag későn jött a feminizmus a képbe, huszonéves korom végén. De amikor megismerkedtem a gondolataival, három dologra döbbentett rá: egyrészt nyelvet adott a mindennapi tapasztalataimnak: hogy számos dolog abból, amit én megéltem, az nem egyedi élmény, hanem társadalmi struktúrákban gyökerező, kollektív női tapasztalat. Másrészt arra is rájöttem, hogy amit én gyerekként tapasztaltam, a gondoskodásban és a családfenntartásban/ szakmai sikerben is osztozó anyát-apát, az korántsem minden kortársam tapasztalata, és ezt a mintát mind a mai napig nagyon nehéz megélni, annyira erősek a társadalmi elvárások nőkkel és férfiakkal kapcsolatban, mit tehet meg a nő, mit a férfi – elég csak a munkáltatók hozzáállására gondolnunk. Harmadik, hogy amikor én a feminizmus áramlataival, a feminizmusokkal megismerkedtem, addigra már túl voltam egy szociológia szakon, politológiát tanultam, sok társadalmi kérdéssel foglalkoztam addigra, így könnyebb volt észrevenni, hogy nincs univerzális női tapasztalat: a nagyobb anyagi és kulturális tőkével rendelkező nőknek sokkal jobb érdekérvényesítő képessége van, és esélye emancipálódni (akár más nők hátán).

Mi baj a politikai-gazdasági-rendszerrel, amiben élünk?

Hol kezdjem? – mosolyodik el. Nyilván az a típusú politikai berendezkedés, amiben a NER-ben (Nemzeti Együttműködés Rendszere) élünk, az hátrányosan érinti nők és férfiak millióit – az ellenzék mozgásterének beszűkítése, az állandósított polarizáció és gyűlöletkampányok, a felső osztályoknak kedvező újraelosztás, hogy csak néhányat említsek. Ezeken felül, illetve ezek kontextusában figyelhető meg az, hogy miközben a kormány szabadságharcot folytat Brüsszellel vagy a multikkal, addig a gazdaság növekedése nagyban függ az uniós transzferektől, a rabszolgatörvény pedig a nagytőkének kedvezett. De biztosan nem a családoknak, akiket a kormányzat a zászlójára ír, és akiknek tömegei megszakadnak a megélhetésért folytatott harcban. Ebben a nők annyiban érintettek máshogy, hogy tudjuk, hogy a gondoskodás feladatai aránytalan mértékben az ő vállukon vannak, így minden, ami ezzel kapcsolatos – legyen az állam kivonulása (be nem vonulása) az idősgondozás területére, a bölcsődei ellátás elégtelensége, a munkáltatók intoleranciája a családos munkavállalókkal kapcsolatban stb. mind őket sújtják jobban. Hozzáteszem, hogy a férfiaknak meg a 3-4-5-6 fő egyedüli eltartásának elvárása az elképesztő stresszforrás. Ez, ahogyan élünk, ahogy a munka világát szervezzük, fenntarthatatlan. És minél kevesebb anyagi erőforrása van valakinek, annál nehezebb azoknak, akiknek nem áll rendelkezésükre intézményes segítség. Mindenesetre ezeken a népesedéspolitikának alárendelt családpolitika nem segít.

A Nőügyek 2018 című tanulmányuk igen tanulságos olvasmány. Mit gondol eljutott, vagy eljut a döntéshozók kezébe is? És ha eljut, lesz-e bármi foganatja?

Az online is letölthető tanulmánynak tavaly elég nagy rezonanciája volt, sok helyre hívtak minket Gregor Anikóval, akivel közösen írtuk, hogy bemutassuk az eredményeit, próbáltuk is közérthetően elmondani. Legjobban azoknak a visszajelzéseknek örültem, amelyek olyan nőktől jöttek, akik ráismertek a valóságukra – hogy igen, pontosan ezekkel a problémákkal küzdenek. És azok nem Soros vagy a migránsok, hanem a gyerekeik elvándorlása, az egészségügy, az oktatás helyzete; a gondoskodás válsága: a gyereküket egyedül nevelők valósága; az, hogy nincs idejük elmenni idős-beteg szüleikhez, mert belerokkannak a többműszakos munkarendbe vagy a sok „önként vállalt” túlórába; vagy épp, hogy nem tudnak mást csinálni az életben, mint az édesanyjukról gondoskodni, mert nincs segítség: se a férj, se a munkáltató, se az állam nem partner.

Ismerek én is egy multit, ahol délután kettőtől, hajnal kettőig dolgozik a műszak és nem egy édesanya van közöttük is. Mi az oka, hogy a társadalmat vagy a döntéshozókat ez hidegen hagyja? Miért nem szólal fel senki?

Igen, elképesztő a kizsákmányolás. Én nem is tudom, hogyan szervezik meg ezek az anyák az életüket: ha a partner is hasonló munkarendben dolgozik vagy ha nincs bevethető nagyszülő, akkor mit tesznek? Szerintem amíg a munka világát nem szervezzük újra; addig amíg a politika nem vállal fel konfliktusokat az ellenérdekelt tőkével szemben, addig csak üres ígéret a családbarátság, és csak a legtehetősebbek számára értelmezhető.

Mit mondana, mit üzenne a magyar nőtársadalomnak, mit tehetnek ők azért, hogy változzon a helyzet, egyáltalán tehetnek-e bármit is?

Nem a nőket okítanám: nekik nagyon pontos képük van arról, hogy miben élnek. Talán azt, hogy ne higgyék el azt az individuális mantrát, hogy „minden fejben dől el”, és „mindenki a maga szerencséjének a kovácsa”. Közösségeket kellene építenünk, hogy megszervezzük azt, hogy a politika meghallja a nők igényeit. Pontosan úgy, ahogy a Lépjünk, hogy léphessenek mozgalom megszervezte a fogyatékos gyerekeket nevelő szülőket országszerte, és a társadalmat többéves szívós munkával az ügyük mellé állította, így kikényszerítette a kormányzattól az ápolási díj emelését; vagy ahogy a Másállapotot a szülészetben mozgalom szervezi meg országszerte a nőket, akik a szülészeti ellátásban uralkodó, nők méltóságára fittyet hányó viszonyokkal veszik fel a harcot. Ezek táplálják bennem a reményt.

Végül jelen pillanatban hogyan látja a jövőt? Milyen lesz mondjuk a társadalom hozzáállása ehhez a kérdéshez tíz év múlva?

Ezt nehéz megmondani, nagyon soktényezős egyenlet. A jelen berendezkedés fenntarthatatlan, az idős gondozás helyzete egyre nehezebb lesz, ránk fog omlani, ha nem teszünk valamit. A munkaerő piaci kizsákmányolásnak is van egy határa, amit már nem lehet bírni. A nők elleni erőszakkal kapcsolatban talán lassú pozitív változás figyelhető meg a közbeszéd szintjén, de látjuk, hogy az intézményrendszer nem változik hozzá – a bíróságok gyakorlata nem változik, Marton László újra rendez… ez sokkal lassabb folyamat lesz, mint szeretnénk. De nagyon sok társadalmi feszültség lappang a mélyben a terhek igazságtalan eloszlása miatt, ezt a decemberi országszerte zajló tüntetéseken is láttuk. A düh kiszámíthatatlan módokon és időpontokban törhet felszínre.

Köszönöm a beszélgetést.

Fotók: FSE (Friedrich-Ebert-Stiftung )